Kulcs a hiányköltészethez

    Megkísérlem, hogy Bertók László egyetlen beszédes – talán szándékos, ám sejtésem szerint inkább szándékolatlan – játékán, egy önmagába forduló rendszer elemzésén keresztül következtetéseket vonjak le a bertóki líra egészére; vagyis, a Februári kés című könyv (Magvető, 2000) Kulcs című költeményét valóban kulcsnak, mégpedig a bertóki líra épületébe utat engedő kulcsnak tekintsem, és játékból, vagy félig-meddig játékból a szó első, hétköznapi jelentését félretéve állandósult metaforaként értelmezzem az említett költemény címét. Bertók László költészetének Kulcsa a huszonharmadik oldalon található, s az alábbi sorokkal kezdődik: „Kihagyások, kapuk, öleléssé / táguló délutánok, alkalmi / alagutak, itt is, ott is lyukak, / amikor átlátni már a / nyárból az őszbe, de senki se / néz át”.
    Ha ez élc (lenne), akkor olcsó. De az ötlet tartalmaz valami csavart, ami egy legalább közepes színvonalú vicctől is elvárható, komolyságot a komolytalanságban, valamit, ami a vicc hatását kiterjeszti: egy vicc tanúsága szerint a jó vicc többször szól (egyszer, amikor nevet rajta, másodszor, amikor továbbadja, harmadszor, amikor megérti). Az élc magva most két alliteráló szóban rejlik, amely történetesen a vers első két, látszólag hányaveti mellérendeléssel egymáshoz támasztott szava: „kihagyások, kapuk”. Véleményem szerint e két szó mellérendelése a kulcs-élc kulcsa.
    Bertók költészetének leglátványosabb, legjellemzőbb jegye nem állításaiban, hanem hiátusaiban ragadható meg. „Bertók mondata a hiányos mondat – írja Darvasi László a Jelenkornak a hatvanéves költőt köszöntő (1995. 12.) számában. – A hiányos mondat egyrészt nyelvkritikai gesztus, mivel azonban a legtökéletesebbnek kikiáltott költői formával, a szonettel társul, megtartva annak legfontosabb jegyeit, sorszámot, rímtechnikát és egyéb mesterségbeli jegyeket, a reláció roppant termékeny feszültséget hoz létre.” Ugyanebben a számban Jász Attila így vázolja a hiányon alapuló poétika előtérbe kerülésének folyamatát a Három az ötödiken kompozíciójában: „A további kötetciklusokban »dekomponálja« a szonettet, tovább csavar rajta, nem a verssorokat vágja meg, hanem a tagmondatokat sűríti (vesszőt rak oda is, ahova nem kell!) immár egy soron belülre, amikor a kortárs költészetben bevált eszközöket használ (hiányos mondat, köznyelvi alulstilizálás, szóismétlések és kötőszavak indokolatlan-szándékos használata stb.).” „S bár egyetlen szonetten belül a mondatok a költői logika szerint hibátlan sort alkotnak, nemcsak a hiátus jelleg a meghökkentő, feszültségkeltő erejű, hanem a mozaikosság is, vagyis az a sajátosság, hogy az egyes közléselemek között gyakorta nemcsak mondattani a kihagyás, hanem a gondolati ugrás is nagy, az asszociáció is távoli” – teszi hozzá Vasy Géza a Tiszatáj 1996. 2. számában. A magyar költészet kincsesháza sorozatban megjelent Válogatott versek utószavában Csűrös Miklós – amellett, hogy a hiátus szerepét az olvasás folyamatban értelmezi – fölhívja a figyelmet arra is, hogy a „Bertók-szonett” esetében a hiátus egyfajta formakényszer: „A Bertók-szonett külső formája is verstörténeti újítás. (…) A tizennégy sorban csak egy-egy rímpár fut végig, és ez a virtuóz választékosság – a sorok rövidségével is számolva – merész rímtechnika, valamint szó- és mondattani lelemények révén jöhet csak létre: asszonáncok és kancsal rímek szaporításával, hiányos mondatokkal és szintagmákkal, szavak »önkényes« megcsonkításával vagy éppen újszerűen összetoldó képzésével, végződések elhagyásával stb. Az olvasó társszerzőként »kényszerül« kiegészíteni, pótolni az elhagyott nyelvi elemeket vagy föloldani a szótárban nem föllelhető, egyszeri nyelvi alakzatokat, de megnehezült feladatáért az értelmezés, a jelentésadás szabadságát és örömét kapja cserébe.”
    Tény, hogy a „kihagyások”, a „hiányos mondat”, a „verssorok, sőt szavak megvágása”, a „gondolati ugrás” „meghökkentő, feszült” szerkezetet hoz létre, amelynek értelmezése során az „olvasó társszerzői szerepbe kényszerül” – de nyilvánvaló gyanú, hogy nem csak a hiánnyal való játék, a mai líra talán legfontosabb, legáltalánosabb technikája okozza a Bertók vers plaszticitását; bár kétségtelen, hogy az – elsősorban a Három az ötödiken látványos megoldása, a „Bertók-szonett” formai újítása óta – mint hiányköltészet is modellértékű. Ha a Kulcs című költeményt szó szerint kulcsnak tekintem, nemcsak a „kihagyások”, hanem a „kihagyások” mellé rendelt „kapuk” szó a két szó együttese, az általuk kiváltott jelentésjáték dinamizmusa – sőt, érvelésem végén oda próbálok kilyukadni, a kihagyások révén nyílt kapukon való belépés kendőzött vágya – miatt is az.
    A „kihagyások” kérdése egyúttal – mint a Jelenkor említett számában Csűrös Miklós kiemeli – „a nyelv minden mást megelőző rangját domborítja ki”. Talán nem tévedek, ha a „kihagyás technikáját” az önreflektáló nyelviség egyik jegyének tekintem. Mindenképpen ilyen jegynek kell tekinteni továbbá a metaforikus csúsztatáson (tehát nem a klasszikus retorika értelemben vett helyettesítő metaforán) alapuló nyelvhasználatot: „lila citromban ég a kert” (Lila citromban); „idegolvadás” (Idegolvadás); a szó említett csonkítását: „Nem odáig a bizalom, / hogy mennyi még és mennyi meg, / síron túl is összeboron, / hogy egyik kutya, másik eb” (Keresgéled a végeket), a szóalakokkal való játékon alapuló jelentéstörést: „Az összes / megengedi, hogy elkülönözhess” (Ez és ez); „nem engedni, hogy a / hívatlan vendégek / beözönöljenek az agyba” (Novemberi); „Kicsinyesként rakni össze” (Árnyék); vagy a szólások, közmondások kifacsarását – „…a gesztenyét / az kaparja ki, aki / először csöpögtet mézet / a keserű pohárba” (Képtelen); „mint a lóvá tett szamarak” (Mint a lóvá tett szamarak). Szorosan ide tartozik, hogy a kihagyás, a hiány mellett a Februári kés textúrájába – mint szál vagy fonal – a feltételes szerkezet is látványosan befűződődik. Például mindjárt a könyv elején, az egyébként is fontos Dinoszaurusz című versben: „…ha nem rúgod égre a csigolyáidat, / ha nem húzod arrébb a szőnyeget, / véged van”. És ez a „ha” nem pusztán grammatikai értelemben vett feltételességet, hanem körmönfont esetlegességet jelez: egyfelől a mondatszerkezet, másfelől a jelentés szintjén; (ráadásul ennek a hétköznapit és rendkívülit vegyítő, a hétköznapi tapasztalatot kizökkentő esetlegességnek élet-halál súlya van). „…ha a páncélszekrény és a hajszál / azonos sebességgel lebeg az / űrhajóban” (Sötétebb); „Ha beszállsz a játékba, / attól kezdve történik minden. / Ha nem számít, hogy nyersz-e, / az idő melléd fekszik, / csupán az óramutatók / távolodnak” (Játszik). A feltételes „ha” a verssor mint szakasz végein kijelölt, geometriai értelemben véve kiterjedés nélküli pont, a dolgok szintjén – úgy tűnik – mint abszolút esetlegesség kap értelmet. „Leesik mellette egy / alma, eldől a sütőlapát, / hason fekve világít be a / bokor alá, de nem találja / valaminek a végét” – folytatódik a Kulcs. A tárgyak összevissza egymásmellettiségében a mellérendelés folyamata, a dolgok folyamatos átrendeződése az, aminek a vége nem található.
    A nyelv ilyen törései, hiányai réseket nyitnak azon a felületen, amelyet korábban a nyelv folytonossága, koherenciája teremtett meg, ahol minden elbeszélt, grammatikus, ahol a szavakon keresztül egymáshoz illeszkednek a dolgok. Foucault 1966-os könyve óta élesebben látjuk a szavak és a dolgok kapcsolatának történelmi (Foucault szavával: archeológiai) konstrukciók által szabályozott természetét. Az elemzés ezen szintjén úgy tűnik, hogy Bertók költészete a szó és a dolog közötti kapcsolat világosan látott réseit a nyelv töredékességével képzi le. Elképzelhető lenne, hogy a szövegben éppen az ezen elmozdulásra való reakció rögzül. Magát a szöveget ez esetben nem a valamiféle valóságként megragadható történésre, hanem a nyelvhasználat elbizonytalanodására való reakciónak kellene tartani. Ez esetben a szöveg nyelvi kihagyásai, grammatikai-szintaktikai csúsztatásai mentén nem valamiféle foucault-i értelemben vett dologra, hanem a nyelv kataklizmájára mint sötét szobamélyre látnánk. Ebben az esetben minél nagyobb a rés, amely kíváncsi szemünk előtt feltárul, annál erőteljesebb lenne a sötét tapasztalata. Hangok, benyomások, érzetek: a többit nekünk kell belevinnünk, a sötét szobában dolgok körvonala nem látható.
    Az az érzésem, hogy Bertók László költészetének esetében ez az interpretáció erőltetett lenne. Nemcsak azért, mert a Kulcs – az idézet második szavára kell utaljak – „kapuról”, és nem „résről” beszél. Ha „kihagyás” és „kapu” egymásmellettiségét tekintem kulcsnak, akkor az értelmezés során szüntelen fedésben kell elgondolnom a két szót. A kapu viszont arra szolgál, hogy belépjünk rajta valahova. A „kihagyásokat” valójában nem leskelődésre alkalmas (vagy alkalmatlan) résnek, hanem „kapuknak” (vagy később „alagutaknak”) kell tekintenem, amelyeken „átlátni” bár (tehát az, amire átlátni, esetlegesen megismerhetővé tehető!), de amelyeken (ideiglenesen? éppen most? soha?) „senki se néz át”. A hiányként megnevezett rés mégis utat enged valaminek. A Jelenkor már többször idézett számában olvasható Bertók egy árulkodó, az értelmezés kulcsára vonatkoztatható jegyzete. A Jegyzetek, közelítések alcímet viselő El lehet menekülni is című szöveg első része ars poetikus, sőt talán életfilozófiának is tekinthető Bábel-parafrázis. Az épülő toronyból hiányzó kő kapcsán az egyik építő társát megszólítva megjegyzi, hogy „neked az a bajod, hogy nem érzed a hiányt”. Az ugyanezen „hiányészlelést” aktívabb módon értelmező harmadik részben viszont a következő olvasható: „Ha egyszer valakibe, valamibe belebújt az élet (Isten? Ördög?), az meg akar valósulni.” Ez a lehetőségek felé nyitott dialektika, „a komplexitásában megragadott pillanat költészete” (Csűrös Miklós), a tökéletes megvalósulás vágya és lehetetlenségének tudata okozza a „reláció roppant termékeny feszültségét” (Darvasi László).
    A bertóki líra a nyelvi töredezettség olyan állapotát közvetíti, amely nem a törmelék, hanem a torzó töredezettsége: a szöveg szintjén a kihagyások többnyire jól kiegészíthetők. Amennyiben ez az állítás belátható, az elemzés súlypontja nem egy, a hiányok repedései által körülrajzolt nyelvi univerzum föltérképezésével, nem egy nyelvfilozófiai problémával, hanem egy nagyon is emberi mozdulat hiányával szembesül, avval, hogy miért maradt el a ránézés gesztusa. A Kulcs szövegébe ezen a ponton rövid diskurzus ékelődik, mintegy megnyitva a szöveget az értelmezés párbeszéde felé: maga a párbeszéd mint párbeszédre való felszólítás válik gesztusértékűvé: „…»mindennek / megvan a helye, de semmi / sincs a helyén« – »na és!?«…” A dolgok helye létező, körülhatárolható, meghatározott rendet jelöl. A „na és?” gesztusában viszont ugyanaz ismétlődik meg, amit a „senki se néz át” esetében már tetten értünk. Mindkét mozzanat közönyről árulkodik, a további elemzés tárgya leginkább ennek a közönynek a természete lehet.
    A torzó említése – ha nem is tökéletes ez a metafora – talán nem meddő. Csűrös Miklós többször idézett tanulmányában Lator Lászlóra hivatkozva a Kő a tollpihén kötet versei kapcsán „epikus színezet”-et, „drámai (…), konfliktusos történet”-et említ. Ez a történés a huszonöt soros Kulcs tizenegyedik sorában kezd történni. Az első tíz sorban megnevezett, esetlegesen egymás mellé helyezett tárgyak közt átvonul a lírai én közönyös alakja: „Mezítlába lépked a / kiégett újságokon, sóhajt / káromkodás helyett, / ott hagyja az / összegubancolódott / locsolócsövet, »mindennek / megvan a helye, de semmi / sincs a helyén« – »na és!?«.” Az újságok (de kiégett újságok!), a történelem apokaliptikus romjai közt átvonuló mezítlábas alak az időtlenség közönyébe dermed: a közöny angyala ő, akinek nem számít a hír, ami az ő szemében a történelem érdektelen, jelentés nélküli lenyomata lehet csak. A világirodalom nagy torzóverse, Rilke Archaischer Torso Apollos-a is az állandó jelenidejűség, a „denn da ist keine Stelle, die dich nicht sieht” közönyébe állítja Apolló töredékes alakját. De Apolló torzójának töredékességével a szonett tökéletessége szegül szembe, és éppen ezen ellentét révén válik a szöveg esendővé, lép be az időbe, teszi ki magát az értelmezésnek. A Rilke-vers kapcsán fölmerül az a gyanú, hogy az abszolút tökéletes műtárgy nem szólít meg, és nem megszólítható. Ez a közöny az időbe lépés pillanatával szűnne meg – ez lenne az a pillanat, amelyben a torzó részévé válna ismét a történelemnek, amelyből kilépett, és töredékességének tökéletessége mögött láthatóvá válna létrejöttének és csonkulásainak története. Ebből a szemszögből érthetővé válik, hogy az idő – és nem az élet halál felé tartó, személyes ideje, hanem az absztrakt idő – miért válik fontos témává Bertók költészetében: „…a falióra / helyben járva kerüli meg a földet”; és „minden előbb kezdődik és / később végződik, mint a hiteles / tanúk?” (Sötétebb); „A pillanatban benne a történet” (Ítélet); „Az óra lapja és jelentése / egyszerre robban föl” (Kiterjedés); „Ha nem számít, hogy nyersz-e, / az idő melléd fekszik, / csupán az óramutatók / távolodnak” (Játszik); „A jelen annyi csak, / hogy rögtön azután, amikor / elmúlt, emlékezetedbe / vésed a pillanatot, miközben / észrevétlenül elillan / a tulajdonképpeni jelen.” (Novemberi). Ha az időtlennek bizonyuló torzót az idő áramlásába helyezzük, felszabadítjuk a képzelet számára. Az idő áramlásával a képzelet fogalma kerül előtérbe: az időben lehetőség(ek) nyílik (nyílnak). Az értelmezésnek kitett torzót a képzelet állítja helyre.
    A torzót kiegészíteni vágyó képzelet egymás mellé rendezi a dolgokat, a kihagyásokban, a nyelv szüneteiben és elírásaiban a rendteremtés vágya munkálkodik, de ez a rend nem a vers világában tárgyiasul. „… távoli képzetek között teremt váratlan kapcsolatot mind a metaforika, mind a verset alkotó nagyobb jelentésegységek szintjén. (…) A részletek szóródásával a markáns szerkezet szegül szembe…” – írja a Válogatott versek utószavában Csűrös. Ez a rend az olvasó által megalkotandó, a képzelet munkája révén sajáttá váló rend. „…nyitva felejtették a képzeletüket…” – olvasható a fölöttünk lakó idegenekről (Dinoszaurusz), és az a gyanúm, hogy a „nyitva felejtés” Bertók költészetével kapcsolatban mint olvasói magatartás várható el. A torzó (a szöveg) helyreállítása a képzelet feladata. A szöveg töredékessége hozza tehát valójában létre azt a paradoxont, amely az olvasás befejezését az értelmezés, a kiegészítés gesztusához köti; de ez a gesztus egyben véget vet az olvasás igényét fenntartó vágynak is. A képzelet afféle „szándékos botlás”, amellyel az önazonosság – egyben persze a lírai diskurzusnak véget vető, az értelmezés szükségességét életben tartó önazonosság – elérhető: „S mintha szándékosan / botlana meg a saját / árnyékában, úgy csúszik bele a / hirtelen fölfogott pillanatba, / mint kulcs a zárba, mint aki / azonossá lett önmagával, / s ha kell, megsemmisülhet.” – olvasható az értelmezéshez használt Kulcs utolsó soraiban.
    Torzó helyett szerencsésebb lett volna épületről beszélni, amibe Bertók költészetének kulcsa beenged. Olyan épületről, ami nem romossá vált, hanem – vagy sohasem készül el egészen, vagy, különös módon, eleve romnak készült. Története nem a késztől a pusztulás, hanem a részlegesség, az el nem készültség felől a kész felé való haladás története. De – itt ismerhető fel a bertóki poétika alapvető paradoxona – a „kész” nem akar fennmaradni, nem keres tartósan helyet az időben, nem ragaszkodik ahhoz, hogy készként legyen. Amint késszé válik, fájdalom nélkül átad(hat)ja magát a megsemmisülésnek. Mintha József Attilának az Eszméletben megfogalmazott művészetfilozófiája, a talányos „csak ami lesz, az a virág” kijelentés köszönne itt vissza oly módon, hogy Bertók elemzett versének utolsó mondata a paradoxon radikalizmusában túlmutat a „van” „lesz”-ként való megmutatásán. Így fogalmazhatnám újra a tételmondatot: „csak ami lesz, annak van joga önnön nemlétét akarni”.
    A Kulcs zárósorában megmutatkozó paradoxon, úgy sejtem, a teljes életműre kiterjeszthető. Amennyiben tehát korábban azt állítottam, hogy Bertók költészete mint hiányköltészet is modellértékű, most ezen kijelentés veszélyére is fel kell hívnom a figyelmet. Hogyha szem előtt tartjuk, hogy ennek a felismert paradoxonnak a feszültségét az egész megteremtésének vágya, és az önmagáról való lemondásnak a jövőbe kihelyezett joga mint ellentmondás hozza létre (hiszen nem lehetünk biztosak benne, hogy ezt a jövőbeli pillanatot egyáltalán lehet akarni), akkor leszögezhetjük, hogy ez a modell akkor és csak akkor követhető, hogyha a „hiány” szót – a Bertók adta meghatározással összhangban, az egészre való utalásként értett – „kihagyás” jelentésben értelmezzük. A bertóki vers akkor marad az értelmezés jelenidejében, ha megőrzi a teljesség, az „önmagával való azonosság” felé való haladás igényét; amint megelégszik a „torzóként létezés”, az elve torzóként való megteremtettség állapotával, az értelmezés számára azonnal megközelíthetetlen időtlenségébe süllyed.
    Amennyiben ily módon felismertük a hiányköltészetben rejlő, kiegészülésre és töredékesen maradásra egyszerre irányuló paradox vágyat, már az olvasóra vár a feladat, hogy helyreállítsa/ne állítsa helyre Bertók László Kulcs című, ezen elemzés szövegébe beleírt szövegét, és a torzó helyreállítása révén véget vessen/ne vessen véget az értelmezés folyamatának.

Prágai Tamás