Elmúlt idők és széthullott terek

    „Barang vagyok. Majdnem ember, de azért idegen. Nem hozzád tartozom, szerelmem. Tartanak tőlem. A barang túl erős. Időnként túl ravasz. Majdnem mindig kiszámíthatatlan. És gyakran őrült. Nehéz megérteni. Néha barát. Ám akkor is barang. A barang eredetileg francia ember. S ha épp nem az, az itt senkit nem érdekel. Az ő szemükben te nem különbözöl… Így hát barangolok közöttük, nem árad felém gyűlölet. Hihetetlenül sok mosolyt kapok. Kedves szavakat és mindig türelmet. Később egy kicsit többet is. Segítenek. Néha felsejlik valami szeretetféle. Nem azért, amilyen én vagyok. Azért, mert ők ilyenek” – mondja kambodzsai tájakon vándorolva átélt tapasztalatairól Malgot István Barangolások Cambodiában című, az Editio Plurilingua gondozásában megjelent könyvének középponti alakja, maga a szerző, „a lény, aki itt bolyong”. A lény, aki számára az „itt” Kambodzsát, az egykori Khmer Birodalom mai, geopolitikai értelemben jelentéktelenné vált utódállamát jelenti. Azt az országot, amelyben a dévarádzsák, az istenkirályok uralkodásának idején, több mint ezer éve felépítették a világ legnagyobb templomát, Angkor Watot, amely az istenek hegyét teremtette meg a földön. S azt az országot, ahová „végül eljut az ember”. Igen. Malgot István könyvének legfőbb üzenete, hogy kellő kitartással „az ember végül eljut Cambodiába”. Arra a helyre, ahová mindig is készült. Hogy megváltásra leljen. S hogy transzcendens élményekre találhasson: megtapasztalhassa azt a lelki-szellemi kiteljesedést, amikor életre kel előtte a táj s a tájban testet ölt „rejtőzködő szerelme”.
    A Barangolások Cambodiában éppen ezért aligha értelmezhető puszta útleírásként: a távolságok legyűrése, az idegen tájak felfedezése, az elmúlt korok hangulatainak átélése e barangolások során ugyanis leplezetlenül érzéki élmények forrásává válik. Az utazó nem utazik, hanem bebocsátást nyer valahová, s miközben gyengéd kíváncsisága nyomán egyre mélyebben tárulkozik fel előtte az őt befogadó táj, megtanulja annak „fortélyait” is, miként tud a várva várt és vágyva vágyott vidék testéhez érni: „…mélyebbre és egyre mélyebbre kéredzkedem, fúrom magam, talán a forróság elől is menekülve, és menekülve annyi másféle forróság elől, megpihenek hajlataidban. Megpihenek tekintetedben, a szád ívében, ahogy elmozdul felfelé, Cambodia, kicsiny szerelmem… Az nem lehet, hogy ne érintselek. Végigvánszorgok iszonyú útjaidon, átkapaszkodom gödreiden, szénné égek krátereidben. Megérintlek, bár jól tudom, ebből te semmit sem érzel. (Megint tévedek, érzel te is.) Néha felfeslik ravaszkodásod, és felfejtem csomóidat.”
    Bármennyire meghökkentő is, érdemes megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Malgot István Kambodzsa-könyvét a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb szerelmes regényeként kell számon tartanunk. Igen. A mű meggyőzően bontja ki előttünk azt az érzést, amely egy esendőségében is nagyszerű, hanyatlásával is rabul ejtő, mérhetetlenül szegény, de kulturális értelemben felfoghatatlanul gazdag, sokat szenvedett országot járva hatalmasodik el a barangoló „barang”, a fehér idegen tudatában. És nehéz nem észrevenni, hogy a modern civilizáció minden vétkét ismerő, a pénz „iszonyatos hatalmából” következő fejlődéstől őszintén irtózó vándor hogyan döbben rá: nem teheti, hogy ne szóljon – örök hűséget esküdve valakinek, aki az „elmúlt idők és széthullott terek” mögül néz vissza rá: „Benéztem tátongó üregeidbe, ezer sikátor és odú, s mélyükön kínjaid bugyrai, és a szétfeslő bugyrok hasítékain emberek rajzanak kifelé, megkeresni az életet. Amit a portól tán sose látnak. Őseid városokat emeltek, felépítették hitükre támaszkodva a világ legnagyobb templomait, megteremtették a kozmikus világkép középpontjaként Angkort, a Várost… Angkor Wat, Bayon, istenkirályok mérhetetlen hatalmának hírnökei. Hidak a menny és a föld között… Elmúlt idők és széthullott terek. Maradt a por. És egy nép koldusszegényen. Buddhista nép. Szelíd. Nem emlékezik a régi időkre. Megpróbál élni, elvánszorogva egyik naptól a másikig… Semmid sincsen. Nem tehetem azt, hogy ne szóljak. És én, aki követ faragtam, fát véstem, kalapáltam, rakosgatom a szavakat. Érted, szerelmem.”
    A műben összerakosgatott szavak formailag hibátlan regénnyé állnak össze, amely lírai hangulatképekből építkezve, de azért a mai Kambodzsa életét is pontosan érzékeltetve avat be egy utazó ideig-óráig tartó ismeretségeinek és a térben jól nyomon követhető vándorlásainak történetébe. Malgot István azonban egy rendkívül tudatosan alkalmazott formai ötlettel ahhoz is hozzájárul, hogy barangolásait szabályos regényben, nem pedig regényes útleírásban örökíthesse meg: a mű végéhez függeléket illeszt, amelyben minden olyan történelmi és földrajzi információt az olvasó rendelkezésére bocsát, amely megkönnyítheti a mű befogadását. Ez az alapos és szenvtelen tájékoztatás viszont megfelelő hátteret nyújt ahhoz, hogy a barangolások külső cselekményét és belső lelkiállapotát bemutató regény végletesen szenvedélyes és szokatlanul lírai hangvételű legyen. S hogy olyan, enyhén a valóság fölött lebegő, de a kambodzsai állapotokat érzelmileg mégis pontosan megragadó sorokkal vehesse kezdetét, amely sorok a könyvet záró függelék adatrengetege nélkül talán tüntetően szubjektívnek bizonyulhatnának – így azonban elementáris erejű, érzelmileg lenyűgöző hatású vallomásként törhetnek ránk: „Kambodzsa a hiányok földje. Kambodzsa kő. Bármerre mégy, mindenütt templomok. Irdatlan kőtömbök kecsesre faragva. Lótuszrügyeket formázó kupolák. A világ legnagyobb templomai… Kambodzsa lány. Feléd libben. Rádmosolyog. Belészeretsz. Szerelmed reménytelen. Kambodzsa nem adja oda magát. De talán még övé lehetsz… Kambodzsa koponya. Ezerszámra egymásra rakva. Meglepődsz, egynek sincs foga. Kitörtek a fejszék vasától… Kambodzsa földje vetemény. Vagy harmincféle akna találta itt meg puha fészkét… Kambodzsa millió gyermek. Féltucatjával kóborolnak. Gondolnád, árvák. Másutt azok lennének. Itt nem. Estére mindegyik hazatalál. Oda, ahol még van szülő… Kambodzsa kavargó porvihar. Kráterekké vált útjain porfelhők száguldoznak. Az idő meg bivalyok hátán döcög… Kambodzsa a hiányok földje. Egyetlen kincse van csak, a múltja. Ezer év szikrázó gyönyörűsége. Amit még meghagytak belőle.”
    A „lény, aki itt bolyong” persze nem csupán a testetlen, ám néha mégis testet öltő tüneményt, a lányként előlibbenő Kambodzsát érzi és tudja maga körül, hanem e világi ismeretségekre is szert tesz: megbízható útitársakat szerez, ölelő női karokat húz magához, és maradandó barátságokat köt. Igen. A misztikus vágyak beteljesülésének ábrázolása mellett éppen ezeknek a kapcsolatoknak a rajza avatja lenyűgöző olvasmánnyá Malgot István könyvét. A „barang” társaságába kerülve így hát hamar megérthetjük, miért lett az utazó megbízható tanácsadója Mr. Soteph, a vagány kísérő, aki olyan laza, hogy „csak a veríték tartja össze, meg az ócska farmergöncei”, s akivel először mert sétát tenni „a kis virágok utcájában”, és alámerülni Phnom Penh mellett egy minden képzeletet alulmúlóan szegény halászfalu „dagadozó, süppedő mocsarába”. Vagy megtanuljuk méltányolni Mr. Veng So Thy merészségét, aki egy kölcsönkért motorral vág neki a „barang” kedvéért a kalandos vállalkozásnak: a hatos és az ötös számú nemzeti főútvonal bejárásának. De ugyanígy átérezzük Aphie, a battambangi narancsárus lány kezdeti habozását, aki eleinte húzódozik attól, hogy egy „barang” társaságába szegődjön, és karjai közé bújjon az Angkor Hotelben.
    Malgot István könyvének egyik legszebb részletében azt is megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor az idegen egyszerre fedezheti fel a háborítatlanság varázsát egy tájban – és a tájt benépesítő emberekben. Ez a táj a lao nemzetiség tava, a Yak Lom mellett terül el. A laók szellemhívők. „Szellemeik mind itt élnek velük, fában, bokorban, virágban, tó vizében. És jó néhány titkos helyen. Eligazítják a világ dolgait… A vörös khmerek alatt is ugyanúgy éltek. Függetlenül. Ez az ő földjük. Itt laknak a szellemeik.” S itt, a Yak Lom partján, a laok szellemeinek földjén tör rá a Kambodzsában bolyongó „lényre” az a felismerés, hogy minden futó ismeretségben ott rejtőzik a legszemélyesebb titkok feltárásának bensőséges aktusa – amely, ha a szellemek jól igazgatják a dolgainkat, akár abban a látszólag szokványos pillanatban is kiteljesedhet, amikor két idegen ember egyszerre csak elárulja egymásnak a saját nevét: „Egyikük még többet is ad. Mosolyt és neveket cserélünk. Mesélek neki a szélviharokról, amik idáig repítettek. Megragad villámgyors felfogása, félmondatokból kunyhót építünk, jól elférünk a közepén. Piromnak hívják. Neve még velem marad, édes lélegzetével, amivel ideadta… Nevet cserélünk, mondom. Itt ez nem bemutatkozás. Már létrejött a kapcsolat, amikor nevet cserélsz. Átnyújtod magadból azt a titkot, amivel megszólíthatóvá változol. Amit ha tud a másik, attól már kissé az övé leszel. Ő meg a tiéd.”
    Az egykori Khmer Birodalom örökségét őrző tájakon barangoló vándor több okból is gyengéden viselkedik, féltő óvatossággal jár el, amikor „mélyebbre és egyre mélyebbre kéredzkedik” a tájban. Abban az országban ugyanis, ahol a „megvalósult szocializmus utolsó iszonyataként” gúlákat raktak az emberi csontokból és ezerszámra halmozták egymásra az emberi koponyákat, kevés férfi élte túl a vörös khmerek rémuralmát, Pol Pot esztelen és kegyetlen proletárdiktatúráját: „Mindenütt emberek. Gyerekek, lányok, asszonyok. Mutatóba még férfit is láthatsz. Ha néznéd őket is.”
    De nem: „a lény, aki itt bolyong” jobbára csak a lányokat és a gyerekeket nézi. Úgy érzi, tőlük tanulhat a legtöbbet. „Száz és száz alakban álló” szerelme, Kambodzsa rajtuk keresztül mutatja meg magát a leghitelesebben, az ő dolgaikat eligazítva tárja fel a legőszintébben, miért is méltó „a barang” szerelmére. És a „barang” engedelmeskedik a kényszernek: magához engedi azt a ragyogást is, amit a gyerekek sugároznak szét maguk körül: „Kambodzsa lakosságának fele tíz éven aluli. Elképzelheted azt a ragyogást. Ha nem tévedsz el, vagy nem nagyon, miattuk is van, jól tudod. Mindenütt világítanak… Egészen egyszerű dolgokat tanultam meg tőlük. Hogy kellenek. Hogy jó, ha vannak. Hogy kis kezeik, ha beléd csimpaszkodnak, nem visszahúznak, előre segítenek… Mint annyi minden igazán fontosat, a lény túl későn értette meg mindezt, de hát túl későn érkezett Cambodiába. Korábban indulj.”
    Ez az egyes szám második személyben elhangzó felszólítás – „korábban indulj” – nem csupán arról a szomorúságról üzen, ami akkor foghatja el az embert, amikor végre ráakad arra a csodára, amely megváltja őt – s aztán fájó értetlenséggel tekint vissza életének arra az eltékozolt időszakára, amikor még nem „indult el”, nem talált rá arra az útra, amely a személyesen számára elrendelt csodához vezette volna. Nem. Ez a felszólítás azért is érdekes, mert működés közben tárja elénk Malgot István egyik legkülönlegesebb prózapoétikai trükkjét: az egyes szám második személyű igealakok többértelmű használatát. A Barangolások Cambodiában szövegében ugyanis rendkívül sokrétű jelentése lehet annak, amikor a narrátor ezzel az igealakkal fejez ki valamit. A legegyszerűbb helyzet az, amikor ezzel az igealakkal azokhoz szól a mű, akik talán maguk is eljuthatnak egyszer erre a vidékre: „Kambodzsa kő. Bármerre mégy, mindenütt templomok.” Ugyanezzel az igealakkal azonban önmagát is megszólíthatja a szerző, aki eleve szeretne kitörni az egyes szám első személyű elbeszélés keretei közül – amit az is jól bizonyít, hogy önmagáról szólva alkalomadtán egyes szám harmadik személyben is megnyilatkozik, s némi távolságtartással arról a „lényről” tesz kijelentéseket, aki „itt bolyong”. Az egyes szám második személyű igealak mindezeken túl magát a csodát, Kambodzsát, a „barang” ezerarcú szerelmét is megszólítja: „néhány évszázad alatt úgy zsugorodtál össze, szerelmem, miként a tó, ha száradni kezd”. És ezzel még mindig nem ért véget a megszólítottak sora. Malgot István a regény elején a szövegbe illeszt egy „levélféle” írást is, amelyet a globalizáció korának misztikus hatalmához, a „pénz urához” intéz: „Engedelmet, hogy megszólítalak, s épp tégedet, a vizek túloldalán… Jómagam is ültem az asztalodnál, törtem a kenyeredből, ittam finom borodból, illik hát megköszönnöm, bár meglehetősen vadóc vagyok, s nehezen jön a számra köszönet. S jóllehet vénülök – talán lassabban, amint illenék –, azt semmiképpen nem gondolhatom, hogy a világnak így kell maradnia, s hogy másképpen nem lehet. Látom, amint töpörödik, fogatlanodik, szárad és fonnyad ez a világ, valaha tó volt, ittál belőle, meglehet, néha zavarosra váltott, de nem volt ragacsos okádék. Többféle volt, a rosszban jó, a jóban rossz, váltakozott, reménykedett, evett, emésztett, szeretkezett, felnevelte a kölykeit. De nem fogyasztott, csak hogy fogyjon az áru, s nem hajigált követ a parittyából, csupán azért, mert túl sok volt már a kő.”
    Ez a regénybe illesztett „levélféle” írás viszont valóban nem nevezhető szabályos levélnek: már csak azért sem, mert nincsen vége – azaz a „pénz urához” intézett sorok egyszerre csak a Kambodzsa-könyv soraiba folynak át. Ami annyit jelent, hogy a regény minden egyes szám második személyű igealakjában fel lehet fedezni akár ennek a levélnek a folytatását is. Ekképp azonban az a különös helyzet áll elő, hogy egyetlen igealak többértelmű használatában akár a világ teljességének egyik lehetséges modellje is benne rejlik. Hogy milyen elemek és viszonyrendszerek alkotják ezt a modellt? Egyrészt a vágy és a vágy tárgya: a „barang” és a „barang” szerelme, Kambodzsa – a megváltást jelentő, és önálló életet élő hely. Másrészt a „barang” és minden más „barang”, aki későn vagy korán, de útnak indul a maga megváltását keresve. Harmadrészt Kambodzsa – még az elmúlt időkön és a széthullott tereken túl is megőrzött – természetes gazdagsága és a „pénz urának” művi hatalma, s ezek ellentétében egyszersmind a varázslat és az ellenvarázslat egymásnak feszülése.
    Igen, olvassuk a regényt, hogy megkeressük a magunk Kambodzsáját, s közben minduntalan, amikor egyes szám második személyű igealakot görget elénk a szöveg, ha úgy tetszik, világok nyílnak meg és bocsátkoznak harcba előttünk. Igen. Ha úgy tetszik. De csak akkor, és csakis akkor.
    Mert ebben a szövegben úgy kell előrehaladni, ahogyan „a lény” bolyong. A buddhisták ösztönös nyugalmával és bizalmával: „Elindulsz valamerre, megmozdítod a lábad, a dolgok aztán már megtörténnek, visznek magukkal, ha nem túl erősen ellenkezel.” A Kambodzsa-könyv sem tesz mást: visz magával, hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek veled. Ha úgy tetszik: az igealakok világalakító modelljére figyelve. Ha úgy tetszik: a megváltást keresve. Ugyanúgy, ahogyan „a lény” is keresi – aki végül Thailand földjén, Lop Buri khmer templomromjai között látja meg testet ölteni azt a valakit, akit rejtőzködő szerelmének nevez: „A romok felfénylenek, visszatükrözve szépségedet. Száz és száz alakban állsz, a fényre kilépve, s mindenkitől különbözöl. Megfürdök mosolyodban. Megérintlek. Ismét megváltasz, mint már annyiszor. Tiszta vagyok, könnyű és bűntelen. A csonka lábú vén majom lassan lábadhoz telepedik. Bealkonyul. Ragyogj, szerelmem, most és örökké.”
    A porondon – ahogy a laók mesélik – valaha a király széke állott. A király vétett a mélység démona ellen, s egy éjszaka iszonyú robbanással az égbe repült a szék. „A király is. Oda való volt. Trónja helyén hatalmas kráter támadt. Így született a tó, a Yak Lom tava.” A porond helyén immár tó vize ringatózik. A tóban „egy lény” lebeg, aki éppen erre bolyong. „A víz másokat is idevonz. Legyeket, fekete pillangókat, fel-felvillanó kicsiny halat, sötét bőrű békaporontyot, cikázó, fürge lányokat.” A lény egyre kevésbé idegen itt. A tó viszont tudja, hogy a lény hamarosan elmegy. „Így aztán mások is tudják.” A víz gondolatait nem nehéz kitalálni. A víz hullámzása a képzelet játéka. „A víz az úthoz hasonló.”

Toót H. Zsolt