Gángoly Attila

Babák

    Derengett a pinceodú. Baljósan, ahogy ilyentájt szokott.
    A villanykörte fénykörében, a lámpaernyő karimája alatt részegen táncoltak a szikrázástól vak, megbabonázott legyek. Sejtettek valamit.
    A gyilkos egy lócán ült a fal mellett. Könnyezett. Kezei, mint két alvó véreb, hevertek térdkalácsán. Orrát a mindent átitató doh facsarta, no meg a legyek megpörkölődött szárnyának csípős szaga. Végül törölt egyet a szemén, s a könyvéért nyúlt.
    Ötvenéves volt. Először a nyolcadik születésnapján ölt. A bűn, mely vágyai tökéletes kielégülését okozta, később maró szégyennel töltötte el. Bár a tetemet eltüntette, napokig rettegett. Hangosan sírt, ha senki sem látta. Tudta jól, hogy vétkezett Isten parancsolata ellen, s vezeklésül öklével pörölyözte göcsörtös homlokát. Iszonyodott magától. Milyen ember ő? Vagy inkább az átöröklés szörnye, aki nem is felelős vadállati tetteiért?… Az önvád azonban csakhamar semmivé foszlott hideg lelkében, s megint fölébredt benne a mélyről tápászkodó kívánság. Ölt. Újra és újra. Sorozatgyilkossá lett, akár kamaszkora bálványai: Hasfelmetsző Jack vagy a Bostoni Fojtogató.
    Áldozatai kivétel nélkül fiatal lányok voltak, az ártatlanság klasszikus szépségeszményei. Vagyis szőkék és babaarcúak. Egy idő után már nem is számolta őket.
    A tett előtt többnyire olvasgatott. Mindig ugyanazt a könyvet: Sade márkitól a Szodoma százhúsz napját. Akárcsak most. Egész testében reszketett már, miközben tömpe ujjaival, melyeken a körmöket rendesen tövig rágta, suhogva forgatta a nyirkos lapokat. Torka elszorult az izgalomtól, halántékán egy megbokrosodott erecske lüktetett. Nyalt egyet-egyet cserepes szájaszélén.
    Következő áldozata már a lámpa fényfoltjában feküdt kiterítve. A gyilkos elégedett volt önmagával. Bűvészzsinórral egy öreg rugójú, csupasz vaságyhoz kötözte a lányt, a rettenet sikolyainak ragtapasszal állta útját. Hibátlan munkát végzett.
    Elolvasta az utolsó mondatot is, becsukta a könyvet, s a cementpadlóra tette. Aztán zsákmányára meredt, percekig le nem véve róla dülledt szemét.
    Lenyűgözték a szétterülő arany hajfonatok, a hamvas arcocska, az esdeklő kék szempár, a karcsú derék, a hosszú combokon fölcsúszott fodros-habos szoknya. És ez a sok gyönyörűség mind az övé. Azt tehet velük, amit akar. Meg is kegyelmezhetne akár, de legbelül tudta, hogy nem fog. A babák arra valók, hogy megölje őket. Nincs irgalom, csak a kéj árhulláma van, a mindent elborító, sodró kábulat. Az elnyisszantott torok panasza.
    Elővette a kést, a lámpa gyér csóvája megcsillant a pengén. Itt az idő… Lélegzete hörgéssé torzult, miközben kígyólassúságú mozdulattal, tenyerén a halált egyensúlyozva, előrehajolt. S amint belemarkolt a hajsátorba és fölemelte a fejet, hogy a nyak íve íjhúrként feszüljön meg a késpenge harapása előtt, a lány megadóan lehunyta sűrű pillájú szemét…

    Három hónappal később a gyilkos lelkében újra mocorogni kezdett a vágy. Ünnepi ruhát öltve hosszan nézegette magát a hatalmas falitükörben, mely épp a pince bejárata fölött függött. Pontosan tudta, hisz még kezdő mérnök korában ő tervezte az egész épületet. A babaházat, ahogy büszkén emlegette.
    S most újabb lakó után kellett néznie.
    Kilépett a vakító napsütésbe, s lábai rutinjára bízta magát; álmában sem vétette volna el az utat. Az ismerős tölgyfák barátságosan bólingattak neki, mikor fémes talpú cipőjében elcsattogott alattuk.
    A játékbolt ezúttal is tömve volt, a sok vasárnapi apuka között alig tudott elvergődni a pultig.
    – Egy Barbie babát kérek – mondta izgatottan az eladónak.