Egy Mészöly-monumentum

„…Megbocsáthatatlanul szeretem a földet…”

Jelenczki István portréfilmjének szerkesztett változatából

Porkoláb-völgy, 1995 ősze

    Szomorkás minden időkategória, önmagában szomorkás. Minden ilyen szomorúság mögött ott van a folytatás dinamizmusa. Változás van. Nekünk ahhoz kell akklimatizálódnunk. S ilyenkor egy pillanatra megáll a feldobott labda. Ez a szomorúságnak és az idő demóniájának egy gyönyörű magaslati pontja. Így is fel lehet fogni. Nem a szó köznapi értelmében teszi szomorúvá az embert, hanem egy mélyebb bepillantáshoz segíti hozzá, hogy mi múlunk, de a dimenzió, amit szerettünk, nem múlik. Ennyit az ember békességgel elhagyhat maga mögött. De tekintettel, hogy olyan helyre tudok visszajönni, amelyik életemben nagyon fontos volt, munka, meditáció, a természettel való együttlétnek egy olyan korszaka, amely az ember életében ritkán adódik, pláne ebben a megváltozott, urbánus világban. Én nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ebből az életemben bekövetkezett változástól, hogy állandóan nagyvárosban és fővárosban éltem le az életem hosszú részét, mégis ennyire evidensül és spontánul vissza tudok jönni ezekre a régi helyekre, amiket most itt Szekszárd környékén bejártunk. Nagy kitüntetés, ha az ember megérheti, hogy az emlékezetnek ezzel a készségével és energiájával még vissza tud pillantani. Ez ajándék. Belelökődtem a sűrűjébe, és utána megadatott az, hogy vissza tudtam süllyedni az ifjúkor és a gyermekkor élményvilágába, ami nem mindenkinek adatik meg. Ezért rettenetesen hálás vagyok az életem alakulásának, és ezt messzemenően, az utolsó ízéig igyekeztem kihasználni. Itt mindennap éveken keresztül kora tavasztól késő őszig ebben a miliőben, természeti természetességben tudtam feldogozni az új élményeimet, az új világom mozzanatait, rettentő sokat segített nekem. E nélkül a háttér nélkül valószínűleg nagyon más ember vagy más típusú író lettem volna, mert rettenetesen nehezen szoktam meg a nagyvárosi kényszerűségek és adottságok világát. Az igazi hazatérésem mindig ez volt. Igazából mindig itt, a dombok között érkeztem haza.
    Ebben édesanyámra hasonlítok nagyon, aki szinte egész fiatalasszonyi életét és életének egy jó részét ebben a tájban, természeti tájban élte meg spontánul, és késő öregkorától eltekintve ő is úgy tudott ide visszajönni, olyan lelkülettel és lelki állapotban, hogy szerintem ez nagyon hozzájárult ahhoz, hogy szépen tudott, békében, lelkileg megöregedni, nem szakadt el ettől a vidéktől, pedig nem volt könnyű élete.
    Valahogy visszavezeti egy ilyen miliő, egy ilyen csend az embert az alsóbb, lényegesebb dimenziókba, amit az állandó kommunikáció lármája és kavargása megakadályoz Budapesten. Még az őszinteség sem ugyanaz az urbánus, nagyvárosi miliőben, amire rákapatja itt az embert önmagával való, más típusú őszinteségre, s egyáltalán a közérzet új minőségével ajándékozza meg az embert ebben a felfordultabb világban. Nem mintha akkor nem lett volna felfordult, hiszen éppen egy iszonyat történelmi akciója előtt álltunk, de annyira megnyugtatóan lecsitító egy ilyen környezet, hogy a beköszöntött háborús Magyarország számára akkor kiélesedett helyzetet szinte az utolsó pillanatig le tudtuk takarni ezzel a csenddel, ezzel az élménnyel, amit az ember ebben a tájban megkaphat. Ez volt a viszonyítási pont, és az ígéret, hogy az embernek van hová majdan egyszer, ha elcsitultak a zajok és egyebek, ahogy költészetünk nagyjai mondják, ha elcsitult, akkor van hová visszatérnünk. És ha van szomorúság bennem, éppen a fiatalabb nemzedék számára, hogy talán ezt a belső, mélyebb bizonyosságot nem tudják annyira hitelesen átélni, mert olyan egyetemes, kaotikus körvonalakban rajzolja meg számunkra a holnap és holnapután történetét, hogy kevésbé lehetnek bizonyosak benne. Számunkra, a mi nemzedékünk számára ez a háború néha fel tudta venni azt a formát, hogy ez talán az utolsó lesz. De ezt a közérzetet, a biztonságérzet belső vetületét nem nagyon ígéri a pillanatnyi történelmi alakulás.
    Túl hatalmasak lettünk és túlságosan önpusztítóak, és ennek a távlati kibontakozásnak a megnyugtatóbb freskóját nem kapják meg a nálunk fiatalabbak, és ez valamennyiünk számára nagyon szomorú. Azért is szomorú, mert talán ez a kevésbé látványosan zaklatott és látványosan robbanókész, úgynevezett pszeudobéke állapot sok szempontból veszedelmesebb, mert amikor valami nagyon feszítetten kirobbanás állapotába kerül, az egyúttal ígéri a robbanás végét. De ez az egyenletesen rossz minőségű létezési közérzet az, amikor a lélek, az ember hamarabb elveszti azt a biztonságát, hogy ebben fel fog ébredni. És ebben a mai korban, ha lehet összehasonlítást tenni, ez legalábbis egyenértékű a kataklizmával, ami hirtelen beáll, vagy robban és beüt. Az elviselés és a pszichés megviseltség lehetősége ilyenkor szinte nagyobb. Ami egyszerre törik szét vagy robban fel, abban van valami, félek kimondani a szót, de valami egyszerű történelmi ügyintézésnek a nyugalma is benne van.
    Hát ezeknek a társadalmi, gondolkozásbéli feldolgozása és túlélése kétségkívül nagy fenyegetettsége a mai embernek, ami megnyilatkozik az összes produktumában, írott és nem írott szellemi produktumában, a belső ösztönös jóslatainknak vagy kivetített reménytelenségünknek a térképe majdnem elviselhetetlenebb így.
    Ebből a gyorsan változó és gyorsan megjelenő reménytelenségnek a tablójából egy ilyen kiröppenés, kirándulás ebbe a békésebb pusztulás természetességének a dimenziójába. Ha mindent megváltozva látok, ez a békés elmenés, elbúcsúzás és pusztulás egy idillikus formája. De ilyen idillre a pillanatnyi korunk nem nagyon ad lehetőséget, mert nem természetes módon rombolódik szét számunkra egy környezet és egy világ. A ritmusok és a felgyorsult bekövetkezések menetrendje az, ami embertelenné teszi a históriának ezt az arculatát. De azért azt gondolom, nem volna helyes egy ilyen miliőben akár visszaemlékezésnek az ürügyén ilyen szomorkás hangon pengetni el a dolgokat, mert végül is azok közé a szerencsések közé tartozunk, hogy egy viszonylagos, az emlékezés megkövetelt békéjében visszaemlékezünk valamire, és ilyenkor az embernek óhatatlanul arra kell gondolnia, akik olyan lelkiállapotba kerültek tömegesen, hogy a visszaemlékezésnek erre a nyugalmára egyszerűen módjuk sincs, sem belső erejük, azok sajnálatra méltók. Tulajdonképpen mi, kis túlzással azt mondhatom, valamilyen kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy így, békés körülmények között tudunk visszaemlékezni.
    A túlélés önmagában felelősség, probléma, és ennek a nemzedéknek és ennek a kornak tényleg egyik legtermékenyítőbb, szomorúan termékenyítő feladata, hogy ezt teljesítse. Ránk marad a drámának a látványa, az összeomlásoknak a sorozata, erről hírt hagyni és monumentumot hagyni, ez az átlagembernek, a köznapi utcaembernek éppenúgy feladata és kötelessége, mint a valamilyen szakmába vagy úgynevezett teremtő szakmába, tehát a művészetek széles spektrumába tartozónak. Ez mérhetetlenül fölnagyítja, fölerősíti ezeket az emberi kötelességeket. Nem adatott meg nekünk, különösen ma nem adatott meg nekünk az, hogy hanyagul éljünk.
    A mi mostani hanyagságunk nemzedéket meghatározó dolog tud lenni, úgy örökíteni és hagyni magunk mögött a világot, hogy ne legyen teljesebb, fejlettebb képük arról, hogy milyen luciferi erők mozognak tulajdonképpen bennünk, és korántsem vagyunk ábrándos angyalkák. Tehát ne hamis képet hagyjunk, és ezzel indirekt módon, de segítjük a továbblépésnek és a pozitívabb kibontakozásoknak valamilyen lehetőségvilágát. A mai ember minden esettsége ellenére sokkal felelősségteljesebben köteles élni, mint a lenyugodott történelmi korszakokban. Ott lehet lazítani, lehet pocakot növelni, lehet elábrándozni az élet drámáján, nekünk ez a fajta belső nyugalom ezen a szinten nincs megadva. Ez kötelességként valamilyen formába ott kell mozogjon a társadalmakban, a vezetőkben és a modern rabszolga-társadalomban. Nem igazán méltó tudati szinten élik át az emberek a saját kis pár évtizedre szabott életüket, és ennek a felelőtlenségnek az összegeződése vet árnyékot a holnap történelmére. Nap mint nap újabb-újabb felelőtlenség következményének az árnyéka napról napra fluktuálva, de sötétedik körülöttünk, ez pedig az életbe, a históriába való jelenlétünknek az egész értékvilágát nagyon befolyásolja, és nagyon elkedvetleníti az embert, mert azzal tisztába kell jönni, hogy ez nem egy sétalovaglás, valamennyiünk számára. Holott szubjektíve ez az anonim tömeg úgy fogja fel, hogyha egy rést talál, ott őneki joga van a végletekig sétalovagolni. Az élettel szembeni személyes felelősségérzésünk, tehát a személyességet is magasabb szintre emelve nem az egyéni személyességemnek a kis játékterét kell csak boldogítani. Próbálnunk kell a személyesség égisze alatt azonosulni tudni, egy kollektívebb létezésnek a perspektíváját szem előtt tartani, gondolom. Hát persze ez maximalista és idealista szemléletnek tűnhet, de az ember egy kicsit mélyebbre ás önmagába és messzebb próbál látni, mint amire az átlagpillantással képesek vagyunk, erőfeszítéssel kell élnünk, békében és békésen, de erőfeszítéssel. Nem egy laza elengedettséggel, nem elegendő. A mi eszközvilágunk birtokában már minden ilyen lazítás, lassítás iszonyatos, beláthatatlan következményekkel járhat, amely egy pillanatnyi fáradás, pillanatnyi oda nem figyelésnek olyan mérhetetlenül távoli hatásai vannak a mai társadalom életében, s ez nemcsak nálunk, hanem mindenütt, minden földrészen így van, mindenütt ennek a drámáját felfokozottabban éljük. Itt megengedhető, azt hiszem, a filozofálgatás, és az emberi életről való belső füstölgésünknek a tematikája ezt indokolttá teszi. Nem tanulmányt írunk ilyenkor, nem tanulmányt olvasunk fel, megengedhető az emberi spontán gondolkozási és érzelmi spontaneitásnak az a lazasága, ami mégiscsak közelebb áll akár ennek a Porkoláb-völgynek, nem véletlenül, de mégiscsak a metaforikus világához, csendjéhez.
    Az emberi életkor szerencsés pillanatában és időszakában tudtam ebbe a gyermekkori tájba visszajönni, amelyik materiális, természetesen, de tele van kisugárzó dologgal, amely aurát tud köréje keríteni. Az volt számomra a nagyon fontos és érzékeny dolog, hogy a belső alkotó energiáimnak a legjobb pillanatában tudtam ide visszajönni, és nem egy kényszermiliőbe kellett, városban vagy bárhol legyek. Itt tudtam találkozni a legspontánabb, a legegyszerűbb emlékvilágommal, azokra ráépülő gondolatisággal, tehát én különleges szerencsének tudom felfogni, hogy ez lett a munkaszobám.
    Megteremtettük és gyakoroljuk folyamatosan a porkolábfelügyelet mellett folytatott életünket. Ez aztán mint gondolat szétrobbanhat a legkülönbözőbb irányokba, az egyetemes lármából ez a humanizált csend. Az ember már szinte zakatoló valaminek fogja fel az érzékszerveivel a csendnek ezt a tisztaságát és mélységét, amit ebben a kicsi völgyben is tapasztal. És hát méltó és többértelmű módon körülnézünk, és látjuk, hogy ősz van. Ezt is metaforikusan mondom. Ősz van, és az ősznek minden telített szépségével és rendhagyásával és elkezdett pusztulásnak a szépségével. Az elkezdett pusztulásnál szebb nincs. Szépség is akkor érik meg, amikor túl szép, amikor le akar hullani, ez a nagy ajándék.
    A Duna-erdő felé, ott húzódott le a Szekszárd és Báta között épített árvízvédelmi töltés, ott volt apám főmérnök. Emlék-kilátó lehet nekem ez, apámék élettörténetének sok fontos mozzanatát szinte egy pillantással át tudtam innen a diófa alól tekinteni, a családi vonatkozásoknak ezt az intim világát, kiültem a diófa alá, és próbáltam továbbszőni a mesét. Régen voltam itt, jó pár éve már, még egy diófa is megöregedett azóta. Aztán én is kikoptam a fa alól. Ezzel már a történetszemléletnek a legmélyén vagyunk. Az egész ilyen típusú, itteni tájnak a hangulata elképesztően szép volt ezekben a késő őszi hajnalokban, amikor ködkutyák úsztak el a présház ablaka előtt, és a ködből lassan leereszkedő őzek meg egy-két szarvas jöttek a lucernásra legelni. Ez olyan hallatlanul intim és emberi-állati közelségbe varázsolta át a tájat, hogy ha korán keltem föl s ültem le dolgozni, és kinn köd úszott, akkor szinte jelenésszerűen buktak elő a ködből őzek, szarvasok az ablak előtt. Ezek már ismertek engem. Itt elhúztak szépen a ház mellett meg a munkaasztalom mellett, és mentek át a lucernásba. Volt a mozgásuknak egy olyan térképe és rendje; én nem zavartam őket, ők benéztek, megálltak a gyönyörű agancsukkal, benéztek az írógépemre, és ment tovább az élet. Ennek a ritmusa és képi-érzelmi világa másfajta együttlét a természettel meg az élőlényekkel. Egy kicsit nyestem a bokrokat, ahogy egy teljesen szabad természeti tájban az ember megteremti maga körül meg az asztala körül, akárhol van, csinál egyfajta rá szabott rendet. Csak éppen igazítani kellett itt-ott a természeten valamennyit, hogy mégis meglegyen a lakott hely bensőségessége. Ezek a gondolati-érzelembeli összefüggések azok, ahonnét meg lehet közelíteni egy ilyen életforma belső varázsát. Ez egyáltalán nem antiintellektuális létforma. Sőt éppen az intellektust olyan természetes irányba mélyíti el, amit nem tudok itt előkaparni az aszfalton. Tulajdonképpen gazdagabb rétegeződést ad ez az embernek.
    Egy ilyen miliőben, környezetben, amihez ilyen típusú emlékrajok környékezik meg az embert, ez a halálnak egy másfajta kategóriáját ébreszti fel az emberben. Itt a pusztulás folyamata valamilyen formában nem a végleges pusztulás körképébe illeszkedik be. Itt a folytatásnak egy olyan bizonyossága és szépsége veszi körül az embert, ami már nincs személyesre úgy kihegyezve, mintha egy civilizációs környezetben ér utol az elmúlás és pusztulás látványa. Itt valahol bele van, egyszerűen, természetszerűen és természetileg bele van applikálva a valamilyen szintű maradhatóságomnak az érzése, és lélektanilag teljesen másképp érinti itt az embert az elmúlás gondolatilag nyilvánvalóan személyes élménye. Itt az ember elfogadóbb a saját halálát illetően, mert minden urbanitás és a köré rendeződő tárgyi szuggesztió valami olyan állandó idegességgel is megtölti az embert, hogy egy ilyen idegesen lüktető urbánus világ életéből te kilépsz. És ez tulajdonképpen valahogy zavar és kétségbeesetté tesz. Itt az elmúlásnak olyan természetes, organikus képeit kapod meg, a természet, a fáktól kezdve minden; valami nagyon mély természetességgel éled át az átváltozást és az átformálódásnak az élményét. Másképp üt meg, tudod, itt is pontosan tudod, hogy meghalsz, de valami olyan hallatlan erotikával és szépséggel gazdagodva, hát úgy halsz meg, mint az a gyönyörű bokor. Most ősszel meghal. Itt mélyebben éled át ezt az élményt, és nem úgy, mint egy urbánus, zaklatott világban, amelyik minden pillanatban még fokozottabban akarja önmagát igazolni és élni, és egy pillanat alatt lerombolódik. A szép sorvadásnak a belső és külső tájképe nem érvényesül. Itt az elmúlásnak olyan hallatlanul sok aspektusa: ugye hát ez a bokor hogy virágzott még egy hónappal ezelőtt, meg itt látszik, hogy elszáradt. Gyönyörű orgonabokor volt. Ma nem az. De átmeneti gazdagságával felruházottan megy el. Önmaga rekviemjét végigjátssza, ugye csodálatos produkció az egész. Ez egy folyamatos rekviem. Az pedig hirtelen rekviem, amit az épített világ ad. Azt hiszem, valahol lélektanilag itt lehet a gyökere annak, hogy miért belenyugvóbb az ember egy ilyen természeti miliőben. Itt valami természetes folyamatban éled át az átalakulást. Nem a teljes megszűnést, hanem a folyamatos átalakulást, és ez emeli meg a lelki szintedet és a gondolkodási szintedet. És ezen belül te mint személy, te mint ember csak egy alkatrésze vagy. Szerénységre, belátásra int.
    Ez az a többlet, amit talán nem is szabad sokkal jobban magyarázni, mert ennek az igazi magyarázata tényleg ebben a telített belső csöndedben van, amihez itt hozzájutsz. És ezt nem kapod meg sem a Váci utca, sem a Broadway-nek a közepén. Én tudom, hogy ez nem korszerű filozofálgatás a kérdésről, amit nem is azzal a szándékkal mondok, mert annyira azért én is mai ember vagyok, hogy tudom, hogy miben szükségeltetik élnem, és miben szükségeltetik eszmeileg, gondolatilag ma érvényesnek próbálni lenni. De ezt a mélyebb dimenziót magam mögött sem elpusztítani nem akarom és nem is tudnám. Innét van ez az elfogultság, különösen annyi év után visszatérve ebbe a környezetbe, hogy ezt ebben a pillanatban hittel tudom mondani, miközben tudom, hogy elmegyünk, és visszaránt megint a kötelesség egy olyan kővilágba, amelyik nem hoz termést, nem hoz virágot vagy nem úgy, ahogy én azt éppen szeretném. Skizofrénül élünk. Ebben a világban, ebben a természetben nincs skizofrénia. Itt csak értelmes elmúlás van. Értelmes ősz van. És valamennyien őszülünk. Nemcsak a hajunk.