Druzsin Ferenc

„Egy pohár bor a hazáért meg nem árt”

Lapok a nevető reformkorból

    A REFORMKOR szépirodalmát túlnyomóan komoly, némelykor komor alkotások jellemzik: Kölcsey Himnusza, Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke, Vörösmarty nemzetet ébresztő eposzai, Szózata, a nyelvért, a nemzeti érzületért szót emelő költeményei, színművei többsége, Eötvös József regényei … Még Fáy Bélteki házának sem a nevető lapok, hanem a haladást szolgáló gondolatok adták a megbecsülést. Igaz, a háromkötetes regényben maga Fáy választotta szét az ábrázolt világot komolyra és komikusra: a haladást reprezentáló hősök és környezetük sohasem lehet a nevetés tárgya; a tunyaságot, a műveletlenséget, a szűkkeblű maradiságot azonban a komikum gazdag skáláján ábrázolja. Czakó Zsigmond színpadáról is hiányzik a nevetés: a Végrendelet, a Leona, de még a Kalmár és a tengerész is tragikus sorsproblémák megszólaltatója. A korszakot meghatározó, a korszaknak szellemi irányvételt adó „jelszavak” – nemzeti feladatokat jelölnek meg. A „Jelszavaink valának: haza és haladás” Kölcseytől származik, Vörösmarty nemzeti programja pedig így buzdított: „Legszentebb vallás a haza s emberiség!”
    Másfajta értékek is keletkeztek a reformkor évtizedeiben: sokat veszítenénk, ha eltűnnének látókörünkből azok az alkotások, amelyekben a komikum nemei: a humor, a szatíra, az irónia tisztítótüzében nemesedtek és nemesítettek. Kifejezetten gazdag az a lista, amelyen a korszak nevető irodalma, nevettető művészete, a nevetés költészete vehető számba. Szemere és Kölcsey sziporkázó szatírában verte vissza a Kazinczyt igaztalanul bántó „Mondolat”-ot; önálló elemzés tárgya lehetne a Himnusz után pár héttel keletkezett Vanitatum vanitas, kiváltképp a Komikumról című Kölcsey-tanulmány;¹ ez a gondolatgazdag összegzés, amely a komoly sorskérdések évadján szorgalmazta a komikum „nagykorúsítását”. Mivel mára ez a munka is inkább csak „adat”, „cím” a szakirodalom jegyzetei közt, néhány nagyon értékes „tézismondat” felidézésével megkíséreljük ráirányítani a figyelmet.
    „A komikum a szépnek formái közé tartozik, s olyankor áll elő, midőn valami tárgy bizonyos elmés bánásmód által azon helyzetbe tétetik, melyben nevetségesnek kell látszania. Ezen meghatározás nyilván mutatja, miképpen különbözik a komikum a nevetségestől, tudniillik, mint forma a tárgytól.”²
    A továbbiakban valamivel részletesebben is kifejti a nevetséges és a komikus különbségét; ebben a gondolatsorban elsősorban az ragad meg, hogy voltaképpen ugyanazt mondja, amit háromnegyed századdal később Henri Bergson.³ Kölcseyt idézem:
    „(…) a komikum és a nevetséges különböznek egymástól. Ezen utóbbi egyedül physikai behatással munkálkodik reánk, a nevetés ingere által örömérzésre gerjesztvén bennünket; s mivel ezt úgy viszi véghez, hogy a közvélekedéssel ügyetlen összeütközésbe jön, vagy jőni látszik (H. Bergsonnál: hiba, komikus hiba): természetesen az elmésség ideáját magában nem foglalja. A komikumnak pedig elengedhetetlen feltételei közé tartozik az elmésség, s annál fogva behatását aesthetikává csinálja.”⁴
    A komikum létjogosultsága igazolására az alapkérdésig nyúlt le.
    Azt írta, hogy „Nincs semmi annyira jó, nemes, nagy és szeretetre s tiszteletre méltó, hogy komikai felvilágításban nevetségessé ne tétessék, s a művészi szépség kevesebbedik-e Aristophanesben, midőn Euripidest vagy éppen az istenségeket teszi nevetség tárgyává?”⁵
    Amikor pedig a humor körülírására (ha nem meghatározására) vállalkozik, szinte Arany Jánosnak „diktálja” a Bolond Istók „humorképletét”, csak éppenséggel prózában:
    „Ezerféle vegyület érezteti magát az emberi szív és fej productumainak tüneményeiben, s gyakran a legellenkezőbb principiumokat látjuk összeolvadásban. Ilyen az, midőn a nevettető érzékenyítővel, a tiszta vidámság többé vagy kevésbé setét érzelemmel vegyíttetik. A léleknek ezen állapotja, midőn a művészségbe általfoly, szeszély (Laune) és humor nevet visel. (…) A humor vegyületei heterogeneumok egymással, azért természetesen önmagával küzdésben álló, extremumról extremumra csapongó lélekállapotot teszen fel (…)”⁶ [Arany Jánosnál a Bolond Istók első soraiban ez így hangzik: „(Humor) nevettet s olykor szívre hat”; „Halandó létünk czukrozott epéje.”]
    Nem időzünk hosszabban Kölcsey dolgozatánál, bár nagy a kísértés, még inkább a csodálkozásra késztetés; az iróniához közelítő költő csaknem olyan pontosan érez rá a lényegre, mint a kortársak közül a legnagyobbak: F. Schlegel⁷ például, vagy S Kierkegaard,⁸ de helytáll magáért a 20. század nagyjaival (például N.Balota-val,⁹ M. Kunderával¹⁰ vagy mondjuk Szalay Károllyal¹¹) való összevetésben is. Az alábbi Kölcsey ( gondolatot ( gondolattöredéket idézem ennek érzékeltetésére.
    „(…) humor és ironia közt valami oly különbség van, mely az előadás egyformaságában is érezhető. Az ironia tréfájában komolyság van, szelíd ugyan, de minden szentimentalizmus nélkül. (…) Swiftet a Gulliverben úgy képzelhetjük, mint azt az udvari embert, ki megszokott tettetéssel szíve küzdéseit ábrázatja tetsző nyugalmában rejti el.” (Kiemelés: D. F.)
    Mindenesetre és összegezve: Kölcseynek a komikumról szóló tanulmánya nélkül aligha célszerű belekezdeni bárkinek is a reformkor (vagy akár a későbbi korszakok) komikumának akárcsak vázlatos szemlézésébe is.
    Vörösmarty nevetése önálló elemzést érdemel: a Csongor és Tünde mindenképpen, kiváltképp a IV. felvonás, a „világos dél” birodalma, amelyben szinte egymásra torlódnak a mulattató attrakciók. Elő kell venni kisprózai műveit is: A holdvilágos éj elemi sodrású groteszk komikuma Gogolt és E.T.A. Hoffmannt juttatja eszünkbe, A kecskebőr abszurd története alapmű nevető irodalmunkban. Eötvös József szatirikus valóságlátása a színpadon szólal meg: az Éljen az egyenlőség Nagy Ignác máig kedvelt Tisztújításának volt a maga korában méltó párja. A népszínmű pedig éppenséggel azért jött létre a 40-es évek első felében, mert a Nemzeti Színház közönsége nemcsak megrendülni akart, hanem kacagni is.
    A reformkor egyik legtudatosabban nevettető alkotója Fáy András, akiben Szemere Pál találó és igaz nyelvi leleményével „a haza mindenesét” tisztelték és szerették kortársai.
    Először s talán legnagyobb bőséggel meséiben jelent meg a komikum.¹² Bár a rövid, pársoros aforizmákba és mesékbe foglalt „életbölcseletnek”, „erkölcstannak” számos előzménye van elsősorban a világirodalomban (Aesopus, La Fontaine, La Sage La Rochefoucault, Lichtenberg, Schultz …), s az is igaz, hogy Vitkovics Mihály meséi is megelőzik Fáy írásait; továbbá ha van is bennük némi „áthallás” vagy tematikai ismétlődés (főleg a tematikaira nem lenne helyes túlzottan erős hangsúlyt vetnünk, hisz azok egyike-másika oly mértékben elterjedt „vándortéma” a világon, hogy szinte közmondásszerű igazságnak számít); Fáy András eredetit alkotott. A kortársak is észrevették, hogy ezek a mesék a 19. század eleje magyar társadalomképét, a benne felismert hiányosságokat fogják csokorba szellemes, mulattató formában. Szólamokat szatirizálnak, amely mögül hiányzik az elszánás, a tett; emberi esendőségeket, gyarlóságokat, amelyek a humor vagy éppen a megbocsátó – elnéző „tiszta komikum” hangján szólítanak meg, szólítanak fel jobbító óhajtással.
    Badics Ferenc Fáy-könyvében¹³ aprólékos pontossággal összegyűjtötte az egyes kötetekben célba vett eszméket, gondokat, teendőket, hiányosságokat. Íme néhány „tézismondat” a Badics – felsorolásból.
    „A jó quartély nem haza még, valamint a haszonért tanyázó sem hazafi; (…) Szívesen lelkesedünk a közjóért, az ősök dicső tettei is fölhevítenek, érezzük jóltevő melegét a tűznek, de fát nem teszünk rája (…); A közéletben főképp a hivatal az, mely egynek a hatalomért, másnak a haszonért örök vágy-tárgya; Csekély állással is használhatunk, csak jól betöltsük; (…) Csak az a valódi nagy ember, ki eltávolítja a csillogást és hízelgést (…) Csak a boldogító a nagy ember!; A mai századnak betegsége látszani akarni: gazdagnak, tudósnak, becsületesnek, nagynak, pedig éppen az erőlködés boldogságunknak egyik ellensége; Erő és munkásság az ifjúságé, tanács és tapasztalás a vénségé legyen; Erő a férfi, szépség a nő fegyvere; A nevelés nem teremthet új tehetségeket, de a meglevő erőt és tehetséget fejleszteni kell … stb.”¹⁴
    Általános elismerés kísérte Fáy András meséit: 1824-ben megkapta a Marczibányi-féle jutalmat, a kortársak olvasták, idézték, hivatkoztak rá, ünnepelték. Badics Ferenc egyebek között említ egy társasági összejövetelt Kandó Gábor ezredes és kamarás kohányi kastélyából, amelyen Kazinczy Ferenc is vendég volt (1825.).
    „Természetesen szóba kerültek az irodalom napi kérdései, s Fáynak irodalmi sikerei, melyekről mindnyájan nagy elismeréssel szóltak; a házigazda egyszerre fölemelkedik helyéről s tokajival tölt poharat vevén kezébe, a szomszéd szobába kéri a társaságot. »Uraim! – harsog szokott lelkesedéssel – korunk és irodalmunk egyik dísze, Fáy András e szobában született. Emeljünk poharat e lelkes férfiú egészségéért s hosszas életéért.«”¹⁵ Ugyancsak Badics könyvéből tudjuk, hogy Kazinczy 1828-ban Richterrel, az akkor híres pesti festővel megfestette Fáy arcképét, s azt a sárospataki kollégiumnak ajándékozta.¹⁶ Említettük Szemere kitűntető titulusát – amiben persze benne van a meséken kívül a Bélteky ház is, a színigazgatói ügybuzgalom, a Takarékpénztár terve s más egyebek – („a haza mindenese”), említhetjük még Széchenyi István vallomását – Badics hivatkozik rá – „ki Pest megyének egyik gyűlésén (1838) nyiltan bevallá, ( hogy a honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették föl benne.”¹⁷
    A mesék jóra intő, nemesítő tartalmú mozzanatait a komikum válfajainak gazdagsága segíti célba. Ahány mese, megannyi görbe tükör, melyben a nevetés célja nem pusztán az emberi – hazafiúi hibák és esendőségek kinevetése (azaz: nem pusztán tagadó nevetés); a nevető (a szatirikus író) hisz a nevetés tisztító – újjászülő terápiájában. Maga Fáy írta önéletrajzában: „Meséimet leginkább azon végveszély viszketege szülte, mely főképp szatirai kitöréseimre legbiztosabb halászatot vélt lelhetni a mesék világában.”¹⁸ A mesék második kötete elé írt mottóban még pontosabb képet ad nevettető céljáról és esztétikájáról: „A kis eb morog, mérgesen cseveg, fogat vicsorít, kapkod, harapdál, állait gyengén szorítja össze, de vért nem ereszt, pajzán kedv szökdécsel vele és ereiben – mit csinál? haragszik? irigykedik? dühös? – Nem – játszik.”¹⁹
    Idézzünk most fel két jellemző mesét; „reformkori” eset mindkettő, egyúttal örök történet is persze. Bennük „morog” ugyan „a kis eb”; picit talán haragszik is, ám „vért nem ereszt”, hanem a rádöbbentés reményében „játszik”.
    Az ajánlások²⁰. A rengeteg négylábúi biztos lejárást terveztek a forráshoz, kór- és árvaházat, élelem-tárt szükség idejére, több barlang-ásást, veszélyes nyílások betöltéseit, s jó egek tudják még, mit nem? – De költség! költség! költség! mindezek honnan? kérdik a józanabbak. – Én, mond az oroszlán, helyben hagyom a munkálatokat. – Én tervezem azokat, ajánlkozék a párduc. – Én pedig felügyelésemmel vezérlem, mond a tigris. – A macska bajuszát, a medve mogyoróban kitört fogát, a kutya farka szőrét, a farkas báránykörmöt, és a róka baromfi-tollat ajánlának köz-költségbe.
    (…)
    Közlekedési eszközök, folyók szabályozása, népnevelés s száz meg száz efféle nagyszerű áldásos tervezetek; és mindezekre – elevatum salis pretium! Jó szerencsét!
    A Kolompos. A juhász juhait úsztatta. Sok fáradságába került neki ugratni őket a folyónak, míg végre a kolompos után az egész nyáj megerede. – Úgy-e nagy a nép előtt tekintetem? szól a kolompos hiú gőggel a juhászhoz. – Az ám, kolompodé, felelt ez. Ekkor más kosra köté kolompját, s emez után uszék a nyáj vissza.
    Nevetem gőgjét azoknak, kiknek a hivatal ad díszt s nem ők ennek, s még is eléggé hiúk, ha mások hajlongnak előttük, feledni azt, hogy más a hivatal, más a személy!
    A Bélteky házból sem hiányzik a nevetés.
    Szinte programszerűen jelenti be „nevetésfilozófiáját” a könyv legelső lapjain, a csárdabeli jelenetben, ahol féktelen mulatásba kezdenek a vendégek, a minapi tisztújítás követei; harsány nevetés közepette idézgetik közéleti szereplésük egyes mozzanatait. Amikor elmarasztalás éri őket a kívülállók részéről, amiért a „komoly közügyeket” nevetés tárgyává teszik, Porubay professzor (Fáy „szóvivője”) a klasszikus korok, a görögök és a rómaiak nevetéskultúráját idézi fel a jelen okulására és megbékítésére:
    „Úgy hiszem, magok a hét bölcsek ifjúságokban bohók voltak, talán boldogabbak, mint későbbi bölcsességökben. Nagy bölcsesség: a bohó világgal bohóknak lenni tudnunk! Szilajok vígságaikban úgy a legműveltebb nemzetek, mint a hottentottok. Mit nem tettek a műveltségben egykori mesterei a világnak, a régi görögök, a magok ünnepeiben, közjátékaiban?, mit nem a rómaiak, a magok saturnáliáiban, bacchanáliáiban (…). Rendesen a szerint józanodunk, miként öröm-fogékonyságunkat s így boldogságunkat veszítjük; ennélfogva szánom azokat a mindig józanokat, kik ártatlan vígságokban botránkoznak.”²¹ (…)
    Csupán egy esetet ragadunk még ki a Béltekyek történetéből: egy szatírát, mely a vidéki nemest és környezetét veszi tárgyául. Valójában két komikum válfaj van jelen abban a jelenetben, amelynek szereplője a vidéki nemes, Bélteky Mátyás és fiskálisa Leguli. Idézzük fel a szituáció lényeges mozzanatát:
    „Installáció következett a Matyi vármegyéjében (…)
    Az új főispán távolról rokona volt (mármint Bélteky Mátyásnak), s örömest tett volna kettős tiszteletet neki. Levantasága mellett, óhajtotta őt versezettel is megtisztelni, s meg nem állhatá, hogy Legulival ne értekezzék iránta.”
    Leguli „segített”; előadta módszerét, az „alkalmatosságra írt versezet” készítésének, mely módszer Matyinak megkönnyebbülést jelentett, ám ez a mindenkinek szánt szellemes, de éles szatíra könnyített azok lelkén is, akik Fáyhoz hasonlóan elszörnyedve és aggodalommal látták, miként burjánzik századok óta a költészet álarcában alakoskodó „dicsőítő versezet.” Leguli így „diktálja” urának a magasztaló költészet „receptjét” (amelyet „egy ruhahordó teli kosár színes papírokba kötött” könyvecskéiből vont le):
    „Az egész theoria ez: álmot kell látnunk, s az apotheosis alá menendőnek rangjához képest, lehoznunk valamelyik istennőt, Themist, Minervát, Justitiát s at.: s ennek szájában egy kissé bátor – minél bátrabb, annál jobb – magasztalásokat adnunk, miket a kegy-istennő épen ne szűk marokkal szórjon nevünkben, áldás, kegyvadászat, s más efféle. Ezer elrendezést találtam, barátom, majd mindegyikében e nyaláb versezetnek; de halld, miként lesém el belőlük költőink többi fortélyait is. Nagy hasonlatosságokkal élj: orkán, Vezúv, Aetna, ború, zúgó vész, vihar, villám, zajló tenger, hegy-ormok sas, oroszlán, dörgő ágyú, öldöklő csata s a t. : rázkódtassanak versedben, hogy a nagy szavaktól ne lássék a kis gondolat.”²²
    Íme az abszurd szatíra – reformkori társadalmi regényünkben!
    Fáy András szerencsés ember volt: a nevetni és nevettetni akaró írónak még életrajza egynémely mozzanata is mulattatott kortársakat és utókort egyaránt. Ilyen életrajzi fogantatású komikumforrás lett bibircsókos nyerges orra, mely arcát éktelenítette. Ritkaságszámba megy az a magatartás, ahogy erre a nem éppen kellemes „adottságra” reagált meséi 1843-as kiadásához illesztett A Meseköltő és maecenása életrajzaik című humoreszkben:²³
    „Boldogtalanságom lánczának első szeme az vala, hogy az atyai háznál mindenki úgy tekinte engem, mint váltott fiút, s mind szüle mind cseléd e szempont után méré becsemet.”²⁴ [Idézzük fel – hátha valaki nem ismeri – a váltott gyermek’ hiedelmét. Szendrey Ákos a boszorkányhitről szóló könyve Gyerekváltás című fejezetében ezt írja róla: „A boszorkányok tevékenységéhez, rontásához tartozik a gyerekek kicserélése. Keresztelés előtt az egészséges, szép gyerekeket a boszorkány, szépasszony, vízi bába, ördög, gonosz, rossz szellem, szőrös ember kicseréli a magáéval. (…) Váltott gyereknek tartják általában azt, amelyik nagy fejű, nagy szájú, nagy hasú, keze vékony, lába rövid, szakállas, öreges (…).
    Mindenhol úgy tudják, hogy a váltott gyerekkel jól kell bánni, mert az elváltott gyerekkel is ugyanúgy bánnak (…)”]²⁵ Volt a családban egy másik magyarázat is Fáy nyerges orrára, amolyan megszépítő legenda-féle; szintén a A Meseköltő és maecenása életrajzaikban olvashatjuk: „Szegény anyám éppen a harmadik hónapban hordozta velem a halhatatlanságot, a mint testvér bátyja, egy kedvteléses botanicus (…) ősz vége felé hozzá belép, s neki némely kertbeli ritkaságaival kedveskedni kíván. Kirakja a bátya egy nagy asztalra kincseit, mik közt ritka gyümölcsfajok ingerlék az étvágyat, virágok a szaglást, bel- és külföldi növények a csodálkozást; de jó anyám – sic fata tulere! – elmellőz minden enni, szagolni és csodálni valót, egyedül némelly különös fajú tökök tűnnek szemébe, egyedűl ezeket méltatja figyelmébe. Körte az amott édes bátyám? tudakozza csipegő hangon a pomo-zoologust. – Ez lelkecském, lőn rá a felelet, cucurbita pomifera, s im itt e bibircsos: cucurbita verr – verr – Egek ne hagyjatok! még kisem mondhatta a nevet szegény ügyetlen bátyám, a mint a kezébe fogott s felmutatott jó súlyos cucurbita verrucosát, néhai édes anyámnak éppen azon tájékára ejtette, hol én boldog burkomban, orral felfelé feküdtem! Anyám nagyot sikoltott, bátyám ijedten szökött hátra. Ó átkos cucurbita verrucosa! legátkosabb a tökök fajai közt! bár világszerte azon veszély érne, melly Jónásét elszárította! Te levél kínzóm, hóhérom s egész életem boldogtalansága!”²⁶
    Akár a családi legenda, akár a gyermekváltás hiedelme „magyarázta” a nyerges orr jelenségét: gyermekkorától élcelődés célpontja lett. Ám ritkaságszámba megy az a „válasz”, ahogy a gúnyolódásra, a fintorokra kialakította a maga bölcs, már-már Arany János „szőlős gazdája” „nevetésfilozófiájával” felérő magatartását: „Látván, hogy fű fa neki esett orromnak, miként a méhkas, mellyen tolvaj méh vőn erőt, végre maga is e mellé áll és segít önmézét prédálni; úgy saját magam sem akartam szegény orrom bosszantásában hátramaradni (…) rászoktam a – tubákolásra. (…). A méreg bosszúság, sokféle tervekre s végre azon véleményre bírt, hogy az orr tán nem is épen olly igen szükséges része az emberi testnek; mert úgymond, nem több rossz, mint jó szagú dolog van-e a világon? ennélfogva az orr, szaglása által, nem több kedvetlen érzést nyújt-e nekünk, mint kellemest?”²⁷
    Egy ilyen komikum-érzékű ember köré általában társaság szokott telepedni. Fáy környezetében is szívesen jelentek meg a kornak nagyjai. Pesti háza társasági összejöveteleknek (kiváltképp a híres András-napoknak) volt a székhelye, ám alighanem túlszárnyalták még ezeknek a pesti vígasságoknak hangulatát is a híres fóti szüretek. Jeles vendégek sora kocsizott ki a népszerű szőlőbe: Deák, Vesselényi, Bajza, Czuczor, Toldy Ferenc, Egressy Gábor, Szemere Pál, Kossuth s persze állandó vendég volt a máig híres Fóti dal szerzője, Vörösmarty Mihály.
    1832-ben vette Fáy András a szőlőt a rajta lévő házzal; ugyanekkor vett egy-egy darabkát Vörösmarty és Ferenczy is – kompánia telepedett tehát a fóti lankára szőlősgazda szerepre. Később az utóbbi két tulajdonos megvált birtokától – ám azok nem jutottak idegen kézre; Fáy vette meg mindkettőt, sőt még egy szomszédos területet is megvásárolt, így amikorra kezdetüket vették a híres fóti látogatások, Fáy András nem kevesebben, mint hétezer négyszögölön fogadhatta barátait.
    Badics Ferenc – már többször említett – Fáy András életrajza című könyvében így festi le a vonzó tájba illeszkedő birtokot:
    „Ez a szőllő a községnek északkeleti részén nyuló dombláncolaton terül el s gyönyörű kilátást nyújt nemcsak a szemben fekvő falura, hanem a Dunára, odább a budai hegyekre, balról pedig a Rákos síkjára. Vén diófák árnyékában máig is áll a tágas belsejű ház, tanuja annyi vidám mulatságnak, minőket sem azelőtt, sem azóta nem látott a fóti szőllőhegy.”
    A Fáy-szőlőbe évről évre több vendég látogatott. Hogy a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsa, a birtok végére egy kis házikót is épített; nejével Fáy András ide vonult ki, hogy szobáit egészen a baráti sokadalom rendelkezésére bocsáthassa. 1837 tavaszán többen is kijöttek megnézni az építkezést. Ismét Badics Ferencet idézzük:
    „A vendégeknek aztán az az ötlete támadt, hogy az építkezést sajátkezűleg is elősegítsék egy-egy kő összeillesztésével, a mit Fáy akkép örökített meg, hogy Ferenczy barátjával a szoba belső falára egy márványlapot készített e felírással: »A barátság ezen falai közé, a midőn épülnének, vidám enyh órái között követ rakának: Barabás Miklós, Bajza József, Bugát Pál, Czuczor Gergely, Fáy András hitvesével, Fáy Ferencné leányával, Ferenczy István, Luczenbacher János, Pólya József hitvesével, Szontagh Gusztáv, Vörösmarty Mihály. Május 30. 1837.«”²⁸
    A fóti szőlőhegyi vígasságok a 40-es években még népesebbek lettek. Tóth Dezső Vörösmarty-monográfiájában²⁹ az 1842-es esztendőbeli szürethez köti a költő híres Fóti dalának felolvasását: nagyjából a megszokott kompánia jelenlétében hangzott el a költemény. „Köztük volt Deák, Wesselényi, Kossuth – ha nem is mindnyájan egy alkalommal, részt vettek rajtuk Bajza, Czuczor, Toldy, Bártfay, a színészek közül Egressy Gábor, Szentpétery, Lendvayné (…)”³⁰
    (A Fóti dal „hallgatóságához” szóló adalék Szemlér Mihály rajza: a kép szerint a fehér abrosszal megterített asztalnál Szemere Pál, Deák Ferenc, és Pólya doktor ül, mögöttük áll Ferenczy, a szobrász, a szavaló Vörösmarty mögött Fáyék, ismeretlen hölgyek és gyerekek állnak.)
    Tóth Dezső azt írja, hogy a költemény első sorait még bizonyára úgy fogadta a hallgatóság, ahogy szüreten (vagy bármely vidám társaságban) tréfás köszöntőket szokás. „Az első két versszak hagyományos, persze vörösmartyas általánosításba váltó bordícsérete ugyanis a szüreti társaság egy régi, vidám emlékére utalt: »Hol van a hal, mely dicső volt,/ És remek?« Egy régebbi szüretkor ugyanis Fáyné pompás hideg halat tálalt a vendégek elé – a következő évben azonban az emlékezetes csemege elmaradt. Szemere Pál ekkor Hol van a hal, mely dicső volt és remek” kezdettel tréfás tósztot vágott ki arról, hogy lám, Fáy András a haladás buzgó bajnoka ezúttal hűtlen lett a »hal-adás« elvéhez.”³¹ A hallgatóság a további strófákban is szüreti hangulatban maradhatott, hiszen „még két versszakon át a bordalok másik hagyományos motívuma, a szerelemé követi, ám az újabb bormagasztalásba mintegy véletlenül már elejtődik egyetlen, még semmilyen különös jelentéssel sem bíró szó, amelyik azonban már egy tudat alatt megindult s felszínre igyekvő lélektani folyamat tartalmáról és irányáról ad hírt. Elejtett jel ez csupán, felvillant, de még a borméltatás vidámságába vesző gondolat: az asztaltársak, borbarátok: honfitársak is: »Hejh, barátom, Honfi társam, Bort igyál …«.”³² Jól veszi észre Tóth Dezső, hogy mintha egy alkotói tudatműködés spontán származékaként bújna ki a bordalos szólamokból a „borban az igazság” törvénye: „az eleddig egyetlen elejtett »honfitársam« szó után a hazafias futamokat megnyitó első versszak borosan botladozó, zseniális átmenete:

Borban a bú, mint a gyermek,
              Aluszik,
Magyar ember már busult sok
              Századig.
Ideje, hogy ébredezzen
              Valaha,
Most kell neki felvirulni
              Vagy soha

    (…) Így telítődik-itatódik át a bordal, a programszerűség legcsekélyebb mellékíze nélkül hazafias motívumokkal. (…) Ámde mindez idő alatt egyetlen percre sem felejthetjük (…), hogy mindez pohárral a kézben hangzik el, hogy a befejezés szinte ódai dikcióját is koccintás követi – hogy nem országgyűlésen, hanem egy fehér abroszos lakoma résztvevői közt vagyunk.”³³
    Első olvasásra be is érhetnénk Tóth Dezső figyelmeztetésével, hogy ti. nem országgyűlésen szólal fel a reformkor lírikusa. Valójában azonban mégis a „nyilvánosság színterén”; „a haza mindenesének” házában (még ha présházában is) egy maroknyi kiválasztott gyűlt össze. A Fáy-mesék komikumba ágyazott intelmeitől is látóbbá vált beavatottak szakrális helyen („kívül”), szakrális időben (a bortermő ősz az átváltozás évadja) – hasonlóan a mítoszi idők hőseihez – a reformkori idők világértelmező mítoszát szövögetik.
    Beavatottak ők valóban: nemcsak a „Hol van a hal, mely dicső volt/ És remek?” mondat hátterébe – titkába; a „haza és haladás”, a „haza s emberiség” programjába is. A pohárköszöntő, mely ennek megvalósításához szóló kívánságokat fogalmaz meg, a nevetés klasszikus szerkezete szerint remél hatékonyságot: a komoly, a szentséges célokat az embert és világot jobbító nevetés foglalatába helyezi:

Legyen minden óhajtásunk
              Szent ima,
S férfi keblünk szent imáink
              Temploma.
És ürítsük a hazáért
              E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
              Meg nem árt.

 ¹ Kölcsey Ferenc: Komikumról. Élet és Literatúra. II. 1827.
 ² In:Kölcsey Ferenc Minden munkái. Pesten, 1842. II.k., 50..
 ³ Henri Bergson: A nevetés. (1900)
 ⁴ In: Kölcsey Ferenc i. m. 53.
 ⁵ Uott. 55.
 ⁶ Uott 63–65.
 ⁷ In: August Wilhelm Schlegel és Friedrich Schlegel: Válogatott esztétikai írások. Gondolat, Bp., 1980.
 ⁸ In: S. Kierkegaard írásaiból. Gondolat, Bp., 1969.
 ⁹ In: N. Balotă: Abszurd irodalom. Gondolat, Bp., 1979.
¹⁰ In: M. Kundera: Elárult testamentumok. Európa Kiadó, B., 1996.
¹¹ Szalay Károly: Komikum, szatíra, humor. Kossuth Könyvkiadó, 1983.
¹² Fáy András eredeti meséi és aforizmái. Bécs, 1820.; Fáy András újabb eredeti meséi és aforizmái. Pest, 1824.
¹³ Badics Ferenc: Fáy András életrajza. Bp., MTA, 1890.
¹⁴ Badics Ferenc: I.m. 147–148.
¹⁵ Badics Ferenc: I.m. 169.
¹⁶ Badics Ferenc: uott.
¹⁷ Badics Ferenc: uott.
¹⁸ Badics Ferenc: I.m. 166.
¹⁹ Badics Ferenc: uott.
²⁰ A két mesét az alábbi kiadás szerint idéztem: Fáy András szépirodalmi összes munkái. Pesten. 1843. I–II.k.
²¹ Fáy András: A’ Bélteky ház Tanregény. Pesten, 1844. I. k. 9–10.
²² Fáy András: I.m. 108–109.
²³ Fáy András: Összes munkái. Pesten. 1843. I. k.
²⁴ Uott. XIII. lap.
²⁵ Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya. Bp., 1986. Magvető Könyvkiadó. 238–239.
²⁶ Fáy András: Összes munkái. Pesten. 1843. I. k. XI–XII. lap
²⁷ Uott XV–XVI. lap
²⁸ Badics Ferenc: I.m. 618.
²⁹ Tóth Dezső: Vörösmarty Mihály. Budapest, MTA Irodalomtörténeti Intézete, 1957.
³⁰ Tóth Dezső: I. m. 347.
³¹ Tóth Dezső: I. m. 347
³² Tóth Dezső: I. m. 348–349.
³³ Tóth Dezső: I. m. 348.