Különös ostrom
Emlékirat de Pontis dandártábornok úrtól, aki IV. Henri, XIII. Lajos, XIV. Lajos király idején ötvenhat évig szolgált a hadseregben
Lejegyezte: Pierre Thomas du Fossé
A Savigny-sur-Orge-i várkastély megvívásának históriája
Volt egy de Boulogne nevű rokonom, aki provence-i volt és Nogent-en-Marne-ban kormányzó, s aki a Champagne-ezredben egy századot birtokolt. Nagyon szeretett volna állást szerezni nekem a századában vagy a kormányában, de akkoriban sem itt nem volt üresedés, sem ott, én pedig nem tudtam rászánni magam, hogy tétlenül várakozzam; arról nem is beszélve, hogy mennyire jobb szívvel léptem be néhány hónapra a király Testőrségébe, ahol de Créquy úr, az akkori tábormester nagy örömmel fogadott.
Alig vett fel azonban az ezredbe, rögtön bedobott egy igen veszélyes ügybe, amelyből csak nagy nehézségek árán tudtam kivonni magam.
Miről van szó?
De Monravel úr feleségül vette de Créquy úr egyik nővérét, akinek egy Juvisy melletti Savigny nevű föld jutott örökségül, melyet azonban de Créquy úr elvitatott és jelenleg is birtokolt. De Monravel úr válaszlépésként mindent elkövetett, hogy a rajta lévő várkastély gondnokát meglepje, és végül, ha üggyel-bajjal is, effektíve kirakta.
Hogy megtartsa az ily módon szerzett birtokot, kiválasztott három katonát a maga vezette századból, és meghagyta nekik, hogy úgy őrizzék a kastélyt, mint egy erődöt, vagyis senkit se engedjenek be, akit nem ismernek.
De Créquy urat nagyon érzékenyen érintette a sértés, és úgy határozott, hogy kerüljön, amibe kerül, de visszaszerzi a kastélyát. Azt gondolván, hogy én leszek jó erre épp, közölte velem az ügyet, és megkért, hogy teljes eszemmel és bátorságommal szolgáljam őt. Szükségem is volt mindkettőre ebben a furcsa összeakaszkodásban.
Szót se ejtett róla, hogy a kivitelben milyen eszközöket bocsát rendelkezésemre, mindenben rám hagyatkozott. Egyedül arról biztosított, hogy mindent, ami szükséges, megad, s ami ennél is fontosabb: hatalmasan mellém áll, ami kötelessége is. Közöltem vele, hogy megtiszteltetésnek érzem, amiért kiválasztott a szolgálatára, de az ügy egy kicsit bonyolultnak tűnik számomra, mert ismerem a házat, s tudom, hogy vízzel teli árok veszi körül, és ezen csak hídon lehet átmenni, márpedig a kedvünkért nem engedik le azt, sőt, hadfiakkal őriztetik; ennek ellenére vállalkozom a feladatra, legalábbis megpróbálom. Nem szerette volna, hogy formális ostromba kezdjek, ezért sok emberre nem volt szükségem, két-három legény is elég volt a testőrezredből. Megkértem hát, hogy legyen oly kegyes és támogasson, mégpedig úgy, ahogy tisztelettel megígérte. Ő ismét biztosított az előbbiekről, mire én három jó katonát magam mellé véve elindultam.
Megérkezvén Savigny-ba úgy tettem, mintha csak vadásznék a társaimmal. A kastélyban lakó három katonából egyet ismertem, hívtam tehát, hogy ereszkedjék le a felvonóhíd. Hát ahogy közeledik, mondom neki, vadászgatva jutottam idáig, s mielőtt még elmennék, nagyon jól esne, ha egy parti mailjátékot játszhatnék, örülnék, ha részt venne benne.
Megkérdezte, nem akarok-e bemenni. Akkora közönnyel válaszoltam neki, hogy minden ellenem szóló gyanúja eloszlott. Két bajtársa közül az egyik már váron kívül volt, s amikor ő is ki akart jönni, a víz fölött – a deszkapallónak azon a részén, ahol nincs korlát – megragadtam a kezét, és keményen magam felé rántottam. Ellent akart állni, de a lába megcsúszott, s belezuhant az árokba.
Azonnal egy rudat vetettem feléje, hogy a vízből kijöjjön, ám erre két katonám, aki elrejtőzve s egy kicsit arrébb húzódva figyelte, hogy mi történik, előrohant, s velem meg a harmadikkal elfoglalta a hidat. Utána felhúztuk a deszkapallót, majd odaszóltam a vízbe esettnek, hogy menjen szépen száradni; ugye nem haragszik, amiért én az igazi gazda, de Créquy úr nevében úgy jártam el, mint ahogy ő annak idején, vagyis fondorlattal. A várban maradt harmadik katona látva, hogy négyen vagyunk ellene, nem fejtett ki semmiféle ellenállást, hagyta, hogy a bent lévő asszonyokkal együtt szépen kirakjuk.
Hirtelen értesítettem de Créquy urat is a történtekről. Ő rögtön küldött két élelemmel felmálházott lovat, s írta, hogy tartsunk ki, mindenki ellenében. Újfent biztosított, hogy végsőkig támogat, inkább feláldozza minden tekintélyét és vagyonát, mintsem ne tegyen eleget a becsület parancsának. Azt hittem e levéllel a kezemben, hogy tökéletes biztonságban vagyok, ugyanis nem ismertem még a világ dolgainak a rendes folyását, illetve a nagyurak magatartását, azóta ismerem.
Néhány nap múlva jönnek hozzám, s mondják, hogy a híd túlsó felén a párizsi Parlament végrehajtója áll, és valamilyen határozat nevében azt parancsolja nekem, a kaput azonnal nyissam ki, a várat meg helyezzem de Monravel úr kezébe, ellenkező esetben rendeletet hoz ellenünk, és megparancsolja a környék elöljáróinak illetve községeinek, hogy élve vagy halva állítsanak elő bennünket.
Bevallom, az üdvözlégy módja egy kicsit meglepett, mert nem számítottam rá, hogy a Parlament a fejemre kerül. Azt hittem, de Créquy úr igaz ígérete, mely szerint mindenki ellen megvéd, pajzsot von fölénk. Úgy okoskodtam hát, hogy őt még nem értesíthették, ezért amíg várnom kell, azt mondom a végrehajtónak, én őt nem ismerem, hozzon levelet, amit de Créquy úr, aki engem a kastélyba rakott, aláírt.
A végrehajtó erre sarkon fordult, s megvitte küldőjének, de Monravelné asszonynak a válaszomat, aki akkora hévvel fordult a Parlamenthez az ügy megoldását illetően, hogy követelte, azonnal küldjenek egy tanácsost a határozatnak nem engedelmeskedő garnizon elé, akinek minden bizonnyal nagyobb lesz a respektusa. Kérését meghallgatták, s a bíróság kinevezett egy tanácsost, hogy utazzon hozzánk.
Én úgy döntöttem, hogy mindenképp megvárom de Créquy úr parancsát – erre egyébként kötelezettséget is vállaltam –, ezért ugyanazt a választ adtam a tanácsosnak is, mint a végrehajtónak, egyben tanúságot téve amellett, hogy végtelenül sajnálom, amiért nem engedelmeskedhetem neki ama feloldhatatlan szorultság miatt, amit a tábormester parancsainak a végrehajtása jelent nekem.
A tanácsos rendkívül sértve érezte magát, amiért így semmibe veszik a rendelkezése iránti engedelmességet, tehát rögtön megparancsolta, hogy szerezzenek Juvisy-ben egy hajót, melynek segítségével megmászhatják a falakat. Kívánsága abban a pillanatban teljesült is, mert az előrelátó de Monravelné asszony mindent előkészített.
Az első ott lévő elöljáró megparancsolta egyik íjászának, hogy induljon neki a falnak, de ez egy kicsit elhamarkodta a dolgot, s mielőtt még jól belekapaszkodhatott volna a faloromba, tettünk róla, hogy elengedje, s már bele is esett a vízbe. Minden jelen lévő dühbe gurult a balesettől. Egy másik íjász, adva a bátrat, azt mondta, hozzanak csak oda neki egy pisztolyt, ő majd megmutatja, hogy vele nem tehetnek bármit, s pisztollyal a kezében mászni kezdett. Már-már azt hitte, hogy ő a vár ura, ám amikor kidugta a fejét, egyik bajtársammal, akivel elbújtunk a fal tövében megragadtuk a zekegallérját, erősen magunkhoz rántottuk, gyorsan levittük, megkötöztük, s tömlöcbe vágtuk.
A második kaland után az ostromlók között senkiben sem maradt annyi bátorság, hogy feljöjjön. De Monravelné asszony észrevette, hogy ide több ember kell, ezért még egy elöljárót hozatott oda, öt vagy hat szomszéd falu összes parasztjával. Az összegyűlt emberekből őrcsapatokat állíttatott, melyek elállták a kivezető utakat. A felvonóhidakat kitámasztatta, hogy az ostromlottak ne tudják leengedni, amikor látva szorongattatásukat, el szeretnének menekülni. Annyira eltökélte, hogy minket megadásra kényszerít, és élve vagy halva elfogat, hogy Párizsból ágyút rendelt ellenünk. Meg volt róla győződve ugyanis, hogy legalább ötvenen vagyunk, mivel minden éjszaka ötven kanócot gyújtottunk, s egy karóra rászerelve tíz-tizenkettőt – olyan távolságra egymástól, mint ahogy a muskétások szoktak állni – a magasba emeltük. Ráadásul a ház minden sarkán elhelyeztünk egyet-egyet, s időnként megmozgattuk, elhitetve, hogy itt őrszemek váltják egymást.
Látva, hogy mennyire szorongattatunk, illetve nem kapunk semmi hírt De Créquy úrtól, megtaláltuk a módját, hagy állapotunkat tudassuk vele, mire ő a következő éjszakán megparancsolta a Testőrgárda kétszáz emberének, hogy néhány szakaszvezetővel az élen, kora hajnalban induljon Savigny-ba, rohanjon rá az ostromlókra, majd jöjjön be a várba.
Csakhogy a parancs nem lehetett annyira titkos, hogy De Monravelné asszony – aki időközben visszatért Párizsba –, ne szerezzen róla tudomást. Abban a minutumban ő is elindult tehát, s akkora igyekezettel, hogy két kocsis ló is kidőlt miatta, néhány pillanattal korábban érkezett, mint a segítség. A kocsit keresztbe állíttatva a híd előtt felállt a derekában, odakiáltatta a kétszáz embert vezénylő szakaszvezetőknek, hogy csak a testén keresztül juthatnak be, rajtuk múlik, hogy átgázolnak-e a hasán, mert ő jottányit sem enged.
A hallott szavak annyira megzavarják a szakaszvezetőket, hogy megadva a tiszteletet az előkelő asszonynak, aki nővére volt annak a személynek, aki miatt ide masíroztak, szándékukat megváltoztatták. Mindössze annyival próbálkoztak, hogy egy hátul lévő kis hídon megpróbáltak néhány embert átdobni a várba, de a híd annyira rossz állapotban volt, hogy tíz-tizenkét testőr alatt leszakadt, így összesen ketten tudtak bejönni a kapun, ebből is az egyik de Créquy úr szobainasa volt. Hát ennyire futotta a kapott segítségből. A többiek dolgavégezetlenül visszavonultak, így annyi volt az értelme az egésznek, hogy némi vigaszhoz jutottunk de Créquy úr szavainak a megismétlése által, melyek szerint ismét biztosított bennünket, hogy bármi áron kiszabadít, és eleget tesz a becsület parancsának.
Ám eltelt még egy nap, és látva a felvonultatott masinériát meg az ostromra készülődő tömegeket, okkal kezdtük félni, hogy miközben tábormesterünk ígéreteinek a valóra válását várjuk, ránk törnek, és karddal a kezünkben kell elvesznünk, avagy egy megsértett parlament szigorát éreznünk. Mielőtt különös szorultságunkban futásra vettük volna a dolgot, őrszemet állítottam, hátha felfedezi, nem érkezik-e valamilyen csapat a segítségünkre. Csapatok helyett azonban egy embert pillantott meg, aki a szemben lévő domb tetején jelt adott, majd egy papírral körbetekert követ dobott feléje, amelyen később ezt olvashattam:
„Reménytelen helyzetbe kerültem; meneküljetek, ahogy tudtok, mert nem áll hatalmamban a saját elveszejtésem nélkül kiszabadítani titeket; ha ki tudtok jönni, gyertek egyenesen Juvisy-be, ahol felkészített lovakat és mindenféle szükséges dolgot találtok egy fogadóban. DE CRÉQUY.”
A jegyzetecskétől nem vált kevésbé reménytelenné a mi helyzetünk se, mint a tábormesteré, akinek számtalanszor megismételt becsületszavára kötélnek álltunk, s aki, mint kiderült, nem tud többé támogatni. Csakhogy nekünk a kijutásra kellett gondolnunk, mert ha bevesznek, mindannyian elveszünk. Úgy döntöttünk tehát, hogy megelőzzük az ostromot, ugyanis nem adtuk fel a reményt, hogy kiutat találunk, és megmenekülünk.
Úgy gondoltam tehát, hogy a következő éjszakán a kastély hátsó felében nagy zajt csapatok, mire az ostromlók oda gyűlnek, eközben én a lehető legnagyobb csendben azon munkálkodom, hogy a felvonó híd egyik deszkájából kihúzva a szegeket nyitást vágjak magunknak. Miután kiemeltem a deszkát a helyéből, a fal tetejéről kötéllel leeresztettem egy létrát, melynek alsó végét a híd innenső felére helyeztem, a másik végét pedig, amelyet a kötél tartott, csendben ráhullajtottam arra a gerendára, mely a leengedett felvonó hidat tartja. Miután a létra szépen kifeszült a híd két gerendája között, ráfektettettem azt a deszkát is, melyből a szegeket kihúztam, hogy járni tudjunk rajta. Elkészült tehát a létrahíd. Karddal a kezünkben mind a hatan kijöttünk a várból, odamentünk az első őrcsapathoz, és ordítozva: „öld meg! öld meg!” akkora rémületet keltettünk, hogy félreálltak, és hagytak elmenni bennünket, mintha ki tudja hányan lettünk volna.
De ezzel még nem volt kész a dolog, mert mielőtt az őrcsapat íjászai magukhoz tértek, lóra kaptak és megrohantak volna bennünket, csodálatra méltó gyorsasággal el kellett érnünk a folyót. Így jutottunk el Juvisy-ig, ahol, mint mondtam, lovak vártak bennünket a vendégfogadóban, de nem mentem be a faluba, mert féltem, hogy amíg megállunk s a lovakkal bajlódunk, hirtelen meglepnek bennünket. Futottunk hát tovább, és beugrottunk egy csónakba, melyen átvádoltunk a folyón.
Abban a pillanatban, amelyben elhagytuk a partot, már láttuk is a minket üldöző íjászokat, akik aztán meg sem kísérelték az átkelést, mert a sénart-i erdő azon az oldalon, amely felé sodródtunk, leért a folyóig. Egész nap az erdőben maradtunk, pihentünk, illetve elküldtünk egy parasztot némi élelemért, mintha vadászok lettünk volna.
Következő éjszakán folytattuk az utunkat, és jelentkeztünk de Créquy úrnál Párizsban.
Orbán Károly fordítása
„Tizennégy éves elmúltam, anyám, apám meghalt, rendkívüli hajlandóságot éreztem magamban a hadászat iránt, úgy döntöttem tehát, hogy megkezdem a katonai mesterség elsajátítását” – diktálja a franciaországi Port-Royal des Champs-ban egy kolostorba vonult öreg hadfi ifjú janzenista szerzetestársának 1657 tájékán. Az írás nem halad olyan könnyen, mint ahogy gondolnánk, ugyanis az öregebbik nem ontja a szót. Szívesebben gyomlál, kapál, elmélkedik, mint beszél. Hogyisne! Bénédict-Louis de Pontis élete (1578–1670) gazdagabb kalandokban, mint később született honfitársáé, Charles de Batz de Castelmore-é, azaz d’Artagnan grófjáé. Ötvenhat évet töltött nyeregben. Tizenhét sebet viselt a testén. Olyan nagyságokat sikerült ellenségévé tennie, mint Richelieu bíboros, s olyan barátokat szereznie, mint IV. Henri király. Párbajokra, nagy menekülésekre, várostromokra, fogságra, ármányra kellett emlékeznie.
Az ifjú szerzetes, Pierre Thomas du Fossé viszont azt mondta: ezt az életet meg kell írnom!
1676-ban jelent meg az Emlékirat első kiadása.