Vytautė Žilinskaitė

A boríték

    Az orvosi rendelőbe élénk léptekkel ment be egy lábadozó beteg. A sok gyógykezeléstől beesett arca már megtelt éltető pirossággal, s gondosan megfésült haja erőre kapó lelki energiáról tanúskodott. Kissé feltűrve pizsamája hosszú ujját, a beteg ünnepélyesen vitt három vörös szegfűt. A rendelő üres volt, nem számítva az íróasztal mellett ülő szolgálatos sebészt.
    – Doktor úr? – fordult feléje a beteg. – Engedje meg, hogy egy pillanatra megzavarjam.
    A sebész felkapta fejét a betegségek történetéből, és felismerve betegét, nyájasan mosolygott.
    – Ma már elbocsátanak – folytatta a látogató –, de nem tudok elmenni anélkül, hogy ki ne fejezném önnek legmélyebb hálámat.
    E szavak kíséretében az asztalra tette a szegfűket.
    – Köszönöm – hatódott meg az orvos –, nagyon örülök… Nahát, a gyomorműtét nagyon jól sikerült, hamarosan egy sült ökröt is elfogyaszthat.
    – Ez ön – kiáltott föl méltóságteljesen a beteg –, bűvész keze visszaadta egészségemet!… – Elhallgatott, és halk hangon tette hozzá:
    – Most pedig kérem, adja vissza azt a borítékot…
    Az orvos megrökönyödött, felhúzta szemöldökét.
    – Miféle borítékról beszél? – kérdezte suttogva.
    – Igazán nem emlékszik? – mosolygott bizalmasan a beteg. – Épp az operáció előtt magánál jártam a folyosó végén, és megkértem, hogy maga operáljon meg.
    – Na és, na és? – mormogta gúnyosan az orvos, ujjaival az asztalt kopogtatva.
    – Maga azt mondta, siet a műtőbe, ahol nehéz operáció várja, hogy nagyon túlterhelt, hogy gyomorműtétem roppant kockázatos, ezért semmi biztosat nem ígérhet… Akkor kivettem a borítékot, és átadtam önnek. Úgy izgultam leendő rizikós műtétemtől, hogy elfelejtettem megmondani: a borítékban szép summa lapul, amelyet, ha valami történik – a beteg szipogott, és ruhaujjával megtörülte szemét –, át kellett volna adnia szeretett nőmnek… Emlékszem, arra gondoltam: micsoda öröm, hogy a nehéz órában nem csak a gyomrát bízhatja az ember a sebész kezére, hanem a megtakarított pénzét is!
    A beteg újra bizalomteljesen mosolyogott, és elsimította borzas haját. Az orvos ült, ujjaival az asztalt kopogtatva, összevont szemöldökkel, mintha megpróbált volna visszaemlékezni a nehéz rejtélyre.
    – Nahát – a választ meg sem várva, újra megszólalt a beteg –, most már visszaadhatná a borítékomat? Remélem, most már emlékszik rá.
    – Igen… – szólalt meg a sebész, és homloka lassanként kisimult.
    – Igen, igen, eszembe jutott! A borítékba pillantva megláttam a pénzt, egyszerre megérettem nemes lelkű szándékát, határtalan bizalmát irántam. – Az orvos önérzetesen lehajtotta őszülő fejét. – De amint említettem, akkor nehéz, bonyolult műtét előtt állottam. Ezért a borítékot betettem a táskámba, s az operáció után rögtön elutaztam egy másik városba: szeretett lányom felvételizett az orvosi egyetemre. Nemes példaképül szolgáltam számára, s úgy döntött, feláldozza magát ennek a humánus mesterségnek! – Az orvos újra lehajtotta nemes fejét. – De amint elbeszélgettem a felvételiztető professzorral, megtudtam, hogy a vizsga eléggé nehéz és döntő fontosságú. Rettenetesen izgultam, és arra gondoltam, infarktust kaphatok… Ezért rögtön kivettem a táskából a maga borítékját, és átadtam a professzornak. De… velem is az történt, ami magával: az izgalomtól elfelejtettem megmondani a vizsgáztatónak, hogy a borítékban egy páciensem megtakarított pénze van, amelyet, ha valami… – az orvos tragikusan sóhajtott –, ha valami… át kell adni egy szeretett nőnek… azaz – javította ki magát a sebész –, páciensem szeretett nőjének.
    – De – csüggedt el a beteg –, ahogy látom, maga nem kapott infarktust, tehát sikeresen fölvételizett a lánya?
    – De még mennyire! – mosolygott szélesen a sebész. – Istenien sikerült! Persze, a vizsga után azonnal eszembe jutott a sorsdöntő boríték és a szegfűcsokor – a sebész a betegre kacsintott –, siettem a professzorhoz, de sajnos…
    – Mi sajnos? – fojtotta vissza lélegzetét a beteg.
    – Hát, ami történt. A professzor azt mondta nekem, a vizsga után rohannia kell a törvényszékre, ahol a testvére ügyét tárgyalják… Roppant kellemetlen ügy: a professzor testvérét megvesztegetéssel vádolták! Szegény professzor, ahogy megtudta, hogy kedves testvérét börtön fenyegeti, szörnyen felindult, ideges rángás kerítette hatalmába, és – míg nem késő – sietett átadni a borítékot az ügyvédnek. Sajnos, nem tudta figyelmeztetni, mi, hol és hogyan.
    – De – szólalt meg a beteg, és nem vette észre, hogy ujjaival az asztalon dobol –, de remélem, az ügy szerencsésen végződött.
    – Roppant szerencsésen – bólintott vidáman a sebész. – A professzor testvérét fölmentették. Most a boríték a maga megtakarított pénzével a bírónál maradt. A kórházból rohanjon egyenest hozzá, és ha a bíró hirtelen nem emlékeznek rá, mondja meg, a megvesztegetési ügyről van szó, és a bíró, nyugodt lehet, rögtön rájön, hol van a kutya elásva.
    A sebész újra derűsen mosolygott, megkönnyebbülten szagolta a szegfűcsokrot.
    A beteg elhallgatott, hullámos haja kisimult.
    – Már amennyire… – sóhajtott szomorúan. – Veszett ügy. Szegény, nemes lelkű, szeretett nőm… – Újra leitatta ruhája ujjával a könnyeit.
    A sebész figyelmesen nézte a beteget.
    – Azt mondja, nemes lelkű?
    – Nemes lelkű, önfeláldozó, önzetlen lélek… És ha fölvenné a fehér orvosi köpenyt… – sóhajtott keserűen és kétértelműen a beteg.
    – Ha így van – monda az orvos –, fogja ezeket a szegfűket, míg el nem hervadnak, és vigye el a kedves nőjének, hisz egy nemes lelkű és önzetlen szívnek nincs drágább ajándék az élő virágnál, különösen, ha nem valami fránya beteg ajándékozza neki, hanem egy egészséges gyomrú férfi.

Bán Péter fordítása

Vytautė Žilinskaitė (Kaunas, 1930) prózaíró, szatíraíró. 1955-ben fejezte be tanulmányait a vilniusi egyetem történelem– filológia fakultás újságírói szakán. 1955–56 között a Jaunimo gretos című folyóirat szerkesztőségében dolgozott. 1970-től a Litván Írószövetség elnökségi tagja. 1950 óta közöl. Különböző műfajokat művelt. Először verseskötettel jelentkezett, aztán áttért a prózai művekre. A legismertebb litván szatíraíró, humorista. Főbb művei: Ne állj meg, pillanat, versek, 1961; Angyal a város fölött, humoreszkek, szatírák, paródiák, 1965; Humoreszkek, 1971; A kaktusz titkai, mesék és gyermekversek, 1973; Szatírák, 1978.