László Bandy világegyeteme

„Mint találomra odaöntött dolgok halmaza a legszebb, a kozmosz.”

    A hetvenes–nyolcvanas évek összejövetelei a Fiatal Művészek Klubjában manapság már nem csak a középkorúvá érett generáció „megnemesedett” emlékei, hanem a művészettörténet dokumentumai is. Innen indult a hetvenes évek második felében László Bandy pályafutása. Az FMK-ban tartott kiállításokon és előadásokon kezdte el vizsgálni az egyes tárgyak, dobozkák epidiaszkóppal kivetített képeinek módosulásait. Itt érzett rá először a nézőpontok megváltoztatásával, az elmozdulásokkal létrehozható egyéni interpretációs lehetőségek gazdagságára, a műtárgy felfedezésére fordított idő jelentőségére. A gesztusok akár egy pillanatba sűríthető közvetlenségével szemben László Bandy munkái hosszasabb szemlélődésre sarkallják a nézőt. A dobozvilágok kitüntetett főnézetétől elszakadva kaotikusnak tűnő látványstruktúrák öntörvényű rendszerekké állnak össze, újabb és újabb összefüggéseket tárnak elénk. A folytonosan átváltozó, egyenrangú sokféleség a törvény. „Pusztulás és növekedés, teltség és üresség, véget ér, s kezdődik megint.”
    A „doboz” mint műtípus ekkor már nálunk is közismert volt. Így lett a pontosan megszerkesztett rajzok és az oldottabb grafikák kombinációjából doboz. Ezek az újonnan megtalált, megnevezett műtárgyak ösztönözték a művészt a vonal, a sík, a tér, a méretek és a fény-árnyék kompozícióteremtő szerepének vizsgálatára. Éveken át folytatta a vonaltól a körig vezető tanulmányait, miközben karikatúrákat rajzolt, vetített, illusztrált, írt és tanított. Kutatásait kiterjesztette más műfajok, például a fotó, a montázs, a plasztika, a művészkönyv területére is. Tevékenységének egyik fő mozgatója a művek nyitottságába és az értelmezés szabadságába vetett hite. Alkotásai meghatározott rendszerekben egymásra következő szekvenciák, melyek a tudomány, a technika és a művészet lehetséges párbeszédére reflektálnak az időben. László Bandy tudóshoz illő komolysággal és művészi érzékenységgel járja körül minden témáját.
    Nem csupán a képzőművészet, hanem az irodalom és a filozófia is alakítja művészi nyelvét. Az FMK-korszakban még inkább csak ösztönösen, később azonban tudatosan is foglalkozni kezdett a káoszértelmezés lehetőségeivel. Gondosan megszerkesztett kompozícióiban a rend a rendetlenség, a látszólagos káosz egy speciális esete, mely csupán egy törékeny pillanat eredménye. A véletlen működése során előre kiszámíthatatlan összefüggések tárulnak fel mind az alkotásban, mind az interpretációban. Erről szól a megszülető új műtípus: az úgynevezett Fejlődő doboz, melynek aktuális állapota mindig az idő függvénye. A műalkotások idejének problematikája mellett a kortárs művészet műfajainak átjárhatósága is foglalkoztatja. Ez indítja arra, hogy munkáit a megszokottól eltérő műfajokban is értelmezze. Az eredetileg összehajtható, áttört síklapokból kialakított művészkönyvet 1985-ben nem vették be a grafikai kiállításra. Ám az ugyanakkor és ugyanott zajló kisplasztikai kiállítás válogatásán sikerrel járt. Így véletlenül folytatódott a dobozok metamorfózisa. Először jelent meg papírszobor hazai kiállításon. A körüljárható papírszobor különleges helyzetben volt a szobrászat tradicionális anyagaihoz képest, hiszen ellentmondásba került a maradandóság elvével. A XX. század új műfaja a papírművészet, kalandos és heroikus vállalkozásba kezdett, amikor a könyvek, folyóiratok, hivatalok papír alapú kultúrájának hanyatlásával párhuzamosan megteremtette a papírművek, művészkönyvek különleges világát. László Bandy gyakorta „csipkeszerűnek nevezett”, aprólékos gonddal vágott-ragasztott papírtornyai olyan motívumokból épülnek fel, melyek, ha úgy akarjuk, asszociálhatók a csipkekészítés alapegységeire, de a gótikus szellemiség és a fraktálelmélet kapcsolatára is. Finomak, érzékenyek és esendők. Nem véletlen, hogy többségük fehér maradt.
    A nyolcvanas években nem csak a képzőművészet műfajai között vándorolt, hanem a képzőművészet és az irodalom, kép és szöveg társításával is kísérletezett. Már ekkor készült alkotásaiban is feltűnik a nyelv átalakulása iránti érdeklődése. Összecsukható kiskönyveiben saját írások vagy irodalmi idézetek találhatók. Ezek a művészkönyvek nem a „mindent a szemnek” szellemében készültek. Lapozgatni, olvasgatni, forgatni lehet őket. Olyan lények, melyek maguk is születnek és pusztulnak, s nem áhítoznak az örökkévalóság halottá merevített sterilitására. Schaár Erzsébet hungarocell plasztikái ilyen értelemben közeli rokonai ezeknek az alkotásoknak.
    Az 1991-ben készült Tíz erkély (Weöres Sándor versére) három csoportra bontva értelmezi a szöveg és az alapformák viszonyát. A háromszög az első három szakasz mobilitását (élet-idő-változás), a négyzet a következő három strófa stabilitását (erő-tudás-gondolat), míg a kör az utolsó három versszak teljességet (szeretet-jóság-boldogság) fejezi ki. A tizedik, befejező szakasz a teljesség összhangzatára („A teljes zengés: hang-nélküli”), s ennek legkisebb tökéletes alapegységére, a pontra reflektál. Munkái a gesammtkunst szellemében, a szemnek, a kéznek és a szellemnek egyaránt szólnak. De fontos darabjai a csoportnak a nyelvromlásra, a szavak jelentésvesztésére vonatkozó alkotások is, melyek alkalmanként festményei hátterében jelennek meg: lejárt, információérték nélküli, idegen szavakkal kevert reklámszövegek, újsághirdetések. Az előző rész tartalmából című munkái a TV-újságban olvasható filmek, sorozatok rövid, bármikor bármivel felcserélhető összefoglalóit teszik a kompozíció értelmezésének egyik sarkalatos pontjává. Festményeit, rajzait szintén a nyitottság, átgondoltság és a kontextusteremtés igénye jellemzi. Kompozícióit gyakorta ismétlődő figurák (férfi és nő), állatok (hal, madár, macska, ló) személyes világának szimbólumai népesítik be.
    A lírai hangvételű apró képek, rajzok, plasztikák és a monumentális alkotások László Bandy univerzumának építőkövei, melyben a „találomra odaöntött dolgok halmaza” szép-új világokká rendeződik.

D. Udvary Ildikó