Báthori Csaba

Nyolc Babits-parafrázis

A még felismerhető vers

Csk n brk vrsmnk hs lnn,
ls s tls mndnk dmbn:
mndnsgt vgym vrsb vnn,
d mg tvbb mgmnl nm jtttm.

S mr zt hszm: nncs rjtm kvl smm,
d hgyh vn s, stn tdj hgy vn?
Vk dknt dbn zrv lnn
s trsr vrn bh mgndrdtm.

Bvs krmbl nncsn md ktrnm,
csk nylm szkht rjt t: vgy –
d jl tdm, vgym sjts cslf.

N mrdk: mgm szmr brtn,
mrt n vagyk z lny s trgy,
jj n vgyk z mg s z lf.

Felismerhetetlen vers

   a   é        i  o       e    e  e   ő  e    e    i,

e   ő     u  o    ó    i    e  i       a  o   a  :

a   i    e    é  e     á    o     e      e   e    i,

  e   é      o  á     a a   á      e   u  o    a  .



     á   a        i    e  :    i         a    a     í   ü     e    i,

  e   o    a   a    i   ,  I    e     u    a   o       a  ?

  a     ió  é        ió  a     á   a   e    i

     ö  é    e   á    i    e     e  u    o  o   a   .



  ű  ö     ö  ö   ő      i      e     ó     i   ö    ö  ,

   a      í  a       ö    e     a   a  á  :  a    á     –

  e    ó     u  o  ,    á   a     e    é  e     a    a.



É     a  a  o  :   a  a       á  á  a   ö   ö   ,

  e     é    a    o   a   a  a     é    a   á      ,

  a    é     a   o    a   ó  e  a     a   a   a.

Ha úgy megy, mint a rák…

Jaj én vagyok az ómega s az alfa:
mert én vagyok az alany és a tárgy –
én maradok: magam számára börtön.

De jól tudom, vágyam sejtése csalfa –
csak nyílam szökhet rajta át, a vágy:
bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

S törésre várni beh megundorodtam,
vak dióként dióban zárva lenni –
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van:
s már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi.

De még tovább magamnál nem jutottam:
a mindenséget vágyom versbe venni.
Első s utolsó mindenik dalomban:
csak én birok versemnek hőse lenni.

Szórend-csere

Én csak versemnek birok hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
vágyom a mindenséget versbe venni,
de magamnál tovább még nem jutottam.

S azt már hiszem: rajtam kívül nincs semmi,
de hogyha van, Isten is tudja, hogy van!
Vak dióban dióként zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Körömből nincsen bűvös mód kitörnöm,
nyílam csak átszökhet rajta: a vágy –
jól tudom, de vágyam sejtése csalfa.

Magam számára maradok én börtön,
mert az alany vagyok én és a tárgy,
én jaj vagyok az ómega s az alfa.

Jelzőkarók, póznák…

Csak én!.., birok? versemnek hőse lenni;
első s utolsó, mindenik, dalomban
a mindenséget –, vágyom versbe’ venni
de… még-tovább magamnál! nem?! jutottam –

S már azt hiszem-nincs! rajtam?? kívül semmi
de hogyha van! is Isten… tudja. Hogy’ van?
Vak „dióként” „ióban” zárva lenni
s törésre!… várni beh-megundorodtam.

Bűvös, körömből nincsen; mód kitörnöm
csak!!! nyílam szökhet???. rajta!!! át a vágy –
de jól tudom – vágyam – sejtése csalfa?

Én maradok magam. Számára börtön!
mert én… vagyok… az alany és a tárgy,
jaj; én; vagyok az. Ómega s az alfa?

Törvénykönyv

I. §. 1. bek.    Csak én birok versemnek hőse lenni, azaz:
               a/    első s utolsó mindenik dalomban
               b/    a mindenséget vágyom versbe venni (kivéve):
               c/    de még tovább magamnál nem jutottam.
       2. bek.    S már azt hiszem:
               a/    nincs rajtam kívül semmi,
                      aa/ de hogyha van is,
                            aaa/ Isten tudja hogy’ van?
II. §.1. bek.    Vak dióként dióban zárva lenni (valamint
                      törésre várni, ld. BEH) megundorodtam.
       2. bek.    Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy (DE
                      JÓL tudom, vágyam sejtése csalfa).
III. §.             Én maradok: magam számára börtön. Mert:
               a/    én vagyok az alany és a tárgy (lásd: JAJ),
               b/    én vagyok az ómega s az alfa.

Nonszensz

Csak én birok cipőm fűzője lenni,
első s utolsó reszketeg porontyom:
a nagy vájlingot vágyom kosztra venni,
de még likas cipőmmel nem futottam.

S már úgy szorít: nincs belül-kívül semmi,
de hogyha van is, elbújt a kavicsban!
Kavicsgyárban kavicsként gyártva lenni
s cipőbe csúszni beh megundorodtam.

Kék-zöld karomból kilóg a felöltőm,
csak gombja kandikálhat át: a vágy –
de jól mutat, mint egy angóra macska.

Szép maradok, amerikai öltöny,
mert én vagyok a kemény és a lágy,
jaj én vagyok a bálna s a halacska.

Vers földrengés után

Egy kritikus

    A zebrás potrohú lódarázs hurokcsápú példánya. Nemzeti lódarázsállományunkban egyáltalán nem ritka, sőt iratos flóránk és faunánk majd minden zugában ólálkodik egy-egy. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy áldozatát saját nedvével-kedvével fröcsköli össze: először a szeme közé csinál, feje tetejére akkumulálja gyanús halmecskáját, majd igyekszik kiterjeszteni a kenési tevékenységet az egész figurára. A kulimász nevét bajos megfogalmazni: egyesek rortyelegynek, mások bordidának, ismét mások fakó-fukónak vagy mászkulinak hívják. Mindenesetre valamilyen bütykös-szagos tégelyben összerottyantott, szemenszedett folyadék az, se számlálni, se olvasni, se ízlelni, se emészteni nem lehet: kizárólag a papír tűri meg, s legfeljebb újranyomtatható. Még leginkább az agyvízre emlékeztet, csakhogy emez többnyire szubjektumorientált, és túl gyakran szorul meg minimumhelyeken vagy irracionális agylebenyben. A lódarázs zöngése egyébként fönségesen trivi, csaknem mindig idegi megrázkódtatást okoz, és összezilálja az alapzajokat. Durrogását haragoszöld tehetetlenségi árokban végzi; ormányához szorítja a bölcsek kövét, kireszel csápjai közül egy-egy latinos tökmagot (szotyola latina), s azt addig-addig pöndörgeti, míg tetszetősnek tetsző gordiuszi gubó nem válik belőle. Egész funkcionálása egyetlen lábjegyzet; olyan lábjegyzet, amelyik fölül hiányzik a szöveg. Folyton utazik, utasít és utal más fontosságokra; hovatovább fontosságokat csatlakoztat egy folyamatos zátony-gyártás keretében. Rendszerének labirintikus csatornaingoványára aztán egyenként csalogatja be gyanútlan istáplálékait (erre mondják a bécsiek: Jeder Ratz braucht seine Canaille). Egyébként germán vonulatokban szokott utazni, potyautasként, az idealisztikus filozófiai másodosztály mellékhelyiségében. Pótjegyet mindig vált az átszálláshoz, de – ha egyáltalán – főjegyét jobbadán más kékszeművel füzetteti meg. Potroha hátsó fertályán egy mélységkulacs ityeg, aszott időkben azt „húzza meg” (idézet az eredetiből), széles sávú igyelmét-figyelmét frissítendő. Ez a mélyital – így vélődik – differenciálásra, precizírozásra és „kifejtésre” szolgál, s az van ráírva: „Ha mélyen óhajtasz összefüggni és -lógni, akkor kéretik inni belőlem”. Az ital hatása, semmi kétség, förgeteges: a szakrális bugyutaság és misztikus miákolás olyan szervesen összeöltött auráját hozza létre, melyben minden balha elefántnak, minden fing korszagosnak és minden zsenyi berzsenyinek tűnik. A darázs ivás után úgy kóvályog, mint egy táltos, aki délben elcsapta a gyomrát. Ha ilyenkor sikerülne átszúrni, meghökkennénk: gyomra voltaképpen üres. Csakcsupán körülbelül van benne minden, semminek nincsen helye; olyan megrágatlan eledel-klisék gyömöszölődnek a begyében, amelyeket kócos bálákban valamikor a garatjára hajigált. Ekkor ocsúdik rá az emberállat, magamagára gondolván: nem tudom, milyen lehet egy gazállat élete, sohasem voltam az. De hogy egy becsületes állat élete borzalmas, abban bizonyos vagyok. Kétségtelen, van egy második hazánk, ahol mindaz, amit teszünk, ártatlan. És bizonyára van egy második hazánk, ahol mindaz, amit rendesen teszünk, bűnössé változik. A lódarázs, azt hiszem, ennek az utóbbi hazának örökös jelképe. Ő szabja meg az emberek árnyékát.
    Ne feledkezzünk meg az ő árnyékáról sem:
    Nem is kétséges, hogy a szerző legújabb művében (mely csak laza szálakkal kapcsolódik a centről-európai házsongárd láttató, koherens fakín-falába) egyrészt nagyon pontosan és – ebben az olvasatban – meggyőzően ábrázol egy kiskunhugyagi zárványt, másrészt azonban a derridai „semmiből jöttünk, semmivé leszünk”-alapelv (vö. Széljegyzetek egy kilikadt lufballonhoz, Akadémiai Füzetek, 586. kötet, 148993366. oldal) elmélyült felületét kezdi ki, színtelen és szagtalan. Ezt a gondolatot – melyet cikkem végén fektetek kétvállra – még csak erősíti az a Keleti pályaudvari hagyomány, hogy az objektum cizellálása, főleg kb. a 628. laptól fogva, ahol is Rorty mézeskalácsos fölfűti a gesztenyesütőben rejlő dialektikus hőállórudakat, egyenesen kivájja, sőt kicikizi a szociális vívmányok csináltságát és rudimentáris fejleménykészletét. Mert senki nem vonhatja kétségbe (pontosabban: kérdőjelezheti meg), hogy ez a szomorú-víg buendíai mosoly csak ebben a kontextus-zárványban létezik, csakis itt nyerhetne értelmet, ha a szerző nem orientálná minduntalan az okcidens akcidenciákat, melyek felleltározhatatlan zűrjei és paradicsomosíthatatlanított zavarai igencsak élesen vágnak a lukácsi realizmus húsába, s teszik mindezt hatványozottan a szerkezet vége felé. Másfelől viszont a kiókumlált tapasztalati szféra nem ad lehetőséget egy mélyebb Möglichkeit vagy pouvoir kidomborítására, sőt szinte átstilizálja a főhős megmételyezett bakfisromantikáját, s mintegy kinyilatkoztatja azt a hegeli magvasságot, hogy a szellemi önfejlődés processzusa csupán egy világos feltételszerkezetben mehet végbe analitikus szonoritással és kiműszerezett mikrofónia diakrónikus egy-füstjével, hiszen másként az opus magnum – Rorty szerint a diapazonok leszálló, tehát dúr ágazatában fénytörést szenvednek és mérsékelt világban oszcillálnak. Tehát elsősorban a legnagyobb egyrészt kisvártatva kakofón, de ha a sartre-i gondolatmenés akkor másrészt. És pontosan itt válik ketté az a szintézishézag, ahol belelátunk a kilátás fundamentumába.