Gerencsér Zsolt

Tradíció

    Oroszországban az a szokás, hogy a pangó életkörülmények hatására az össznépi nyomor rendre egy-egy álcárt produkál. Míg korábban viszonylag olcsóbb eszközökkel – háborúval, méreggel, merénylettel – oldhatták meg ezeket a számukra cseppet sem álproblémákat, mára ennél csak jóval kifinomultabb módszerekkel semlegesíthető a helyzet…
    Az ember felébred reggel egy hámló falú, koszos kis kansasi motelben, és hirtelen ráérez lelket dübögtető, cári mivoltára. Ez az érzés a jobb vese tájékáról indul el, éles balkanyarral átvág a máj aszott tasakján; itt enyhén lüktetni kezd, a gyomorban még sajog, és mire a szívhez ér, már úgy szúr, úgy döföl, hogy az illető a bérelt szobát sem képes kifizetni. A görcs enyhülte után követelni kezdi az őt megillető címeket és megszólításokat, valamint a kora délelőtti teát, vodkát és konyakot. Aznap nem megy be dolgozni, ágyban marad, ügyvédet hívat, dekrétumot fogalmaz, majd bejelent egy sajtótájékoztatót. Azon Amerika nagylelkűségére, kérlelhetetlen igazságérzetére apellálva feltárja sorsának sanyarúságát, részletezi az őt – hazájában – ért atrocitásokat; beszámol üldöztetéséről, bebörtönzéséről, hasba szúrásáról, kitoloncolásáról; és gyűrött borítékot lobogtat a szuperszonikus sebességgel jegyzetelő újságírók előtt, mondván, hogy minderre megdönthetetlen bizonyítékai vannak…
    Erre az eddig elzárkózó moszkvai kormányzat rendkívüli bizottságot delegál a helyszínre. Eszme-, csók és zászlócsere. Sűrűn kattogtatott fényképezőgépek örökítik meg a felemelő pillanatot (melyen a már jócskán középkorú trónkövetelő horpadt oldalbordája is látszik), csámcsogva falják a látnivalót a felajzott videokamerák. Az egymás hegyén-hátán összezsúfolódott reflektorok kéjesen forgatják fémrúdra szerelt küklopsz-szemüket. Az általuk gerjesztett fényözönben 23. ál-Dimitrij tetszeleg. Balján az orosz küldöttség tagjai, jobbján az Amerika Lélegzete nevű szervezet fiatal aktivistái ülnek. Beszédek. Jól időzített gyújtóbomba-szónoklatok. Harsányan kerepelő, ravasz részletkérdések.
    Néhány nap múlva Kansasbe érkezik a néhai cár még mindig élő főkomornyikja, hogy azonosítsa az uralkodói házra oly jellemző testi adottságokat. Pártatlan, szakértő orvoscsoport bevonásával konzíliumot tartanak egy luxusszállodában. A vélemények ütköztetésének következtében elcsúsznak a paraméterek, egy langaléta vektor álcsúcson találja a moszkvai delegátus nesztorát, mire ő lemond, és távozik egy traktoron. A bizottság oszlásnak indul. Többen éhségsztrájkot kezdeményeznek a Fehér Háznál, mások ellenéhségsztrájkot hirdetnek a Vörös Téren. Megint mások napok óta szemeznek egy tavalyról megmaradt fél krumplival. Világszerte emelkednek az olajárak. Japánban működésbe lép a Fudzsijama. Jamaicában föladja magát a narkómaffia. Kína tovább fokozza föld alatti atomrobbantásait…
    Az orosz duma kiküldi a következő bizottságot. Szóvivői tájékoztató a repülőtéren. Szalagcímek. Pántlikák. Ezrek rázzák Dimitrij által dedikált fényképeiket. Plakátok. Plakettek. Bankettek. Pólók, bugyik és melltartók az álcár arcmásával. Dimitrijburger. Dimitrijvodka. New York felett egy irdatlan Monomah-sapka lebeg. Óriási sikerű dzsembori a Yankee-stadionban. A közönség tombol. Eközben a washingtoni orosz nagykövetség épülete előtt egy lompos, nyűtt ruházatú férfi, rossz angol kiejtéssel bejelenti, ő az igazi 23. ál-Dimitrij.
    Újabb konferencia!…

Attrakció

    Csupa folt, felpüffedt dunyha a cirkuszi sátor. Vagy inkább béna, túlsúlyos léghajó, mely megcsonkítva hever a földön… Emberderéknyi cölöpök szögezik oda, karvastagságú kötelek húzzák, szorítják. Marhahólyagszerű belsejében összecsomósodik a hőség. A zenekari emelvényen és végig, a gyalulatlan deszkákból rótt padsorok mentén, izzadó embertömeg… Hetek óta nem volt egy kiadós zápor. Az éjsötét égbolton néha villámok cikáznak, rőt, ezüstszín fénypászmák a mélylila háttéren; néha dobhártyarepesztő üvöltés harsan, de a vihar a távolban tombol. Másutt zuhog, mindig csak másutt!… Ide felkavart porát sodorja a szél. A sátor résein át behurcolja a porondra, rákeni-maszatolja a párától gyöngyöző gerendákra; lüktető, levakarhatatlan kéreggel vonva be mindent, egészen a magasba nyúló tetőzetig…
    Taps. Duzzadt tenyerek paskolják a gomolygó levegőt. Vaskos, felpuffadt ujjak préselik… A fakír hajlong. Lenyelt minden lenyelhetőt: kardot, ácskapcsot és szögvasat, szájában rozsda és gázolaj íze kénkő, acetilén és pokol… Már csak ki kell jutnia innen, átgázol a reflektorok sugarán, át a vatta vastagságú, forró fátyolon…
    Helyét a fő műsorszám: Guidó, a gumiember foglalja el. Alaktalan, folyton gyűrődő szivacs a nézősereg. Egymáshoz tapadó végtagok fonják körül a sorvadó porondot. A madárcsontú olasz szinte eltűnik ebben a hömpölygő masszában; belezuhan a mind jobban táguló-mélyülő bőrpórusok közé… Különleges szerekkel bekent testére csavarodik a fényszóró csápja. Kunsztjait tükrökkel borított dobogón mutatja be. Gerince, mint a nyers faág, hajlik hangtalan. Mintha nem is csontkemény csigolyák lennének ebben a testben, hanem damilra fűzött habszivacsgolyók… Lazán lebeg a veríték hullámzó taván!… Lába közé hajlítja a törzsét, válla megjelenik a térde fölött, feje előregörbed és a szája vigyorog… Most meg már kézen áll, lábait fürgén átcsúsztatja a hóna alatt. Tenyerén támaszkodva, talpával tapsol a feje fölött!…
    Segédei különböző átmérőjű karikákat hoznak. Guidó – látszólag – a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül bújik át mindegyiken. Egyre kisebb karikák következnek, az utolsó már csak akkora, mint egy karperec… Fűben sikló viperaként kúszik azon keresztül a filigrán olasz.
    A közönség tombolva élteti. Néhányan megszaggatják lucskossá izzadt göncüket… Bíborszínű bársonypárnát világítanak meg a reflektorok. Rajta egy vékonyka, áttört mintákkal ékes arany karikagyűrű… Az áhítatos csöndben csak a feszülő-lazuló verőereket hallani. Guidó villámgyorsan bűvöli át felsőtestét a fénylő ékszeren. A nézőtérről markos párapamacsok dőlnek a magasba. Guidó a befejező mozdulatsorra összpontosít.
    Recsegve roppan odakinn az ég…
    Az olasz úgy marad, hanyatt: egyik lábát már átküzdötte a gyűrűn, a másik viszont tehetetlenül, felfelé mered. Árammal kivégzett marhák nyúlnak el így a vágóhídon. Szemükből kifolyik a rémület. Csak az öklömnyi, fekete üreg marad, és – miként Guidónál is – az arcra sötétülő döbbenet…

A véletlen műve

    Páli Bernát bajuszpödrő olimpiai bajnokunk, kíméletlenül kemény edzéstervének részeként, kétórás levezető sétáját végezte éppen a főváros szívében. Ez abból állt, hogy a belváros valamennyi kirakata előtt pózba vágta magát, és hol erre, hol arra csavargatta az orra alól előbodorodó szőrtömegét. Az embert próbáló feladat kivételes erőnlétet és tökéletes összpontosítást igényelt. Páli Bernát egyre merészebb, egyre formabontóbb megoldásokkal próbálkozott. Megszűnt számára a külvilág… A kirakatok üvegén megcsillantak az autók, a jelzőlámpák fényei, de ő csak szaporán dolgozó karjait, különféle pozitúrákba komponált-kényszerített bajuszát látta. Egy vehemens mozdulatsor alkalmával aztán megtörtént a baj. Neves sportolónk elveszítette az egyensúlyát, megtántorodott, és nekiütközött egy – nem a látás- és útviszonyoknak megfelelően közlekedő – műbe.
    A megrökönyödéstől szótlanná dermedt olimpikon lihegve igyekezett kikerülni az ismeretlen eredetű műalkotás szorításából, ám egyre inkább csak belegabalyodott. A forgalom leállt, vállalkozó szellemű járókelők jegyeket és bérleteket kezdtek el árusítani az embereknek, akik szívesen nézegetnek ilyesféle tragédiát.
    Páli Bernát halottfehéren cibálta összekócolt bajuszát. A mű szelíden tűrte, úgy tűnt, nem érte váratlanul ez a véletlen találkozás… Halk hangon csitítgatta az eksztázisba merülő tömeget, tűzben égő tekintetét azonban le nem vette áldozatáról. Páli, mint egy sebesült oroszlán, üvöltve, fogait vicsorítva próbált szabadulni. Erei kidagadtak, héphaisztoszi bicepsze megfeszült…
    Az a mű – mintha csakis ilyen erőhatások semlegesítésére alkották volna – meg sem tántorodott. Már kezdett beleivódni Páli agyának rejtett zugaiba. De hősünk, e magyar Leonidasz, kiapadhatatlan energiatartalékokkal rendelkezett. Hirtelen átkulcsolta a mű nyakát, és egy ippon értékű válldobással maga alá gyűrte… A nézősereg két táborra szakadt. A közelben működő McDonalds-ból maga Laokoón bukkant elő, bozontos szakállán egy óriási hamburger sajtkígyóival… A mérkőzés lélegzetvételnyi szüneteiben cukorkaárusok járták a padsorokat, és habzó szájjal tukmálták avasodó portékáikat…
    Mindenki érezte, hogy a belvárosi dráma a tetőpontjához érkezett. Páli Bernát, akárcsak Prométheusz, jobb lábát átvetette ellenfele mellkasán, és kispárnás fejleszorítást alkalmazott. A küzdelem már csak néhány másodpercig tartott. A mű kiguvadt szemekkel, lihegve adta meg magát. Bajnokunk titánhoz méltó bajuszpödörgetéssel távozott, a tömeg pedig – engedve a város szívóhatásának – sietve spriccelt szét.
    Csak Latyak, a fiatal szonettköltő ácsorgott még a járdán, kopott zakójának zsebébe gyűrögetve egy papírlapot.