Novotny Gergely
A gomb
Nyomsz engem. Rámtehénkedsz, és odanyomsz valaki máshoz.
Nem azért mondom, mert hibáztatlak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem tehetsz mást, de azért legyél tudatában a helyzetednek. Meg az én helyzetemnek. Nehogy azt hidd, hogy csak én nyomlak téged, és hogy ugyanakkor te nem nyomsz engem. De bár igaz az, hogy éppen akkora erővel nyomsz te engem, mint ahogy én nyomlak téged, ebben az egymást nyomásban mégsem vagyunk egyformák, mert a te ruhádon van egy gomb, egy domború tetejű, kemény díszes gomb, ami éppen egy bordámat nyomja, és feltehető, hogy ennek a gombnak más az egyik oldala és más a másik oldala, más a díszítése, a formája, és azt is feltehetem, hogy ez a gomb nem ugyanúgy helyezkedik el a te bordádon, mint az enyémen, és így bár ugyanolyan és ugyanakkora erővel nyomjuk egymást, a helyzet mégis teljesen különböző lehet.
Sejtem, hogy mire gondolsz. Vagyis megpróbálom méltányosan kitalálni. Azt mondhatnád, ha módodban lenne egyáltalán mondanod nekem valamit, hogy téged a másik oldaladról is nyomnak, és így nem is te nyomsz engem, hanem valaki más nyom téged ide hozzám, mert tulajdonképpen te nem fejtesz ki erőt, csak annyiban, hogy egyenesen tartod magad, lélegzel, és megpróbálsz annak ellenállni, hogy összelapítsanak. Máskülönben te nem vagy részrehajló, és nem nyomakodsz se felém, se a másik felé, hanem csak állsz, és hagyod, hogy téged odanyomjanak a másikhoz.
Nem vitatkozom veled, de meg kell értened, hogy egy kis fészkelődésre mégis szükség van. Elsősorban a gombra gondolok, és azokra a manőverekre, melyekre ez a gomb kényszerít. Ugyanis szeretném elérni, hogy, ha az a rohadt gomb már egyszer ott van, legalább ne mindig ugyanazon az egy ponton nyomjon, hanem néhány centiméterrel idébb vagy odébb, mert arra az egyetlen mindig ingerelt pontra nagyon érzékeny lettem, és titkon remélem, ha most máshol nyomkodna az a gomb, jobban elviselném. Erre természetesen nincsen semmiféle előzetes garancia. Lehet, hogy sokkal érzékenyebb ponton kezdene az a gomb nyomkodni, de az ember mindig reménykedik valami jobban, és kísérletezik, ameddig még van módja rá. Különben is férfiatlan lenne, hogy ellenállás nélkül adjam meg magam a sorsnak, és meg se próbáljam a javítást.
Te azt mondhatod, hogy nincs bennem szociális érzés, mert nem lélegzem veled egyszerre.
Nem sértődöm meg, ha ezt mondod, de figyelmeztetlek, hogy igazságtalan vagy. Szeretném, ha elgondolkoznál a következőn: ugye a hátam mögött is hozzám tapadnak, és a két oldalamnál is. Na már most mindegyikünk lélegzik. Bizonyos határok között tudja ugyan az ember szabályoznia légzését, de a határokon túl ez már lehetetlen. Például egyik oldalamnál egy illető kapkodva veszi a levegőt. Vegyük át ezt a ritmust. Na látod. Nem lehet. Hiszen akkor a vége az lenne, hogy itt mindnyájan fuldokolva lihegnénk a rosszullétig.
Ebből láthatod, hogy az alkalmazkodásnak is van határa.
De meg lehetetlen is, mert a hátam mögött nem tudhatják pontosan, hogy te hogyan lélegzel, sőt ahogy megfigyeltem, ő teljesen máshogyan fogja föl a dolgot. Ugyanis azt gondolja, hogy akkor fog majd belélegezni, ha én kilélegzem, és így a mi két mellkasunk között a pumpaszerű mozgás kiegészíti egymást, és így ő bizonyítja egyrészt jóindulatát, másrészt reméli, hogy belélegzéskor több levegőt tud beszippantani.
De baj van ám azzal is, hogy az ember befele gyorsabban veszi a levegőt, mint ahogy kifújja, és így ezt az egymást kiegészítő mozgást nem lehet teljesen összehangolni.
Na már most, ha nem csak a saját érdekeidet nézed, hanem megpróbálod a környezetedet is megérteni, be kell látnod, hogy én milyen bonyolult helyzetben vagyok. Igyekszem a hátam mögött levővel a közös ritmust megtalálni, és a békesség és az általános jóérzés érdekében a kompromisszumot megteremteni. Ugyanakkor veled másféle ritmust szeretnék kialakítani.
Ennek lényege az, hogy egyszerre szeretnék veled be- és kilélegezni. Ne szólj egy szót se, és ne ítélj korán. Pártatlan külső szemlélőnek furcsa lehet, de megvan rá a jó okom.
Az igaz, ha egyszerre lélegzünk be, nagy túlnyomás keletkezik, feszengünk, nekihevülünk az erősfeszítéstől, úgy tűnik, mintha viaskodnánk és az ököljog alapján az erősebb uralmára törekszünk, pedig szó sincs róla. Csupán arról van szó, hogy az egyszerre történő kilégzéskor a teljes föllazulásban reménykedem és abban, hogy egyszer egy ilyen laza állapotban lesz annyi erőm és belső tartásom, hogy továbbviszem az eszmét, éberen figyelve, hogy mikor állunk a leglötyögősebben, hirtelen erőteljes mozdulattal odébbmoccanok, és akkor már az a rohadt gomb nem ugyanoda fog nyomakodni.
Hangsúlyozom, nem szeretném, ha félreértés támadna közöttünk, mert a félreértés elfajul, és előbb-utóbb vad gyűlölködés lesz belőle. Ezt semmi szín alatt sem szeretném. Meg is magyarázom, hogy miért, ha van időd meghallgatni.
Ha gyűlölködünk, akkor egy idő múlva egymás életére is törünk, és elkezdjük tervezni, hogy hogyan pusztíthatjuk el a másikat. Ez ugye a mi helyzetünkben nem egyszerű. Mert ugye, ha én megmérgezlek téged vagy te leszúrsz engem – megérted, hogy ezt csak szélsőséges példaként említem, mint egy gondolatkísérletet, mintegy gondolatban végigkövetve egy indulat teljes perspektíváját –, tehát, ha én leszúrlak egy tűvel vagy te megmérgezel egy mérgezett gombbal, akkor ugye egyikünk meghal, és ennek több hátránya van. Először is a mi szoros helyzetünkben hallatlanul nehéz és kényelmetlen egy hulla eltakarítása, és várhatóan amíg az adminisztráció és a hullakicibálók be tudnak férkőzni, hosszú idő telik el, és addig valamelyikünk, már aki meghalt, megbüdösödik, és a légzés még nehezebbé válik. Ez aztán megkeserítené a győztes életét. És lehet, hogy mindaz a kényelmetlenség fölösleges, hiszen semmi biztosíték nincs arra, hogy a következő, aki a helyembe áll és hozzád nyomakszik, kellemesebb és alkalmazkodóbb lesz, mint amilyen én voltam, vagy mondjuk te voltál nekem. Sőt az is lehet, hogy az illető sokkal erőszakosabb, mint amilyen én vagyok, összeférhetetlenebb, és ebben az esetben még a jelenleginél is sokkal kellemetlenebb helyzetbe kerülhetsz.
Azt is feltehetjük, hogy egyikünk sem vetemedik tettlegességre, csupán magunkba rejtjük a sérelmeinket, csak álmodozunk arról, hogy valamilyen módon a másikra tudjuk kényszeríteni az akaratunkat, mohón lessük a pillanatot, amikor fölénybe kerülhetünk, és csak jól titkolt gondolatban játszunk a másik megsemmisítésével.
Ez sem megoldás. Mert a gyűlölködés örökös feszültséget okoz, mindkettőnket arra kényszerít, hogy ellenségesen figyeljük a másikat, időnk javarészt stratégiák kidolgozására szorítkozik, és minden pillanatunkat, az élvezetek és az alkotó szemlélődés nyugodt pillanatait is megmérgezi az örökös ellenséges készenlét.
Tisztában vagyok azzal, hogy mivel ilyen szorosan állunk itt, energiánk java részét a talpon maradásra, a különféle nyomásoknak ellensúlyozására és a lélegzetvételre kell elpazarolnunk, de a maradékot fordíthatnánk sportra is, és mindenek fölött szellemi gyarapodásra.
Hát igen, a szemlélődés, a figyelem, az ismeretek!
Sajnos nálad alacsonyabb vagyok, úgy, hogy csak a tarkódat látom, meg a füledet hátulról, de ha a figyelmemet eléggé jól tudnám összpontosítani, és ha az értelmem elég tökéletes lenne, már ebből is sok mindenre következtethetnék a mi csodálatos világunkból. A halott anyag, ami itt van a talpam alatt, egyszer csak megmozdult, és most itt van ni, kifejlődött ez a csodálatos tarkó, nyak, szőrök, fül, érzékszervek, a test melege és benne az idegek finom munkája, ahogy mérlegeljük szárnyaló szellemünkkel a helyzetünket. Bizony csodálatos út volt ez a halott anyagtól, a kövektől és a ködöktől idáig az érző emberi testig és szárnyaló emberi szellemig. Ebben szeretnék elmélyedni, hogy jobban megértsem, és még jobban tudjam értékelni ezt a magasrendű állapotot, ahogy itt egymáshoz szorulva egyensúlyozunk. És ha elég fegyelmezettek vagyunk, és a többiek lökdösését nem ellenségesen fogjuk föl, hanem úgy, mint közös sorsunk részét, és ha nem azzal törtjük az időnket, hogy még nagyobbat lökjünk a másikon, mint amekkorát azok löktek rajtunk, hanem ezt az egymáshoz lapult állapotot mint a természet adományát fogadjuk, mint életünk elkerülhetetlen velejáróját, akkor rájövünk, hogy ezért itt a testkultúrának is megvannak a maga lehetőségei, ha feladjuk a lustaságot és a nemtörődömséget. Egyes izmok megfeszítése például, majd elernyesztése. Vagy pedig kilégzéskor lábujjhegyre állás, majd vissza. A kezünket is ökölbe tudjuk szorítani, ha megtaláljuk azt a kézhelyzetet, ahol kezünk nem csak kinyújtva, de ökölbe szorítva is elfér, majd dacosan és férfiasan ökölbe szorított kezünket finoman fokozatosan elernyesztjük és kinyújtjuk, kifeszítjük laposan a tenyerünket.
Bizony csodálatos, hogy az emberi idegrendszer milyen finoman tud uralkodni – ha összpontosítja a figyelmét – a test fölött, az izmok és az öntudatlanul is tökéletesen működő szervek fölött.
Most jobban nyomsz, mint eddig. Nem tudom, mért teszed ezt. Sajnos a tarkódon keresztül nem látok bele a koponyádba. Jóindulatú vagyok, mindig elvből a jóakaratból indulok ki, és feltételezem, hogy téged is nyomnak, és nem szándékosan akarsz engem összelapítani, de azért vigyázzunk, mert a tűrés képességének is van bizonyos határa.
Fulladozom. Nyomorultul érzem magam.
Vannak ilyen szerencsétlen pillanatok, mikor nem segít sem az erős akarat, sem az érzelmek, a képzelet, az álmodozás.
Na igen. Mert időnként biztatom magam, hogy egyszer nem csak zsíros tarkókat fogok látni, hanem arcot is, és ha valamit mondok, arra választ is kapok.
Tudom, hogy szemtelen és irreális az a világ, melybe ilyenkor ringatom magam.
Igen. A realitás. Mik a lehetőségeim? Azokkal kell élnem, és azokon belül kell az erőmet és a tehetségemet kiélnem, kibontakoztatnom.
Mikor ez a gomb újra ugyanazon a helyen belémpréselődik, ez az, ami újra a józanságra int.
Ki tudja? Talán ez ellen sem kellene feleslegesen tusakodnom. Ez is fölösleges elkalandozás és erőpazarlás.
Most kis dalt fogok dudorászni. Nem tolakodóan, csak annyira hangosan, amennyire a hely és a lélegzés viszonyai engedik.
Ezzel is azt szándékozom jelezni, hogy beleilleszkedem az adott közösségbe. Ha lehet, dúdoljatok vagy zümmögjetek velem együtt. Felemelő érzés lenne.
Trallala.