T. Ágoston László

Homo politicus

    A homo politicus a homo sapiens (ember) fajához tartozó, annak mini deos (kisisten) alfajába sorolható élőlény. Az alfajba sorolásról évtizedek óta folyik a vita a tudósok körében. Egyes, magukat függetlennek valló természettudósok szerint a homo politicus bizonyos mutációi kétséget kizáróan a puhatestűek rendjébe sorolhatók, mivel semmiféle jel nem mutatható ki náluk a csontozat azon elemének kifejlődésére, amit a köznyelv gerincnek nevez. A vita végleges és megnyugtató lezárására mindeddig nem kerülhetett sor, mert e nézet vallói rövid életűnek bizonyultak fenti tételük bizonyításához. A homo politicus ugyanis soha nem független, s ha érdekeit bárki által sértve érzi, hajlamos arra, hogy függővé tegye ellenfelét akár egy kenderkötél által is.
A mini deos alfajt mint természettudományi kategóriát a homo politicusok találták ki, hogy ezzel is megkülönböztessék magukat a halandó és alantas fajtól, a plebstől. A plebsnek – mint tudjuk – két alfaja ismeretes. Amely a homo politicust istenként tiszteli, az a NÉP. Amelyik megkérdőjelezi isteni eredetét, az a csőcselék. Ezáltal válik lehetővé, hogy a NÉP egyik percről a másikra csőcselékké váljon.
    A homo politicus azáltal lesz mini deosszá, hogy képes fölismerni a plebs érdekeit, amire az tudatlanságánál és alantas érzelmeinél fogva alkalmatlan. Sőt arra is képes, hogy ezeket az érdekeket különböző pártszínekbe öltöztetve képviselje, és úgy harcoljon értük a különböző lovagi tornákon, mintha a sajátjai lennének. De mivel nem a sajátjai, csak zsoldosként lép az arénába, s megfelelő tiszteletdíjat kér a szerepléséért. Ha a kialkudott zsoldot kevésnek találja, kicseréli a sisakforgóját, és annak a pártnak a színeiben harcol tovább, amelyik többet kínál szolgálataiért. Így a homo politicus nemcsak érzelmi és szellemi magasabbrendűségével különböztethető meg a plebs egyedeitől, hanem bőrének vastagságával is. A hámrétegben kialakult, olykor több centiméter vastagságú szarupáncél-képződés elsősorban az arcnak nevezett testrészen figyelhető meg.
    A homo politicus társas lény, csoportokban, hordákban érzi jól magát. Minden alkalmat megragad arra, hogy langyos szócsatákban dagonyázva bizonyítsa rátermettségét, hangjának bársonyos voltát, vagy éppen érces zengését, műveltségének határtalanságát. A lehetetlent is megkísérli, hogy bekerülhessen az istenek tanácsába, s bebizonyítsa, hogy minden kisisten között ő a legnagyobb, s csupán a jó édesanyja egykori félrelépése miatt nem ülhet most Zeusz jobbján, holott egyedül őt illetné a trónus.
A homo politicusnak identitása van, gátlásai nincsenek. Nem kötik holmi ígéretek, kényszerhelyzetben elejtett szavak. A homo politicus bölcs. S mivel a bölcsesség általában élemedett korhoz kötődik, megengedheti magának, hogy akár ifjan is szenilis legyen. E szenilitás egyik jele az infantilis játék. Nagy előszeretettel aggatnak egymás mellére csilingelő érdemrendeket, melyekkel gyermeki örömtől sugárzó arccal játszadoznak.
A homo politicus hivatalból feddhetetlen. Bármit tesz vagy nem tesz, az csak a legjobb lehet. Még akkor is, ha ugyanezen tettért ő elítéli a plebs egyedeit, s a törvény szigorával sújt le rájuk. A törvénnyel, amelyet ő alkotott a saját képére, mint ahogyan egykoron az Isten teremtette a világot.
    És ültet bele tilalomfákat kígyókkal az ágai között, hogy lesújthasson mindazokra, akik megkívánják az almát.
    A homo politicus általában négy végtaggal rendelkezik. Ezek azonban jóval fejlettebbek, mint a homo sapiensnél megfigyelt végtagok. Ez az eltérő használattal magyarázható, hiszen amíg az előbbi egyedek a földön való járásra, helyváltoztatásra, szerszámkészítésre használják a fent említett szerveiket, a homo politicus a fellegekben jár. Megnyúlt lábai a taposáshoz alkalmazkodtak, s míg hosszúra nőtt egyik kezével mindig új kapcsolatok után kutat (ezt szaknyelven lobbizásnak hívják), a másikkal pedig a társaira mutogat.
    A plebs csak bámul, és a tarkóját vakarja. A kutató sem érti, hogyan alakulhatott ki ez a kóros mutáció. Aztán csak legyint, mondván: „Hiába, no, nagy az Isten állatkertje…” Csak azt nem értem, miért mi nézzük őket a rács mögül…