Fehér Béla

Az Úr önzetlenül elküldi Jerome van Aeken lábzsákját

Jóleső vizelés a hattyú-cégér alatt

Egy korábban megjelent interjújából tudható, hogy Fehér Béla egy ideje már élete legfontosabb könyvén dolgozik, és – mint elmondta – végre szeretné befejezni. Évekkel korábban kezdte el írni, aztán hol eltette, hol elővette. A Triptichon most elkészült, s az idei könyvhétre meg is jelenik. A mű egy ma élő reneszánsz festőről, Giardino da Stortóról, azaz egy Görbekerti Gáspár nevű csodabogárról szól, aki a fejébe veszi, hogy egy szárnyas oltár mintájára megfesti a múltat, a jelent és a jövőt. Különös és misztikus véletlennek köszönhetően Torcello szigetére, majd Montelupóba kerül, ahol megvalósítja a tervét. Egy szétszedett verkli deszkaoldalaira festi meg élete fő művét.     Az alábbi részlet a könyv teljes második fejezete.

Szépség… Mi a szépség? Mi által születik és hogyan hat? Lehetetlenség ezt nem tudni, Blüthenzweig úr!
                                                    (Thomas Mann: Gladius Dei)

    Elkészült a jobb szárny! Nincs bennem gőg vagy büszkeség, legfeljebb némi kis lelki grandezza, amiért örökké fogok élni! Remélem, az Úr is azt akarta, hogy befejezzem, és most örvendezik, még szeret, tenyerével melegíti a színeket, jó egészséget terít rám a folytatáshoz. (Sejtelme sincs arról, hogy előbb-utóbb szép kis felfordulást csinálok a világképében!)
    Hajnalban fejeztem be, csalóka villanyfény mellett, aztán délelőtt még igazítottam rajta, karmoizinlakkal világosabbra vettem a vacsorázó asztal hátterét. A lazúrozást későbbre hagyom. Nem lustaságból, hanem hova siessek? (De messze van még Montelupo!) Vajon mikor izzik fel bennem annyi erő, hogy munkába vegyem a középső táblát? Fiametta is elégedetlenkedik, vágyik a tengerpartra, mióta beköszöntött a tartós kánikula. Hasára rántja a szoknyáját, feltárja cupákos combjait, és ezt mondja: Nézd csak, Giardinetto, olyan a színem, mint a hathetes penésznek! (Mintha nem lenne neki mindegy!) A hét elején beadtam a derekamat, fogtuk a homokba szúrható napernyőt, sőt a vázlatfüzetemet is a hónom alá csaptam, de amikor indulni készültünk, Prodotto vezetésével nyolctagú burnuszos csapat jelent meg a malom ajtajában. A polgármester szabadkozott a váratlan látogatás miatt, de a jemeni közigazgatási delegáció szeretett volna egy élő festőművésszel találkozni, és Torcellóban én vagyok az egyetlen. Prodotto a fülemhez hajolt, és ezt mondta: Ha egy szóval is elárulod nekik, hogy magyar vagy, ugrott a restaurálás az Assuntában, ráadásul végleges hatállyal kiutasítalak a városból! Fornello bácsi részegen kitámolygott a hántolóból, és ott helyben el akarta intéztetni Prodottóval a halászati engedélyét. Fiametta a napernyővel kergette vissza a szobájába, én közben a porköpenyemet a karomra tekerve, nagyokat rúgtam az ülepébe. A jemeniek fülig érő szájjal megtapsolták a jelenetet, azt hitték, valami helyi népszokást mutattunk be. Végigjárták a malmot, fényképeztek, udvariasan hajlongtak, el voltak ragadtatva. Lenyűgöztem őket a Salvatorétól tanult mutatvánnyal, bekötött szemmel kézbe vettem a tubusaimat, beléjük szagoltam és rávágtam, hogy melyik milyen színű. Végül aztán, egye fene, lehúztam a leplet a bal szárnyról. Néma csendben tanulmányozták, főleg a leszúrt disznó, és a perzselés érdekelte őket, egymás között suskusoltak, végül egyikük rossz angolsággal ezt kérdezte tőlem: Hol látott a művész úr sózott tepertőt? Megrántottam a vállam, és ezt válaszoltam: Minden festőnek megvannak a féltett titkai, Bartolomeo Torri például emberi végtagokat tartott az ágya alatt, így bármikor tudott lábizmot vagy kézfejet ábrázolni. Szegény arabnak nem volt egészen világos a válaszom, miközben fordította a szavaimat, rémülten mutogatott az ágy felé. Végül egymáson átgázolva rohantak ki a malomból, közben az udvaron belebotlottak a harsányan éneklő padrinóba, aki éppen a talicskába próbált belepisilni.
    Ma reggel utánaszámoltam, éppen ötvenegy nappal ezelőtt vágtam neki az ismeretlennek, áldott jó Morris Minorom fedélzetén. Háromszoros angyali üdvözlet neki! (De ne legyünk bőkezűek! Inkább csak egyszeres, hiszen még nem teljesítette a küldetését!) A tükörbe nézvén azt tapasztaltam, hogy arcom behorpadt, szíjasra aszalódott, kopasz fejtetőm csúcsosabb lett (a kutacs fölött titokzatos kis púp emelkedett), vállig érő, szürkülő hajam kiritkult (bár még mindig selymes a tapintása), mindent egybevetve soványabb vagyok, mint két hónappal ezelőtt, de ami a legrejtélyesebb, nőtt a testmagasságom! Azt hittem, tévedés, ezért Fiamettával szabócentit hozattam, és kértem, hogy mérjen meg. Az eredmény: két méter, négy és fél centiméter. Ezek szerint nyolc centit nőttem! Fiametta lesütötte a szemét, és ezt mondta: Látod, Giardinetto, a szerelem ilyen csodákra képes! Erre én: Úgy látszik, szüzességi fogadalmat kell tennem, ha nem akarok háromméteresre nőni! (Az az igazság, hogy ritkán szeretkeztünk. Ha néha megkívántam Fiamettát, neki nem volt kedve, ha ő bújt hozzám, eltaszítottam, és arra kértem, hogy adjon többet magára, legalább a lábszőrét borotválja le, és ne egyen annyi fokhagymát. Legtöbbször könnyen beletörődött az elutasításba. Rájöttem, hogy a látszat ellenére Fiametta a déli lobbanékonyság élő cáfolata.)
    Egy alkalommal annyira kihozott a sodromból az erőszakosságával, hogy büntetésből csak felöltözve engedtem modellt állni a Balga szűz a szurokmécses füstjében című akthoz. A kép így is jól sikerült, az elkárhozott figuráról sugárzik a szemérmetlenség, amint lefelé fordított, füstölgő mécsessel a kezében közeledik a világbíróhoz. Fiametta felemás melltömlői, valamint köldöke alá felkúszó dús fanszőrzete, már önmagában megtestesíti a vétket, és elárulja a megbánás teljes hiányát! Ez a munkám Ippolito ismételt könyörgésére készült, ugyanis hetente bombáz a leveleivel, arra hivatkozva, hogy alig tudja visszaverni a vásárlók rohamait. Giardino da Stortót végre felfedezték a műgyűjtők, elvakultan rajonganak érte, számolatlanul lehetne eladni a képeit. Ezt írta: Naponta kilincselnek nálam az életunt milliomosok! Te is a piacról élsz, hülyegyerek! Légy oly kedves, áruld el nekem, mi tart vissza attól, hogy gennyesre keressük magunkat? Miután csakugyan meg voltam szorulva, az utolsó torcellói hetekben még két képet festettem Ippolito megrendelésére, a Három holt és három még holtabb váratlan találkozását, továbbá Giovanni Bellini stílusában a Szent Prodotto megostoroztatását. Ez utóbbihoz jobb híján Fiametta gyúródeszkáját használtam fel, lenolajjal elkevert gyantával tüntetve el a repedésekbe beszáradt tésztát. Ippolito persze arcátlanul kevés pénzt küldött, az is elment Fornello bácsi irhabundájára, amelyet a vaporetto-kikötőben vásárolt egy török csempészhajóról. Fiametta is dühöngött, mindennek lehordta az öreget, amiért ezen az enyhe éghajlaton bundára veri el a más pénzét. A padrino így védekezett: Jól jöhet majd, ha egyszer északra utazom! Fiametta ezt válaszolta: Édes istenem, padrino, te már csak a sírgödörbe utazol, oda meg elég egy vasalt ing is! (Tévedett. Az öreg a tengerbe veszett! Most is ott úszkál!)
    A szombat délutánt ismét Salvatore Sabbio szekrényében töltöttem. Végre mozgolódnak, hígulnak és keveredésre várnak bennem a színek, perzselik a sötétséget, vagyis kezdenek összeállni a középső tábla részletei. Figuráim húst és bőrt húznak a koponyájukra, igyekeznek vért termelni, járkálnak, szavakat makognak, Salvatore vállfáiba kapaszkodva a fejem felett kalimpálnak. Megpróbálnak önálló életet élni. A szekrényben kuporogva olykor már hallom a kiáltozásukat: ecsetért könyörögnek! Salvatore is érzi a változást, próbál segíteni, kövér testét cipelve, szuszogva rója a köröket a tetőteraszon, közben ravaszkodva puhatolózik, hogy vajon mire lehet szükségem? Egy alkalommal így fordult hozzám: A világért sem akarlak befolyásolni, Giardinetto, de mit szólnál ahhoz, ha az új képeden szerepelne például egy nagybeteg fitoterapeuta? Már első hallásra is ragyogó ötletnek tartottam, hálásan szorítottam meg a kezét. (Néha hajlamos voltam azt hinni, hogy Salvatore belelát a fejembe, belelát a jövőbe is, de persze erről szó sincs. Az én kisugárzásom lyukasztja szitává a homlokcsontját!) Egy másik alkalommal azt indítványozta, hogy kiránduljunk a sziget nyugati szegletébe, és nézzük meg a sziklahegy gyomrában gőzölgő mofettát, jól jöhet még nekem! Vasárnap kora reggel a Vespájával érkezett a malom elé, behívtam, és megpróbáltam rábeszélni, hogy vessen egy pillantást a frissen elkészült jobb szárnyra. Tiltakozott, és ezt mondta: Ne alázz meg, Giardinetto! Majd csak akkor nézem meg, ha együtt az egész Triptichon, ugyanis fenékig ki akarom élvezni az összefüggéseket! Végül arra hajlandó volt, hogy egyetlen kis részletet letapogasson. Fellebbentettem az ágylepedőt, ő pedig végighúzta a mutatóujját a táblán, éppen ott, ahol Kelemen és az öreg Sibrik kilopkodják a szegeket a nagybeteg Horvát uram ágyából. Így kiáltott fel: Szent Pantaleon, hiszen te csupa jóságos embernek adtál életet! Remélem, csordogál az ereidben az ő vérükből! Mire ezt mondtam: Félrebeszélsz, Salvatore! Talán inkább nekem kellett volna előbb megszületnem, hogy ők kapjanak az enyémből! Erre ő: Nagy a szád, barátocskám, vigyázz, nehogy keresztben lenyeld az ecsetedet! Fiamettának pedig ezt mondta: Gyorsan szülj egy fattyút ennek a szarmázolónak, mielőtt az Urat akarná letaszítani a trónusáról!
    Induláskor Salvatore arra kért, hogy irányítsam, amíg megfordul a Vespájával. Panaszkodott, hogy sokkal kevesebbet lát, mint máskor, mert most még a nagy büdös semmi is homályos előtte. Erre rákiáltottam: Meg akarsz gyilkolni? Vakon motorozol? Feltette a bukósisakot, és legyintett: Nyugodtan ülj fel, Giardinetto, jobban ismerem az utat, mint a tenyeremet!
    Átrobogtunk a városka sikátorain, aztán a Vespát a tengerparton hagyva gyalog kapaszkodtunk fel a kitört fogsorra emlékeztető Gonfiabile-sziklákhoz. Alattunk ragyogott a lagúna opálzöld útvesztője, jobbról karnyújtásnyira Burano, hátrébb, páraköpenyben, Murano szigete, a Santa Maria e Donato bazilikával (az oltár alatt pedig a pórul járt Szent Gellért földi maradványaival), távolabb halványan kivehetők a Lido körvonalai, s a láthatárt lezáró, égből lelógó fehér ágylepedő mögött nyújtózott Chioggia, Morris Minorom otthona.
    Ezt mondtam a szirteken állva: Gyűlölöm a tájat.
    Kezében búvárlámpával Salvatore előttem fújtatott a barlangban, s ahogy mélyebbre hatoltunk, egyre elviselhetetlenebb büdösség szivárgott a falakból. Tízpercnyi menetelés után a barlang folyosónyira szűkült, megszorult benne a bűz, és teljesen kiszorította az egészséges levegőt. A mellkasomban szorítást éreztem, a nyakam lágy része lüktetett, heves székelési inger tört rám. Féltem. Forduljunk vissza, könyörögtem Salvatorénak, mire rámripakodott: Ó, Giardinetto, gondold meg, hiszen a kénköves pokol küszöbénél járunk! Megragadta a porköpenyem és előre penderített, aztán a szemem közé világítva figyelmeztetett, hogy rövidesen elérjük a mofettát, óvatosan gazdálkodjak a levegővel, és főleg egy szót se szóljak. Ezt mondta: Aki beszél, annak átjárja a szervezetét a szén-dioxid, meg a kénhidrogén, és akkor kampec, mert fulladásos halál lép fel. Erre én: Igyekezzünk, essünk túl rajta!
    A mofetta bal felől nyílt. Embernyi hasadékon lehetett bemászni ebbe a pokoli katedrálisba. Tizennégy lépés hosszú volt, ám a magasságát nem lehetett megbecsülni, a búvárlámpa fénye nem tudott a mennyezetig hatolni a fátyolban tekergő, sárga gázködön át. A vízgőzzel keveredett kénhidrogén, és szén-dioxid több tucat természetes fúvókán át lövellt a mofettába, a sziklafalak izzadtak, nyálasan csillogó nedvesség patakzott rajtuk, a bűz úgy ágyazta be az embert, mintha híg, meleg sarat öntenének a fejére. Ámulattal néztem ezt a világcsodáját, Salvatore pedig, mint egy világítótorony, forgott körbe, hogy minden részletet alaposan szemügyre vehessek. Talán öt-hat percet töltöttünk ebben a pokolban, aztán igyekeztünk vissza a friss levegőre. Útközben Salvatore elmagyarázta, hogy a mofetta kigőzölgései jótékony hatással vannak az érszűkületre, a csúzra és bizonyos bőrbetegségekre, a falon csordogáló nedvesség pedig szemvízként alkalmazható makacs gyulladásokra. Mielőtt a kijárathoz értünk volna, megtorpant, és ezt mondta: Aligha lehet véletlen, hogy idáig minden nagy csoda barlangban keletkezett!
    A szabad ég alá lépve megdöbbenve láttam, hogy Salvatore tetőtől talpig besárgult. Sárga volt az arca, a haja, a ruhája, még a búvárlámpája is. Intett, hogy ne szóljak semmit, aztán elnevette magát: Nyugodj bele, Giardinetto, te is sárga vagy, mint a friss fürjtojás, mert belepett minket a kén! Ennek a gőze csinálja odabent azt a világnagy fingszagot! A bűzt még napokig érezni fogod az orrodban, felriadsz rá álmodból! Nyomban elhatároztam, hogy ezt a sárga színt még aznap megpróbálom kikeverni, sőt ez lesz az a sárga, amely uralni fogja triptichonom középső tábláját. Ott, a Gonfiabile szikláin állva beláttam, hogy késedelem nélkül folytatnom kell a munkát. Lekaptam a füles sapkámat, és az ég felé lengettem, közben így kiáltottam: Neked integetek, Salvatore, vegyél már észre! Erre ő dühösen: Könyörgöm, ne kezdd elölről, mert gyalog mész haza, talpig elsárgulva!
    A Vespa pöfögése még hallatszott, amikor én már a festékes dobozomban turkálva válogattam a tubusok között. Fiametta és Fornello bácsi szájtátva álltak mellettem, orrukra zsebkendőt szorítottak, és a sárga színemet bámulták. Faggatni próbáltak, erre durván elkergettem őket. (Fiametta szerencsére nem haragudott meg, sőt a kedvemért lasagnét sütött, a tőlem tanult magyaros lecsótöltelékkel.) Nem mertem addig ruhát váltani és megmosakodni, amíg a valósághoz legközelebb álló kénsárgát ki nem keverem, de sehogy nem akart sikerülni. (Ami a tisztálkodást illeti: Jaconéról a kortársai feljegyezték, hogy jóformán soha nem mosakodott, nem takarított, és nem is ágyazott be. Azt hiszem, nem volt különc, csak egész életén keresztül valami megfoghatatlan színt kergetett, mint egy délibábot!) Fáradhatatlanul végeztem egyik próbakeverést a másik után, de eredménytelenül. Ráment a következő napom is. Kapkodni kezdtem, nőttön nőtt bennem az idegesség, ráadásul a padrino harmadnap délelőtt leült mellém a hokedlire, amarót szopogatott, közben arról mesélt, hogy a hatvanas években kerítésfestésből élt, és egyszer váratlanul arra kapott megbízást, hogy meszelje ki Cagliariban a siralomházat. Állandó belépője volt a börtönbe, ingyenebédet kapott, együtt étkezett a foglárokkal. Így folytatta: Képzeld, Giardinetto, egy reggel arra megyek be, hogy ott ül a siralomházban az oristanói hentes, aki kiirtotta az egész családját, a sógornőjét ráadásul ki is csontozta. Akkoriban tele voltak az újságok az esettel. Jól összebarátkoztunk, a bizalmába fogadott, és elmesélte nekem a borzalmas vérfürdőt, aztán arra kért, hogy kártyázzak vele. Bevittem egy paklit, a meszelés persze állt, órákig huszonegyeztünk, a végén elnyerte tőlem a korongecsetet, pedig nem is az enyém volt, hanem a börtöné.
    Mondok egy nagy tanulságot! Ha az embert egyszer megérintették, képes puszta izomerővel kiszabadulni az akarat kötelékéből, és ott is meglátja a lényeget, ahol egyébként nincs semmi! A padrino története rádöbbentett, hogy az ecseteimmel van a baj! A sárga ruhámban körberohantam az udvart, és a sárga fejemből felzengtem a megoldást: Hát persze! Ezek az Ippolitótól kapott olcsó macskaszőr pemzlik, nem képesek velem szárnyalni. Ellenszegülnek a kénsárgának!
    Hullik a szőrük a gondolataimtól!
    Kettétörtem az összes ecsetemet, a törmeléket kivittem az udvarra, nyakon öntöttem hígítóval és elégettem. Uram, láss csodát, álomszép sárga füstöt pöfékelve égtek el. (Köszönöm a látványt!) A hamut jobb híján Fornello bácsi borotvatartó tokjába kotortam, és a kikötői mólóról a tengerbe hintettem. (Egy svéd üdülőhajóról buzgón fényképezték a szertartást, nyilván besárgult bőröm, hajam, festőkalapom és porköpenyem keltette fel az érdeklődést.)
    Most valami újnak kell kezdődnie.
    Szaladtam mindjárt Salvatore karjaiba. Drága, öreg barátom éppen látott, de nem sok öröme telt benne, rendetlenkedett a szíve, égett a tüdeje, sóhajtozva feküdt a besötétített szobában a díszpárnái között. Ezt mondta: Az a moslék mofetta bánt el így velem, de muszáj volt neked megmutatni! Megszorította a kezem, és arra kért, nyissam ki az éjjeliszekrényét, találok ott egy kötött lábzsákot, vegyem ki, és hasítsam fel, mert a zsák száját 1516-ban összevarrták. A lábzsákból hét különböző méretű, laposra kötött hajecsetet, két hengeres nyest ecsetet (ezek lettek a kedvenceim!), továbbá egy festőkést húztam elő, közben láttam, hogy Salvatore szemeit ellepik a könnyek. Vigasztalni próbáltam, és ezt mondtam: De hiszen ezek csak ócska, használt pemzlik! Nem kell tőlük úgy elkeseredni! Erre ő (cérnahangon): Használt pemzlik? Madonna, segíts! Úgy nézz rájuk, hogy azok az ecsetek többre tartják a művészetet a metafizikánál! Csak a képzelet uralkodik rajtuk! Köpnek az akarat szolgaságára! Úgy érintsd meg őket, hogy hajlandók legyenek téged befogadni. Látod, készen állnak a fogamzásra! Mire én (elbizonytalanodva): Jól vagy, Salvatore? Erre ő: Ne hozz ki a sodromból, Giardinetto, mert esküszöm, abbahagyom a látást! Feltápászkodott a kanapéról, sárga arcát az enyém elé tolta, és orrhangon ezeket a kérdéseket tette fel: Ismered te a Szénásszekér-triptichont, a boszorkányszombatban tobzódó fertelmes figuráival? Hát a Vízözön-triptichont? Vagy a Gyönyörök kertje-triptichont, a mocsaras bujaságával? Láttad már a Jób szenvedései-triptichont? Hát a Szent Antal megkísértése-triptichont? Hallottad valaha is a koncertet a tojásban? Egytől-egyig kiváló munkák, ahol az elbeszélés a kép határain kívül is folytatódik! Ezt válaszoltam: Mind arról szólnak, milyen kétbalkezes a világ! Mire ő (megnyugodva, fejét a párnára hajtva): Azok ott Hieronymus Bosch ecsetei, és amivel éppen a térdeden dobolsz, az ő festőkése. A halála napján varrták bele a tulajdon lábzsákjába, hogy soha senki ne használhassa őket. Ezt hallván felugrottam, és így kiáltottam: Vakulj meg örökre, ha bolondot űzöl belőlem! Ráadásul a nyomorult szekrényedet is felgyújtom a szoba közepén! Mire ő (atyai idegességgel): Vedd magadhoz a lábzsákot, mert a tartalmával együtt örökre neked adom! Vedd úgy, hogy az Úr ajándéka. Vagy az enyém. Mindegy. Most hagyj magamra, Giardinetto, ne is lássalak!
    A hüvelykujjnyi széles, lapos ecsetnek legyen a neve Simon. A kisebbnek legyen a neve Jakab, az utána következőnek Máté, a többieknek pedig Bertalan, András, Tamás, végül a legkisebbnek Fülöp. A festőkés a Júdás nevet nyerte el. Az ecsetekkel megkaptam a halat, vagyis a tisztaságot, a pávafarkú démont, más néven a hiúságot (ezt legszívesebben bálványimádásra cserélném!), a baglyot, ami az eretnekséget jelenti. Immár enyém a varangy (kevélység), a félhold (ördög), a holló (hitetlenség), a pillangó (állhatatlanság), a galamb (alázat), a jégmadár (képmutatás), a rovar (lázadó angyal), a bor és a víz (mértékletesség), a kígyó (okosság), a szalamandra (igazságosság), a bárány (jel) és a horgony (remény). Rám szállt a barna szegénység, a bíbor vér, a fehér ártatlanság, a fekete világmegvetés, a kék igazság, a sárga fény, a zöld feltámadás, és az egész ragyogó szivárvány, a gyönyörök útvesztője.
    Mit mondjak még?
    Jerome van Aeken (ez Bosch valódi neve) ismerte a dürgést!
    Elárulok egy édes titkot! Van egy nyolcszögletű táblaképe, A tékozló fiú, egy elveszett triptichon külső szárnyának maradványa. Koravén arcú, rongyos vándor látható rajta, éppen útnak ered, maga mögött hagyja a házat, ahol talán éveket töltött (boldogtalanul), de most búcsút int a szeretőjének, aki a leszakadt zsalugáterek mögül ácsingózik utána. A kép azt sugallja, hogy a babonás tárgyakkal teletűzdelt vándor aznap éjszaka égi hangot hallott, jobb belátásra tért, és most hazamegy a családjához.
    A ház oldalánál, a hattyú-cégér alatt, a bokrok oltalmában, lábait szétvetve, önfeledten vizel egy festőkalapos alak.
    Hát, az bizony én vagyok! (Még fiatalon!)
    És ha már itt tartunk. Ha megnézitek Masaccio szenteskedő, mégis szemtelen képét, Az adógarast, látni fogjátok, hogy a háttérben egy rongyos vénember éppen kezet mos a pocsolyában. Az is én vagyok, de már öregen!
    Most már én is ismerem a dürgést.
    Tegnap az éjszaka közepén felriadtam álmomból, a pizsamám fölé kanyarítottam az urbinói porköpenyt, és nekiláttam az előkészületeknek. Lakkbenzinbe áztattam Jerome van Aeken ecseteit és festőkését, aztán fel akartam helyezni a festőállványomra a verkli lealapozott bal felét, de sehol nem találtam, pedig feltúrtam utána az egész malmot. Kénytelen voltam kiverni az ágyból Fiamettát. Értetlenül pislogott rám a bedagadt szemeivel, csattogtatta a lepedékes száját, a végén kinyögte, hogy a táblával takarta le az udvaron az emésztőgödör nyílását, mert a padrino előző este részegen beleszédült. Ezt mondta: Fogalmam sincs, merre kószáltál, Giardinetto, de egyedül kellett a vén madárijesztőt kimosnom a zsíros szarból!
    Hat óra tájban, még reggeli előtt (hagymás rántotta pácolt hallal) könnyű kézzel kikevertem az áhított kénsárgát, utána azon melegében felvittem a táblára az első ecsetvonásokat. Úgy látom, egy szökőkút kezd a bal oldalon kibontakozni… A szereplők lassanként leszállnak a felhőikről, és a malom felé lebegnek, mint a füst. A hátam mögött gyülekezve várnak sorukra. (Azt hiszem, jó úton járok.)
    Uram, ezt akartad?
    A reménytelenség-triptichont?
    A kihullott hajú-triptichont?
    A bőrnyúzó, savaseső-triptichont?
    A megtört lelkek dicső elkárhozása gyönyör-triptichont?