Kis-Magyarország korridor-világ. A család eredeti neve: Fassel L’Ousa – osztrák-francia. Az apám felvette az apja nevét, de fölvette hozzá az anyja nevét is. Dédapám apai ágon francia volt. Amikor a millenniumi építkezések voltak, bronzötvösként érkezett ide, majd ittragadt. Olasz lányt vett feleségül. A nagyapám burgenlandi, tehát félig magyar, félig osztrák. Az anyai ág kunsági. Én könnyen megnevezhető művésznevet vettem fel.
Apám bátyja ötvös volt. Apám nyolcvanöt évesen még mindig aktív festőművész. Én is képzőművészeti főiskolát végeztem 1973-ban, tizenkilenc éves lányom divatrajzoló szeretne lenni, vagy kosztüm-, díszlettervező, nyelveket tanul, a fiam a képzőművészeti gimnáziumban másodikos szobrász szakos. Apám engem nem tanított, én sem tanítom őket.
Rengeteget illusztráltam, évente két-három önálló képzőművészeti kiállításom van, de nekem erősebb vonalam a film. Gyerekkoromtól a filmet szerettem, már 13 éves koromtól bejártam a Pannónia Filmstúdióba. Imádtam, hogy a hang, a kép, a mozgás, a színek, a zene együtt van az animációban. Főként a humor. A főiskola végén ismerkedtem össze egy fiúval, volt egy kis nyolcas kamerája. Az országos amatőr filmfesztiválon a két fődíjat kaptuk 73-ban és 74-ben, s akkor hívtak a Pannóniába. Végig kellett járni a létrafokokat. Körülbelül nyolc-kilenc év múlva jutottam el oda, hogy a saját hangomat megtaláltam. A vágóműterembe kerültem, ahol pont akkor kezdték a Mirr-Murr sorozatot Foky Ottóék. Borzasztóan tetszett ez a bábos világ. Ebből alakult ki saját világom. Akkor jött divatba a gyurmafilm, az a bizonyos Autótortúra, ami több nemzetközi díjat nyert. Aztán rájöttem, lehet úgy is csinálni gyurmafilmet, hogy ez egy szobor, tehát nem karikatúrafigura. Ezzel is lehetett nyerni. Állandóan kísérleteztem, mindig bennem élt a vágy, hogy képzőművészeti dolgokat beleültessek a filmbe. Mintáznom is tudnom kellett, rajzolni is. Egy ilyen bábot vagy szobrot úgy kell megcsinálni, hogy a film céljainak megfeleljen. Így született több filmem. Egyre jelentősebb díjakat nyertem: cannes-i fődíj, a berlini Arany Medve-díj, sok kisebb fesztivál fődíja. Ez inspirált, és egyre jobban rátaláltam a saját hangomra. Végül már nem érdekelt, mit szólnak hozzá. Persze rengeteget kell vajúdni egy ilyen ötleten vagy filmen. A fesztiválokra beküldenek négy-ötezer filmet, ebből beválasztanak ötvenet-hatvanat, ebből kell nyerni. A Vízió című filmem volt az utolsó. Bábfilmbe általában nem szoktak sok figurát tenni, itt százhúsz figura játszott. Borzalmas terhelő volt az animátoroknak, nekem is, megmintázni ennyi fejet, kivitelezni ennyi figurát, állandóan ellenőriztetni, komoly díszletet építeni hozzá. De az 50. Berlini Filmfesztiválnak a magyar versenyfilmje lett, és rengeteg helyre hívták után a világban. Sokszor az a probléma, hogy nincs annyi kópia (nagyon drága), hogy küldözgetni lehessen a fesztiválokra. Fesztivál küldi fesztiválnak. Már nem is jön haza a kópia. Általában két évig fut a film. Állandóan keresni-kutatni kell, hogy mi az a gondolat, mi az a látvány, ami újszerű is, aktuális is, megállja a helyét, felvillanyozza az embereket.
Legnagyobb sikereim a homokfilmek. A homokfilmek tömény grafikák. Legalább három hónapig kell csinálni, mert a másodpercenkénti 24 kocka azt jelenti, hogy egy kicsit igazítani a homokot, hátralépni, egy expozíció, megint hátralépni, és ez így megy három-négy hónapig, aztán zenére kezdjük összevágni, ami hallatlan izgalmas, élvezetes dolog, már csak azért is, mert a filmjeim filmversek. Tehát nem egy A-tól Z-ig történet. Az könnyebb. Inkább kollektív feladat emlékei, memória-burjánzások, ezt próbáljuk zenével úgy összevágni, hogy mindenkiben megindít valamit. Nem számítógéppel készült, nagyon aprólékos kézi munka. Ez az én világom túl a képzőművészeti világon. Ez az a folyamat, ami Kárpát-medencei.
Egy időben, a hetvenes években a magyar rajzfilm is borzasztó erős volt, rengeteg díjat nyertek, tíz-tizenöt egyedi film készült, amit küldtek fesztiválokra. Ez lassan elsorvadt. Ma már egy fiatal pályázatára nem kap annyi pénzt, hogy abból egy évig meg is éljen. Nagyjából majdnem egy éve elmegy egy ilyen kisfilmre. Ha neadjisten nem sül el jól, akkor nincs erkölcsi hozadéka. Ezért ma már nagyon kevés az egyedi film, amit fesztiválokra lehet küldeni. Az Ab ovo című filmemen, amely Cannes-ban fődíjat nyert 88-ban, én háromnegyed évig nyolc munkatárssal tudtam együtt dolgozni. Egy nyolcperces filmen. Ugyanez volt az oroszoknál, cseheknél, lengyeleknél. Sorban nyerték a díjakat. Az animációhoz nagyon sok idő kell. Persze pénz is. Nálunk rengeteg bérmunkát csinálnak a stúdiók. Ott, ahol erős az állami támogatás, a németeknél, franciáknál, angoloknál, amerikaiaknál, kanadaiaknál, megerősödött a fesztiválkép.
Nekem az indítás Foky Ottó volt, a képzőművészeti gimnáziumban, Gacs Gábor, Miskolczy László. A főiskolán Iván Szilárd. Zelenák Crescencia növendéke voltam. (Komecsni Györgyhöz szerettem volna menni, ezért is jelentkeztem a művészeti főiskolára, de mire szakosodtam volna, meghalt.) Magam is tanítok most az Iparművészeti Főiskolán. Azt tudom, hogy harmincéves korig habzsolni kell. És dolgozni, dolgozni, nagyon sokat.
Hogyha nyitottak vagyunk az emberi és társadalmi problémákra, akkor nagyon jó dolgokat lehet csinálni. A mai szocialista országok még ma is elég jó filmeket csinálnak, mert még mindig problematikus helyzetek vannak a társadalomban. Különösen az animációs filmmel.
Mindenki a saját habitusának, a saját ízlésének, sorsának megfelelően fog egy ilyen filmet lereagálni. Másképp reagálnak az én filozofikus homokfilmjeimre a gyerekek, és egészen másként a felnőttek. Ez függ a hangulattól is. A film egy divatműfaj, ezt tudomásul kell venni. Most éppen meg tudtam fogni azokat a gondolatokat, amik most egy társadalomban embereknek a gondolatai. De lehet, tíz év múlva nem fog senkit érdekelni.
Nem véletlenül kevés a humoros film. Ízléses, jó humorú filmet csinálni borzasztó nehéz. Azt kiagyalni, kigegelni… A gegelés nagyon kemény, nagyon nehéz munka. Egy jó vígjátékot, akár animációban, különösen nagyfilmben megcsinálni borzasztóan nehéz. A humoros filmben egy ívet kell kitalálni, el kell jutni egy csúcspontig, aztán még el kell jutni a végéig, a nézőt el kell vinni egy katarzispontra. Akár a színdaraboknál, a filmeknél is, a humoros filmeknél is egyre jobban és jobban kell fölfele csavarni, és el kell juttatni a legjobb gegig, s aztán kell esetleg rárakni egy slusszpoént. A filmkészítés borzasztóan nehéz ilyen szempontból. Nemkülönben a humoros filmek. Nagyon nehéz megtalálni a témát és az egészet úgy összeállítani, hogy azon tényleg röhögjenek is a nézők. Az a legnagyobb siker, amikor fölburjánzik a nevetés vagy a végén vastaps van.
Nagyon szeretem Budapestet. Gyermekkoromban sokat bicikliztem meg síeltem. Nálunk nagyon jó családi kör volt. Ezt adom én is át a gyermekeknek. A család az a gyökér, ahonnan mindig el tudnak indulni. Sokat merítek abból, hogy az apám még ma is aktívan dolgozik. Fölkel reggel hatkor, és állva dolgozik három-négy óráig mindennap. Mondja is, nem élne már, ha nem csinálhatná. Volt olyan időszak, amikor nem volt film, egyszerűen nem volt megrendelés, sokszor két évig eltartott. Akkor elkezdtem illusztrálni vagy képeket csinálni. Most meg minden van egyszerre. Csak győzzem.
