Dippold Pál
Másképpenség
Lehetne emelkedetten is. Tűnődve járkálni az időben, vigyázni arra, talp sose érjen földhöz, lebegni mosolyogva: a derű én vagyok.
Borús volt az ég, a felhők fekete zászlók, hideg szelek csattogtatták a felhőket, fáztam, és azt kérdeztem: hát sosem lesz már hó? Hószakadás a szívre? Tessék kilibegni ebből a rosszkedvből, integetett a bolond ember, ő az, akinek soha, sehol nem kell bemutatkoznia, mindenki tudja róla: bolond. Bolond a szeme állása, a füle, a haja, bolond a keze, a lába, bolond a ruhája: pizsamára húzott vadzöld átmeneti kabát, haladjunk, haladjunk, mondta a bolond Majkon az Esterházy-kastély és a kalmaduli szerzetesek házikói közötti téren.
Miénk itt a tér, válaszoltam, azért így, mert valamit azért csak illik ilyenkor mondani, és mert szívesen beszélgetek a bolondokkal.
Haladjunk a művészetek felé, vigyázzunk, talpunk sose érjen földhöz, odahaladunk a művészethez, aztán elájulunk, rikoltozott a bolond, elkapta a kabátom ujját, magához húzott, elég büdös ember volt, mosdatlan, a vadzöld kabátján megszáradt okádék nem számít, söpörte végig mellét a bolond, le vagyok hányva, de a művészethez haladunk, ha odaérünk, hányunk, aztán elájulunk. Miénk itt a tér, engedtem a bolondnak, akit egyébként Frankfurti Elemérnek kereszteltek ötven évvel ezelőtt. Miénk, bólintott F. Elemér, és ekkor elkezdődött a hóesés. Hull az elsárgult levél, így énekelt F. Elemér, és én nem nevettem. Talán nem mindegy, mi érinti meg a szívet. Hópehely vagy halott levél. Beszéljünk komolyan a humorról, ezt indítványoztam, közben azért sétálgattunk a bolonddal, a Majki-tóban fekete felhőzászlók tükröződtek, ég a vízben, kiabálta F. Elemér. A néma barátok házikóinál megálltunk, mert itt a szél is meg szokott állni, beledermedtünk a csendbe. A bolond éppen olyan szótlan volt, mint az a kalmaduli szerzetes, aki előttünk termett, kezében fekete tábla, nagyobb, mint nagyapám palatáblája, kisebb, mint egy falunévtábla, a közepes méretű táblán krétával felírt szavak: helyzetkomikum, jellemkomikum, intellektuális humor, vicc a flaszterokról, ének a búzamezőkről, népi művészet, derű, ború. A szavak, ha erre tehetségük lett volna, lelógtak volna a tábláról. A halmanduli barát vigyázzban állt, szeme mögénk nézett. A barát nyilván édes volt, mint a méz, és komoly, mint a halál.
Értelmezzük a helyzetet, szólalt meg a bolond F. Elemér, ettől aztán eltűnt előlünk a barát, a fákról csonttá fagyott madarak koppantak a földre. Képeket mondunk egymásnak, fordultam a bolond vagy másképpen őrült F. Elemérhez, és amikor véletlenül azt a képet meséljük, ami nincs, nevetünk. Nevetünk a képtelenségen, ez valójában pontatlan így, a képtelenség nem hiány, a képtelenség a másképpenség, olyan képek, amilyenekkel itt a földön nem találkozhatunk. Engem gyakran felképelnek, dőlt előre-hátra Frankfurti Elemér, adnak a fejemnek a bolondokházában, legtöbbször nem értem, miért.
Talán mert nem érik a vicceidet, mondtam, talán bőszítik őket a nekik szokatlan képek, talán nincs humorérzékük, kapkodtam vigasztaló szándékkal a mondatok után. Talán értem, mit akarsz mondani, babrált vadzöld kabátja mellén a bolond. Értem talán azt is, milyen lebegni mosolyogva: a derű én vagyok. Frankfurti Elemér kiúszott a képből.
Én meg csak álltam ott magamra maradtan a csattogó felhők alatt. Nevettem, hiszen az égen akkor már fehér zászlók lobogtak. Nagy hóesés kezdődött.