Pór Judit

irodalomtörténész (1931–1995)

    1955-ben ismertem meg az Új Magyar, később Európa Könyvkiadóban, akkor kerültem vissza a fővárosba négyéves (boldog) körmendi száműzetésemből. Nemrég még egyetemista, már elvált asszony, mégis szinte kislány (ezt a „lányos, félszeg bájt” látta rajta még negyven évvel később is Fodor András), segédszerkesztő az orosz szerkesztőségben. Odakerültem én is, fogyatékos orosz tudásommal próbáltam valami rendet tenni a többnyire silány fordításokban. Az első magyar Jeszenyin-kötet hozott össze bennünket, segített a szerkesztésben, ő vetette egybe a fordításokat az eredetivel, nagyszerűen tudott oroszul, hogy franciául is, csak később derült ki, s még később, hogy nemcsak a két nyelvet tudta felsőfokon. „Rengeteget tudott a francia és még többet az orosz irodalomról – tudáson nemcsak tény- és anyagismeretet értve, hanem mindazt, amit csak az tudhat, aki nemcsak az eszével, hanem az idegszálaival is érzékeli a művek jelentését, jelentőségét és túl ezen a legapróbb árnyalatokig az irodalmi szöveg, a költészetté formált nyelv életműködését” – írta róla Várady Szabolcs. Szenvedélyesen élt együtt olvasmányaival, hivatása volt az olvasás, de nemcsak munka, hanem elemi gyönyörűség. Mondatok, jelenetek ragadtak meg emlékezetében, tudta kedves írói, Jókai és Móricz jellegzetes szavait, akármikor felmondta Móra egy-egy passzusát, talán ez a mohó töltekezés is tette, hogy megingathatatlan biztonsággal érezte és használta a nyelvet.
    A forradalom után (akkor már együtt jártuk a meglódult történelem stációit, ő sokkalta bátrabban, mint én) francia szerkesztő lett, s neki, mindig könnyen lombosodó barátságainak köszönhető, hogy látókörünkbe kerültek a tilos szerzők, hogy felfedezhettük, fordíthattuk, majd, a kényszerű várakozás után, kiadhattuk Mandelstamot vagy Paszternakot, fordította is a verseiket meg a Zsivago doktort, szinte az ujjával érezte a hézagos, súlyos-barokkos, testes mondatokat, akárcsak a Katajevéit (ő fordította két remekét, a múlt századi nagyokéval rokon, de avantgárd ízelésű két kisregényét, a Száraz morotvát meg A Werthert már megírták címűt), ő magyarította Mandelstamné memoárját, ezt az izgalmas vallomást, s egyszersmind nagyszerű Mandelstam-monográfiát és szorongató korrajzot, ismerte Nagyezsda asszonyt, aki éppúgy megnyílt neki, mint talán legkedvesebb francia írója, a nehéz természetű, mogorva öreg Mauriac (hiszem, hogy Judit tudta mindenkinél jobban azt a sűrű szövésű, fojtott szenvedéllyel izzó, balladás prózát magyarul megcsinálni, s az aggastyán, aki arról volt nevezetes, hogy senkit sem fogad, összecsókolózott vele, s dedikálta neki De Gaulle-könyvét. „És nemcsak műfordító volt ő, de a kortárs külföldi szerzők honosítója, szellemi szállásadója. Barátságot árasztó lénye szándékolatlanul is maga köré vonzotta, Párizstól Irkutszkig magyar szerelművé tette azokat, akikkel műveik domesztikálójaként vagy szerkesztőként találkozott.” (Fodor András). Nemcsak ösztönös tehetséggel, de a mesterség mindenre éber ismerőjeként is fordított verset és prózát, többnyire a legnehezebbeket, Maupassant-regényt és novellákat, Flaubert csak látszólag olyan egyszerű, mert rejtett lírával világító Bovarynéját, a szertelenül modern Cocteau-t. Nem szerette a szépelgést, a szöveg felcicomázását, úgy képzelte, azt kell fordítani, ami előttünk van, s ha jól csináljuk, olyan lesz, mint az eredeti. Érezte a mondatot, a hangsúlyokat, a tónusokat, meg azokat a mélyebb megfeleléseket is, amelyek révén két nyelv közlekedhet egymással. Sokakat tanított, nem tanárosan, hanem kedvesen, hatékony türelemmel, a mesterségre.
    Meglehet, könnyelműen bánt a tehetségével, csak utolsó éveiben kezdett esszéket írni, fesztelenül, színesen, mintha csak úgy társalogna valakivel, erőlködés, nagyképűség nélkül mondja, amit akar, amit kell, egyszerűen a bonyolultat is. De szerette a nagy mondatokat is, olykor egész tanulmányra való, sokfelé világító ismeretanyagot bízott rájuk.
    Élvezettel és szakszerűen írta fordításelemzéseit (óriási tapasztalat, tudás, de leginkább ízlés és érzékenység kell hozzá). Kevesen tudták úgy meglatolni egy-egy szó súlyát, jelentését, hangulatát, meg azt, hogy miért jobb, ha ide s nem oda tesszük, mitől jó, mitől idétlen a mondat, mitől szólal meg (túl a lefülelhető szöveghűségen, technikai megoldásokon) egy-egy magyarra fordított vers. „Kivételes vershallása jóvoltából egyike lehetett volna azoknak a keveseknek, akik ma értő és olvasható verskritikát írnak Magyarországon, bizonyság rá a Baka Istvánról és a Rakovszky Zsuzsáról szóló recenzió. Írói lehetőségeinek egy újabb dimenzióját villantja fel az a remek portré, amit Wesselényi Polixenáról fest naplója nyomán” – olvassuk Várady Szabolcs írásában. Ilyen elevenek, szinte tapinthatóak író-arcképei is, kivált a kedves oroszait, Mandelstamot, Paszternakot vagy Katajevet ábrázolók, és mert annyi mindent tesz oda mögéjük mindabból, amit a különös és rettenetes orosz világról tudott, arcképeinek terük van, mélységük, mélységélességük. Nemcsak okos volt, hanem sugárzóan kedves, mindenre és mindenkire nyájas figyelemmel tekintő lény és önfeledten játékos kedély, aki a közelébe került, valahogy beleszeretett, hozzákezesedett. Házasságunk első éveiben az akkor még magános Kálnoky Laci majd minden este nálunk volt (Judit volt minden ügyei tudója), Kormos is imádta (tanúsítják a levelei), ott jön-megy Fodor András naplófolyamában, szerette Sárközi Márta, Jékely Zoli és Domokos Matyi, de még Illyés szeme is meglobbant, ha találkoztak.

Lator László