Szabó István

író (1931–1976)

    Magyarországon mindenki ismer Szabó Istvánt, többet is. Vannak köztük híres emberek, vannak csak szűkebb környezetük által számon tartottak. S vannak olyanok is, akiknek híressé kellett volna válniuk, de ez nem igazán sikerült nekik. Közéjük tartozik az író Szabó István, aki egyike a legnagyobb magyar novellistáknak, de ezt még a szakmabeliek közül is csak kevesen tudják. Egyetlen hibája az volt, ami egyúttal erénye is: csak novellákat írt. Bölcsen felismerte tehetségének természetét, s bár hozzákezdett, soha nem fejezett be regényt. Pedig egy közepes regénnyel is nagyobb figyelmet kelthetett volna, mint műremek kisprózájával.
    A magyar irodalmi élet már régóta ilyen: a XIX. század végének novellistáit se nagyon tartjuk számon, alig olvassuk őket, s talán még Csehovot is azért soroljuk a legnagyobbak közé, mert drámákat is írt.
    Az orosz mester egyik példaképe volt Szabó Istvánnak, aki abban is követte elődjét, hogy csak néhány hónappal élte túl annak életidejét. A magyar író legnagyobb tragédiája ez a korai halál volt, szerves összefüggésben azzal az életúttal, amely odáig elvezetett. Önsorsrontó lett volna Szabó István? Az is volt, kétségtelenül, de a történelem, a megélni adatott kor tette azzá. A kifejezés legszűkebb értelmében is két világ határán állt: a régi nem eresztette, s az új ezért sem tudta igazán befogadni. S ő sem érezte magát az új, a „szocialista” kor gyermekének. Pedig formálisan szinte minden adva volt a karrierhez. Egy igazi parasztfiatal, aki munkás lesz, majd tehetségét elismerve egyetemre kerülhet, első generációs értelmiségivé válhat. S bár kora ifjúságától az irodalom igézetében élt és írónak készült, s bár kiváló szellemi gyámolítói voltak, az írók közül Kodolányi János, akivel éveken át levelezett, a radikális életformaváltás őt is drasztikusan megviselte. Aligha csak azért, mert az átlagosnál érzékenyebb volt az idegrendszere, s a hétköznapi életben való gyámoltalanságával nem tudott beilleszkedni a főváros mindennapi életébe. Legalább ekkora szerepet játszhatott az is, hogy az ő felnőtt évei a Rákosi- és a Kádár-kor legtragikusabb időszakára esnek, s ő kezdettől azok közé tartozott, akik nem dőltek be a propagandának, ellenálltak az illúziók csáberejének.
    Polgári iskolát végzett parasztfiatal volt, s már ez időben a kor egyetemeit meghaladó szintű műveltségre tett szert. Tisztán látott a világ dolgaiban, s a lényeget, a mesterséget illetően a magáéban is. Tudta, hogy miről s miképpen kell írnia. Csak arról írt, amit megtapasztalt, amit látott, illetve amit maga is megélt. Mégsem közvetlen önéletrajz bontakozik ki elbeszéléseinek sorából, hanem egy sorsképlet, a felbomló hagyományos paraszti világé a maga változataival, érzelmi és szellemi életével, hibás és helyes döntéseinek etikai izgalmával. Mindennek persze nagy hagyományai vannak a magyar irodalom történetében, főként a huszadik században. Szabó István azonban úgy volt hű az elődökhöz, hogy kereste és meg is találta a maga külön útját. Nem Móricz Zsigmond, nem is a népi írók nyomdokán indult el, pontosabban nemcsak őket tekintette mesternek, hanem például Kosztolányi Dezsőt is, a modern epika nyugati mestereit is. A vulgármarxizmus tobzódásának idején ő például Freudot tanulmányozta. Megteremtette a maga szellemi függetlenségét, s tehetsége ezért tudott minden akadályt leküzdeni. Ez volt az előfeltétele annak, hogy nagy íróvá válhasson.
    Még barátai is gyakran tekintették elkallódó tehetségnek, ködlovagnak, aki az időből, s félő, hogy az irodalomból is kihullik. Először ő cáfolta ezt a halála előtti hónapok írói feltámadásával. Másodszor maga az idő, a halála óta eltelt negyed század. Szabó István életműve kiállta az idő próbáját. A magyar novella klasszikusa ő, e műfajban Déry, Örkény, Mándy, Sánta Ferenc méltó társa. A Siratódal, az Isten teremtményei, a Hajnalok hajnala a legszigorúbb válogatású, a műfaj magyar eredményeit bemutató antológiában is helyet érdemel. Aki még nem ismeri ezeket a műveket, keresse meg, olvassa el őket.
    Rá fog döbbenni, hogy nemcsak egy végérvényesen elmúlt kor szak elevenedik meg előtte, hanem az az ember is, aki alig változott azóta, aki alig változott évezredek óta, aki gonosz és jó, utálatos és szeretetreméltó, esendő és felmagasztosuló. Aki úgy teremtménye Istennek, hogy örökre kiűzetett a Paradicsomból, de ezt század- és ezredíziglen sem képes elfelejteni. S aki ezt képes műveivel kifejezni, az halhatatlan.

Vasy Géza