Latinovits Zoltán

színművész (1931–1976)

„Cselekvő lélek volt, tele robbanásra kész feszültséggel. Nem a lemondó Krúdynak, inkább a sorssal birkózó Adynak a rokona. De mint az igazán nagy írók és színészek: száz életet tudott »kihasítani« a maga egyetlen életéből. Tökéletesen játszotta Szindbádot is, Krúdyt teljesen értve: a szépet szeretők, a sebesszívűek és önmaga vigasztalására.”

Czine Mihály

Latinovits Zoltán Huszárik Zoltán Szindbádjának címszerepében

    1975. május 31., szombat. Mezőtúr. Pedagógusnapi ünnepség, irodalmi est keretében. Részlet Nagy László naplójából: – Gálaest, a műsorban nem szerepelnek verseink, mert Keres szerkesztette. Latinovits, gondolom háborgott ezért, s elmondta előszörre Apáink a másvilágról versemet. Botrány? Latinovits Zoltánnak az: mert a magyar költészet egyik legnagyobb személyének jelenlétében az igazgató, aki egyben szerkesztő, az irodalmi esten ezt nem óhajtja tudomásul venni. Latinovits kilépett a gázsi-hajszás, „hakni”-nak is tekintett kényelmes helyzetéből. Fegyelmezetlen volt? Igen; az előre megszabott forgatókönyvet felborította, s Ünnepet teremtett a verssel, mert a Költőt jelenlétében, művével az est szellemi és érzelmi áramkörébe kapcsolta. Vagyis kultikussá emelte.
    Ha elolvassuk az Apánk a másvilágrólt, kitűnik: Latinovits Zoltán kísérteties önvallomásaként szól ma is. „Jó napot, jó fényt a családnak” – kezdődik a vers, amely Latinovits Zoltán emberi, művészi, színházteremtő-költői természetét fejezte ki. Az együttlét varázslattal indul: megszólítni a gyülekezetet; a szeretet érzésében ünneppé avatni az estét. Kultikus gondolat ez Latinovits Zoltán színházteremtő eszményében. S egy vers közbeni sorban a legmélyebbről jövő személyes helyzetjelentése magáról is: „Készültem ide, de mióta – azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is.” Felmerül a költői emlékezetben a puli is, mely Latinovits Zoltánban Bagóját asszociálta „Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy dögöt, a Behemótot…” Esztendő múltán csaknem napra pontosan, 1976. június 4-én Latinovits Zoltán Balatonszemesen a vonat elé vetette magát. Fátumos művészi sorsának utolsó esztendejében egyetlen szerepet alakított: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak.
    A Magyar Színházművészeti Lexikonban (Főszerk.: Székely György – Bp. 1994. Akadémiai Kiadó) az alábbi mondatot olvashatjuk: „1976-ban a Fővárosi Operettszínházban Békeffy István–Fényes Szabolcs: A kutya akit Bozzi úrnak hívtak címszerepét játszotta. További fellépéseit súlyos betegsége akadályozta meg. Halála az egész közvéleményt megdöbbentette.” Árulkodik a stílus, mert ha valakinek súlyos betegsége van, és olyan ismert művész, mint Latinovits, akkor a közvélemény már számít a halálára. Csakhogy a rendszerváltással szellemváltás még nem következett, s már-már külön tanulmány tárgya lehetne, hogy az egykor volt idő öngyilkos művészeinek halálát mennyire nem meri néven nevezni a Lexikon. (Elhallgatja Somlayét, el Bajor Giziét, s még tucatnyi művész valódi sorsát.)
    Amikor Latinovits Zoltán halálának egyéves évfordulójára készülő Emlékfüzet számára kértem Nagy Lászlót, hogy verssel tisztelje meg színész barátja emlékét, s beszélgettünk, hirtelen csak annyit mondott: „Azt tudod, hogy beteg volt!” Igen, tudtam; tudta mindenki. Hiszen az 1956-os debreceni segédszínészi pályakezdésétől kezdve, hullámokban, orvosi kezelésre szorult. De a „Lehetetlen” forgatóerejében talán érdemes némely tényeket is számba venni. Pályája szinte példátlan íveléssel, a Ruttkai Évával való szárnyaló szerelem ragyogásában is, a Vígszínházban az ország ünnepelt művésze lett. Főiskolát neki a debreceni és miskolci évek, a minden esti fő- és statisztaszerepek jelentették. De magas műveltséget szerzett a Szent Imre Gimnáziumban, ekkor már Racine-t és Molière-t eredetiben olvasta. A műszaki egyetemen, a tervezési és szervezési gondolkodást, majd a vers- dráma- és előadás-elemzéseiben hasznosíthatta, már Huizinga, Spengler és Németh László eszméiről beszélgettek diáktársaival. Mély vallásosság és magyarságszeretet hatotta át családi otthoniasságát.
    Örömszínész lehetett volna a Vígben, de ő egyre inkább elégedetlen lett: a feladatot kevesellte. S hozzá: nemcsak Rómeót, Orint játszotta, hanem mai szovjet szerző hitvány darabjának főszerepét is ráosztották. Latinovits pedig a művészi igényből nem engedett, a kis hazugságokon is átlátott és néven nevezte – akkor is és később is. Mert szólni és mert kockáztatni. Ereje volt továbbállni, és akár Budapestet is elhagyni. Merte mondani a rendezőnek, hogy készületlen, és nem aranyoskodott a kollégával, hanem szemébe mondta, hogy tehetségetlen. De mérhetetlen tisztelet élt benne a nagyság iránt. A kecskeméti Lilom utolsó előadását megtekintette Dayka Margit, s a hosszan tartó vastaps után Latinovits szólt a közönséghez. Előbb a színházi élet állapotáról beszélt, a vidéki közösségi életről és a munka boldogságáról, ellentétben a fővárossal, amelyet „már a gyűlölet sem tart össze”, majd a nagy művésznőt köszöntötte.
    Ady-, József Attila- és Nagy László-verssel is azért szerepelt a pódiumon egyre többet a hatvanas évek második felétől, mert a szerepen túl a maga közérzetét és társadalmi-szellemi hogylétünket is tudatosítani akarta. Rendezte a színház peremén élő fiatalokkal Nagy László Ég és föld című oratóriumát. Szinte forradalmi hangulatot teremtett az Egyetemi Színpadon Cserhalmi Annával és Mezey Máriával az Izgága Jézusokkal – két előadás után betiltották. Közösségre vágyott, s költői színházat álmodott, miközben Brecht színházeszménye ideológiai-esztétikai torát élte. Radnóti költészetének és sorsának rendezői-látomásos passió-előadása az Egyetemi Színpadon két előadást ért meg – betiltották. A Főiskolán a nevét nem lehetett kiejteni. Bari Károly Németh László VII. Gergelyét vizsgamunkaként vele kezdte próbálni – Major Tamás betiltotta. Be nem teljesült munkák változatos sora: Örkény Pistijét próbálta a Pesti Színházban – betiltották. Kosztolányi Esti Kornélját kezdte forgatni, a filmet leállították. Akik vele dolgoztak, fiatalok: azóta sem feledik: meghatározó élményt jelentetett számukra Latinovits Zoltánnal próbálni, versértelmezéseit hallgatni. A veszprémi Kispolgárok és a Győzelem előadásának művészei is készültségét, ihletét, rendezői, közösségteremtő-szervező varázslatát érezhették. S a színházvezetés bárhogyan mesterkedett, a színészeket nem tudta Latinovits ellen fordítani. Németh László Győzelem című darabjában Sántha professzor mondja: „Akinek feladatai vannak, annak ege, levegője van.” Latinovits Zoltánnak Feladata volt, s amikor dolgozhatott, munkatársai is érezhették a horizont nyílását és tágasságát. A Győzelem Németh László életművének halványabb darabja, de Latinovits igazolta: az irodalomtörténeti és színházi előítéletek nem érvényesek. Ihlet, invenciólátomás lehet az egyedüli és döntő érv egy dráma megítélésében. Tiszteletlen volt a szöveggel; áthelyezett mondatokat, s egy cigányzenész clown-jelenetét iktatta be. Sűrítette, színeiben szétbontotta a drámát, ám a református pap hangsúlyozott szerepeltetésével, Németh László szellemében, zsoltáros magasságba, kultikus játékká emelte a nép szolgálatát vállaló tanár tragédiáját. Mi maradt színházi alkotásaiból? Egyetlen színpadi alakítás; a Mario és a varázslóban Cipolla. Micsoda ördögi játék, hogy azok, akik valóságos cipollái voltak a rendszernek, gondoskodtak arról, hogy a művész és az ember Latinovits hétköznapi, s holta utáni színészi rossz démonisága maradjon a közvélemény emlékezetében… Gondjuk volt arra, hogy a Lilomban, a Különcben, Az ügynök halálában, a Bozziban alakításai és rendezései ne idéződhessenek fel. S ha mégis felvették, letörölték, mint Ványa bácsiját. Nem most említem ezt, mert halála előtti utolsó fellépésén, 1986. június végén Ruttkai Éva a Mikroszkóp Színpadról szemébe is mondta a felelősnek, a nézőtéren ülő Várady Györgynek, aki ÁVH-s tisztségéből három évtizeden át felügyelte és irányítatta a televízió színházi rovatát. A Bozzi főpróbáján Latinovits hosszabb interjút adott, amelyből két-hárompercnyi anyagot megtartottak, a többit azonnal fölöslegesnek mondotta az a szerkesztő, aki a fordulat után intendánsa lett a királyi televíziónak. Ezzel Latinovits Zoltán életének utolsó tévéinterjúját semmisítette meg. Komoly interjú, portréfilm sosem készült vele a televízióban.
    Miközben Latinovits Zoltán Veszprémben igazolta kivételes színházteremtő képességét, Ködszurkáló (1973) című röpiratában véleményét is elmondta: belterjes és bizalmi emberek és hivatalnoki szellem uralja színházi életünket, amely persze kifejezi társadalmi hogylétünket is. Szakmai-erkölcsi nehéztüzérséggel. Aczél György színházi hadosztályát támadta meg, így Veszprémből is távoznia kellett. Tombolva éltették a nézőtéren, mert ifjú szívekben élt, s hódította a fiatalokat. Az Ő személye, jelenléte a központilag vezényelt néplegyalázásban magyar voltunk méltóságát, kérlelhetetlen művészi igényessége és szókimondása emberi szabadságeszményünket hirdette. Fényhozó volt – személye, munkái reményt sugalltak – jobb idők igézetében. Ady módján persze pusztította is magát. Krúdy Gyula, Huszárik Zoltán és Sára Sándor alkotótársaként régi-boldog-szomorú Nagy Magyarországot álmodott Szindbádjával, de semmi-filmek tucatjaiban is feladatot vállalt. Nem hívságból, hanem végre önálló otthont akart. A harmincas években egy sztár egy hetes filmforgatással annyit keresett, hogy lakást vehetett, négy-öt honoráriumából pedig villát. Latinovits Zoltánnak ötven film mellett is állami kölcsön kellett, hogy Endrődi utcai fél villájának (? – földszinti két és emeleti egy szobájának) építkezését vállalni tudja. Folytonosan úton, űzöttségben élt, persze, hogy a vidéki utak a Fészekben hajnalban fejeződtek be; az ital és a baráti jó szó oldotta a roppant feszültségeket. Két-háromórai alvás után már jött a filmgyári kocsi, s folytatódott a hajszoltság. A boncolóorvos megállapította: negyvenöt évesen szervezete hetvenesztendősre használódott.
    Az utolsó esztendőben felerősödött benne a vágy: közösségben dolgozni. Írta a Bagó Storyt is, amely nagyobb kollektivitásban egy szellemi álomhaza keresését mutatja. Újra és újra a Lehetetlent kísértette: a kollégákat, a fiatalokat és íróbarátait hívta szövetségesként: színház teremtését fontolgatta. Sokan hitegették. A magyar drámák szellemi otthonát vágyta volna megteremteni. A lélek szerint valót, s nem a rendszerigazoló statisztikait. Tervet is készített, Pozsgay Imrével tárgyalt, de beadványa eltűnt a minisztériumi irattárból. Ruttkai Éva tulajdonában sem maradt, s minthogy színházi ügyekben csak Aczél Györgynek volt szava e hazában, s gyűjtötte a kéziratokat is, aligha kétséges esetleges fellelhetőségi helye. A Bozzi bemutatója és színháztervének elutasítása szinte egy időben történt. Valamennyien, akiket kérdeztem, egyhangúan elmondották: végső összeomlását a Népszabadság Cipolla-tollnokának nyegle, szakszerűtlen lélekroppantó kritikája okozta 1976. március 3-án. Aki pedig előtte vele tartott a színházteremtés gondolatában. „Az árulás füstje fáj” – írta találó pontossággal Kányádi Sándor. Mert négy évtizede színházi életünket rontó Cipolla lovag nem szakmai, hanem politikai vélekedést teljesített Latinovits Zoltán megsemmisítésével. Aki Bozziként négykézláb játszott, s a táncosok rúgtatta port nyelve énekelt – élte a Kutyát. Mert ő másként nem tudott élni és játszani, csak teljes szívvel és elmével. Ha Karinthy monológját mondta: ő valóban fejjel lefelé lógott a szeren tíz percen át.
    Latinovits Zoltán a bujdosó sorsát élte a hazában. Betegségében különösen oltalomra szorult volna, s nem űzetésre. Prométheusz volt, s köré gyújtották az erdőt, ahogyan Kányádi Sándor láttatja. De ne éljünk diadalos időket. Latinovits Zoltánnak ma sem volna más sorsa. Cipolla lovag és szelleme ma is uralja a színházi életet, s azóta elcipollásodott lovagocskák hangoskodnak. Igényük nem a magyar színházi élet megújítása, szuverén műhelyek megteremtése, hanem hatalmi játék és fülledt maga- és divatmutogatás. Hivatásuk: újkori erdőgyújtogatás. Szeretethiányos időnkben szívszorulva gondolunk rá; Latinovits Zoltán szíveket és elméket hódított. Egyszer volt tünemény, aki mindig virágzó sírján túlról is üzen ama, Mezőtúron mondott Nagy László-vers búcsúsorával: „Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.”

Ablonczy László