„Azért lettem költő, mert embernek nem váltam be.” (Gy. T.) „Jaj irodalom, nyomdafesték papírtömb ceruzák. Csak emberi kapcsolat van. A betűk mélyén emberi arcok / vannak, melyeket valaha oly nagyon szerettünk. A versek a szeretet törmelékei.” (Emberfia, 1966)
Diákkorunkban úgy csúfoltuk egymást a Bibliából: „ne csinálj faragott képet magadból…” S lám-lám, mégis ide jutottunk.
„Az a baj, hogy én annyit értek a világ dolgaihoz, mint egy gyerek. Nekem egy kertben kellene ülnöm és tervezni…” – mondja Szindbád. Nem pedig önvallomásokat írni, vén fejjel.
Nekem az írás természetes állapotom volt mindig. Sose gondoltam azt, hogy majd „író” leszek „á la Réztábla a kapu alatt”. Gyurkovics Tibor leszek, aki ír. Talán így is lett; ez a Gyurkovics mintegy a foglalkozásom.
Megvallom, erre a történelemnek nem volt valami nagy ingerenciája. Akkoriban nem igazán kedvelte az individualitást. Magam pedig igazándiból ezt favorizáltam, éppen az új (ötvenes évek) és sztálini és kollektív, osztályirtó társadalom háborújában. Nevem és személyem és származásom és neveltetésem sem igazán mutatott jól a szocializmus kulturális kirakatában – nem is igen közeledtünk egymáshoz, még abba az igen tehetséges fősodorba se kerülhettem be, amit a népi származás eleinte és elsőbben természetes tisztessége és előnye jelentett.
Így aztán eleve a fürdőszobában énekelt a tenor – színpadra igazándiból, kezdeti zugfellépések után, csak jócskán a forradalom múltával került, az „intellektuális beat” vagy „polgári költő” bélyeggel valójában soha nem ivódott be a szaktudat följárataiba. Ehhez járult az a képzettségi kívülállás, amit a Gyógypedagógiai Főiskola, majd az egyetemi pszichológiai szak természettudományos orientáltsága jelentett – nem lett bölcsész –, mely véglegesítette szakmai különállását, amit a faramuci stílus csak fokozott. Így lettem Gy. T. magánzó „háttal az (emberiségnek, hogy megértsem) hiábavalóságomat”.
Költőnek vallom magam, de sokkal előbb „fogadtak el” mint drámaírót, gyerekírót, esszéistát, magánzót, novellistát vagy akár előadót és színészt, mint költőt. Így lettem a könyvekben és életben inkább mágus, kedvenc, varázsló, mester. Magam megelégedvén a tisztességes foglalkozásommal, amit a Gyurkovics jelent.
Ezzel együtt nem volt különbejáratú magyar hazám, nemzetem, népem. Egy voltam és vagyok azok közül a magyarok közül, akik itt élnek Kárpátiában s ezt a nyelvet nyűvik, soha nem nyüglődtek az identitásukkal, bár gyakorta átkozódtak népük balsorsán és tehetetlenkedésén, s hogy eredetisége ellenére egyre lejjebb csúszik előkelő ranglétráján. Így aztán ez mégsem „magán-nép”, hanem kényszerűen, de töredelmesen vállalt sors a küszködő remény szellemében (l. Kölcsey vagy Vörösmarty s más balekok). Adja Isten, hogy ketten vigyük valamire.
Gyurkovics egyetlen kísérleti alanya és tárgya az ember. Úgy tetszik, hogy a világegyetem anyaga és mozgása ugyanaz, mint az emberé. Fő kutatási területe a „feszültség”, mondhatni azt is, a szenvedély, magasfeszültség. Mivoltunk atomi része, tehát nem a „társadalom mozgása” mint olyan. A csillagok.
„Én a kis társadalomban hiszek, / a füligérő szerelemben, / az apában és a gyerekben, / ahogy merednek a hegyek… // És abban mikor évekig / magukra maradnak a szentek. / Házban, csodában. Ahogy szeretnek, / ahogy leütnek valakit.”
Mai napig az ember többnyire már társadalommá játssza meg magát, melyben elvész az eredeti én natúrája, bolygóanyaga, gyerekkora, misztikája. Gy. ezzel óhajtott mindig is foglalkozni, s alanyi költő lévén saját vérlemezkéinek és idegrostjainak kínzó és boldog vizsgálatával foglalatoskodik.
Az emberi létezés belső lényegének az embertől emberig tartó kapcsolatot tartja, melyben magát a lélek mintegy fölmutatja, akár Isten szempillantásában. Imígy ezekben az ádáz és gyönyörűséges folyamatokban tetten érhető a „mindenség Istene” – akár a szerelemben, akár a halálban, akár az idő tragédiájában. Ez az egyetlen igazi tétje a művészetnek – ez a kisugárzása. Akár egyetlen kép, Van Gogh kopasz fejénél, Modigliani vagy Giorgione aktjánál nincs nagyobb mondanivaló. Nem kell hozzá csatajelenet vagy katedrális. A lényeg bele van préselve á la Dichtung. Ennek minden időn túl sugároznia kell, ha valóban benne van a lényeg, mint Rembrandt Tékozló fiújában.
Föltétele talán az, hogy az időben élő művész vissza tudja idézni azt az őskort, amit az évezredek fedte archaikum és az élő idő fedte gyerekkor „fölenged” a tétova és bágyatag vagy szent tudatba, s ott mint rajz, csillag, látomás kirajzolódik. A modern kor hatalomtechnikája, mely oly sok alkotót bűvöl, elenyészik a kozmoszon kívül rekedt, de azzal ősrokon ember tragédiája, sőt tragikomédiája mellett. Természetesen a lélek boszorkányéje csak vajákosok, szentek, őrültek révén idézhető meg az örök luciditás, játékosság szellemében.
Így aztán eme műalkotmányok többnyire humorosak, groteszkek, szarkasztikusak, annak ellenére vagy éppen azért, mert a szeretet egyetlen üdvözítő segélykiáltását harsogják vagy nyögik Gogollal együtt az égre: „Egy embert, egyetlen embert adjatok nekem… aki megérint engem és én megérintem őt…”
A többi bálványimádás önmagunk előtt.
Ilyen fából vaskarikák, abszurditások Gyurkovics alkotmányai, s ő is ebben a hamuporban motyogja régi sorait: „Ami után kapkodsz, elvész, / amit elengedsz, megfogod, / karodba röpülnek a fecskék / s magadra hagynak a csillagok.”
Isten segedelmével.
