Marczis Demeter

operaénekes (Ostoros, 1931. november 29.)

    Az éneklés az élet legnagyobb gyönyörűsége. Nekem mindenképpen, mert szeretek énekelni, és boldoggá tesz, ha énekemmel másoknak is örömet szerezhetek. Nálam az éneklőkedv, a népdal szeretete családi örökség. Szüleimnek szép hangja volt, édesanyámnak csengő szopránja, édesapámnak kormos basszusa. Otthon állandóan szólt a népdal, a virágének, a katonadal, a ballada. A közös éneklések jókedvvel, vidámsággal töltöttek el bennünket, és egyben erősítették a családi összetartozás érzését.
    Már gyerekkoromban élt bennem valamiféle magamutogatási szándék, szereplési vágy. Iskolai ünnepségeken szavaltam, szólót énekeltem, szerepeket játszottam. Hatodikos gimnazista voltam Egerben, amikor kiváló énektanárom, Baló József kezembe nyomta Fischer A pince mélyén című dalát. „Tanulmányozd át, és a karácsonyi ünnepségen előadjuk” – mondta. Ennek a két oktáv terjedelmű dalnak az eléneklése – amit a nagy basszista, Koréh Endre előadásában ismerhetett a közönség – nagy sikert hozott számomra. A döntő lökést az énekesi pálya felé az 1950-es országos tehetségkutató verseny adta meg, ahol a zsűri zeneakadémiai felvételre javasolt. Mondanom sem kell, az ének tanszaki felvételin A pince mélyén újabb sikert hozott, azonnal felvettek.
    A Zeneakadémián kiváló tanárok tanítottak a zene ismeretére. A muzsika varázsában éltem. Minden este vagy az Operában, vagy hangversenyen, vagy színházban voltam. Kitárult előttem az előadó-művészet világa. Az Operában a Tóth Aladár igazgatása alatti „aranykorszak” minden előadását, minden szereposztását ismertem. Rajongtam az énekesekért, felnéztem rájuk, és a nyomukba akartam lépni. Óriási fejedelmei voltak akkor a magyar operaszínpadnak. Székely Mihály Sarastróként, Ozminként, II. Fülöpként óriási volt mind hangi, mind színészi vonatkozásban. Gyurkovics Mária mint Gilda, Rosina, Lucia, Norina világszép hangjával elbűvölően tökéletes, no és Svéd Sándor René, Luna, Rigoletto, Tekamund világszínvonalon megoldott szerepeiben lenyűgöző volt.

Verdi: Don Carlos (II. Fülöp szerepében)

    Énektanáraim Jászó Györgyné és Rősler Endre voltak. Drága Margit nénitől a természetes éneklést tanultam meg, Rősler európai kultúrája, emberi és művészi kisugárzása pedig létem, tudatom részévé vált. Megtanultam, hogy csak abból lesz jó énekes, aki minden idegszálával erre a pályára készül, és minden mást ennek rendel alá. Hivatástudatom mottójaként József Attilát idézem: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!” Vagyis a talentum, a szép hang mellé lelkiismeretes felkészültség kell: szorgalom, lemondás, állandó készenléti állapot, testi és lelki kondíció.
    Főiskolás éveim elején a dalokért rajongtam, Schubert, Schumann, Brahms Muszorgszkij és Kodály dalai voltak rám nagy hatással. Gyönyörű feladatnak tartottam három-négy percben megjeleníteni egy dalban az életörömet, fájdalmat, szenvedést vagy egy természeti képet, virágfakadást, csermelycsobogást. A daléneklés nagyon igényes műfaj. Szükséges a szép hang, kiegyenlített regiszter, stílusérzék, formálókészség, bensőséges előadásmód, koncentráció.
    Később nagy energiát fektettem az oratóriumok basszusszólóinak megtanulására. Ebben kiváló mesterem volt Forrai Miklós tanár úr. Első oratóriumfellépésem 1957. július 5-én volt a Károlyi-kertben, ahol mint főiskolás J. S. Bach Magnificatjában mutatkoztam be Sándor Frigyes vezénylete alatt. Ezután sorban következtek a Máté passió, a János passió és azóta mintegy negyven oratórium sok-sok előadása itthon és külföldön.
    Diplomavizsgámon nagy álmom vált valóra. Verdi Don Carlos című operája IV. felvonásának szobaképében II. Fülöp szerepét énekeltem. Később, pályám során sokszor, sokféle rendezésben énekeltem ezt a szerepet. Mindig izgalmas feladatnak éreztem ezt a kétségek között vergődő, a becsvágytól, hiúságtól, szerelemtől gyötrődő férfit megjeleníteni.
    Diplomám mellé minisztériumi ösztöndíjat kaptam Rómába, Tito Schipa Akadémiájára. Óriási jelentőségű dolog volt ez, gyönyörű időszaka életemnek. Rómában – az egyetemes kultúra egyik bölcsőjében – élni, tanulni, operaelőadásokat látni, ismerkedni a képzőművészet csodáival, nagy idők emlékeit idéző köveken járni… meghatározó élmény, leírhatatlan katarzis.
    Ezután következett Pécs. Ösztöndíjasként szerződtem a színházhoz, ahol az akkor alakult operatársulat első előadásán Verdi Rigolettójában Sparafucile szerepében debütáltam. Sokat köszönhetek a Pécsi Nemzeti Színháznak. Huszonnyolc évesen álltam először a dél-magyarországi város színházának színpadán, s itt tanultam, fejlődtem, érlelődtem művésszé. Itt szerettem meg a színházi élet hangulatát, működésének minden mozzanatát, lüktetését, a próbákat, a premiereket, a masztix illatát, a jelmezek sajátos világát, a kellékek beszédességét, a kikukucskálást a nézőtérre a függöny kémlelőnyílásán, a zenekar hangolását, a szorongást, a színpadra lépés izgalmát, az előadás varázsát, a sikert, a közönség tapsát.
    Hűséges típus vagyok, 29 évig voltam a színház vezetőénekese, négy évig pedig 1984–88 között, operaigazgatója is. Pályám során hatvan szerepet énekeltem el.
    Voltam: király és szolga; öregpap, főpap, főinkvizítor és sátánlelkű Mefisto; katona, hadnagy, generális, sőt római hadvezér; csélcsap Don Juan, Kékszakállú és remete; bíró, pandúr, bérgyilkos; potrohos boroshordó Falstaff, bölcs filozófus; tekintélyes konzul és árnylelkű összeesküvő diák, zsémbes agglegény és gyermekét féltő apa.
    Úgy érzem, hogy hangi adottságom és zenei érzékenységem a Mozart-operákban érvényesült a legjobban. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert a Magyarországon játszott nagy Mozart-basszusszerepeket mind elénekelhettem: Ozmin, Sarastro, Don Giovanni, Leporello, Figaro, Don Alfonso.
    Különben én „mindenevő” énekes vagyok. Repertoáromon megtalálható az operett, a musical, a megzenésített vers, sanzon, a népdal és a magyar nóta is. A közönség örömére megfelelő ízléssel, igényességgel és arányérzékkel jól lehet művelni ezeket a műfajokat is.
    Az éneklésnek nagyon sokat köszönhetek. Mindig örömömet leltem a munkámban, világot láttam, és élveztem a közönség szeretetét.
    Szeretném remélni, hogy frissességemet, állóképességemet, tettrekészségemet, amit szintén énekesi mivoltomnak köszönhetek, még sokáig megőrzöm.