Sok ember felteszi egyszer tudatosan vagy öntudatlanul is azt a kérdést magának, mi végre is született meg? A vak véletlenből vagy valami célból, Valakinek az akaratából? És talán mindenki úgy érzi, egyedülálló, megismételhetetlen, pótolhatatlan egyéniség, akinek gondolatait, érzéseit, titokzatos belső világát csak ő maga, s az sem egészen ismerheti – senki más.
Engem már gyermekoromban megejtett és elcsodálkoztatott az az egyszerű és titokzatos szépség, ami egykor a legszegényebb, iskolázatlan emberek vigasza volt: a népművészet és népköltészet, s azon túl ebben – és egyáltalán –, mi az, hogy magyar? Mert ha az egyes ember valami céllal, feladattal jön világra, akkor ugyanúgy az egyes népek, nemzetek is feladatot kapnak, valamilyen céllal jönnek létre. Széchenyi István az ember és a nemzet hivatását egyetlen gondolattal így foglalta össze (a Kelet Népében írta le – nem szó szerint, de lényegét idéztem): Megkeresni, felkutatni e keletről jött magyar nép legsajátabb tulajdonságait és vonásait, azt megtisztítani minden szennytől és rárakott álságtól – és így felmutatni e nép boldogulására és az egész Emberiség gazdagodására – lehet-e ennél szebb feladata embernek? Ezt elvégezni annyit tesz, mint imádkozni!
Büszke és beképzelt ember vagyok, hogy erre a feladatra éreztem én is csak hivatást, így akartam alázattal szolgálni népemet én is.
Számomra a magyarság nem gének, faj és vér, vagy a sumér és hun ősök kérdése; nem romantikus és megfoghatatlan jellemzés: a magyar ember ilyen vagy olyan, hanem az általa létrehozott, megfogható, leírható művek, tények tárgyak és történelme vizsgálata. Mit és hogyan hozott létre itt 1100 év alatt. Történelmét milyen értékrend elfogadása vagy elvetése alakította, mik voltak elfogadott vagy megtagadott eszméi. Milyen az a magyar kultúra: gazdálkodásban, életmódban, hímzésben, táncban, mesében, ízlésben. Így választottam a néprajz szakot a budapesti egyetemre, és lettem muzeológus 1955-ben.
Túléltem az 1956-os forradalom és szabadságharc legvéresebb eseményeit, és elkerültem a szigorúbb megtorlást is, ezért is úgy tekintek életemre, mint amit ajándékként visszakaptam, hogy hivatással kapott munkámmal tovább folytassam. Szinte minden szabadidőmet is arra fordítottam, hogy nagyszerű barátaimmal járjam az országot (annak idején legnagyobbként a Népművészeti Intézet segítségével), és filmen, hangszalagon, fényképen és jegyzetfüzetekben gyűjtsük a hagyományos táncokat, dalokat, szokásokat, viseletet, meséket – egyszóval a népi kultúra eltűnő emlékeit. Nemcsak a magyart, és nemcsak itthon, hanem Felvidéken, Erdélyben, Moldvában és Albániában. Újra és újra megértem és tapasztaltam: amit akármilyen gyarló eszközzel is rögzítettünk, feljegyeztünk, fényképeztünk – az megmaradt; amit nem, azt ma már meg nem találhatja senki. Hogyne erősödött volna meg bennem a tudat, hogy mindez az én felelősségem is volt. Így mindenkinek hasonlóan – más és más területen – pótolhatatlan a léte, munkája és felelőssége!
Mintegy kétszáz írásom jelent meg nyomtatásban: könyv, tanulmány, cikk, röpirat – itthon és külföldön, magyarul, németül, angolul, svédül, finnül és franciául; elismerést kaptam itthon és külföldön. Írtam többek közt a régi magyar vízgazdálkodásról, az árterekről; néprajzi csoportok életéről, a különböző nyelvi és kultúrájú népek együttélésének hagyományairól, a népművészet és költészet jelentőségéről, a magyar szőlészet és gyümölcsének múltjáról, az iskolázás és nevelés kérdéseiről, a magyarországkép torzulásáról, a Kárpát-medence népeinek történetéről….
Vallom, hogy a teljes értékű élethez hozzátartozik a közéletben vállalt munka, a jónak megismert ügy képviselete, eszmékért folytatott küzdelem. A világban sok a nyomorúság, munkálkodnunk kell enyhítéséért, az igazság és szeretet érvényesüléséért. A szeretet nem érzelem, hanem parancs. Hogy megtettem-e a tőlem telhető legtöbbet, arról az utókornál is igazságosabb bíró előtt felelek, nem is sok idő múltán…
Szép, gazdag életem volt, csodálatos szüleim, testvéreim, barátaim; hű és szép társam örömben és bajban; és nagyszerű közös alkotásaink vannak, fiaim. Minden ajándéknak bizonyult, nem tudom, megérdemeltem-e?
