Nem bennem támadt az a vágy, hogy töprengve újra átéljem, megértsem és lerögzítsem életem hét évtizedét, amely voltaképpen az egész magyar világ több mint ezeréves alapjának egyszerre jó és rossz, igen kis eleme. Móricz Zsigmonddal vallom, hogy mindenki úgy él, ahogy tud, nem úgy, ahogy szeretne, de az ember a legnagyobb baj közt is boldogan tud élni. Sőt minden emberi tévedésnek lehet korrekciója, csak annak az egynek nincs, hogy az ember megszületett és él.
Késői gyermekként (anyám 42 éves korában szült) csöppentem bele a sokféle jelzővel minősített viharos XX. századba, és ez a késedelem szinte fátumként végigkísérte eddigi életemet. A magyarok, az egyivású hetvenévesek emlékezetéből kitörölhetetlenek az életüket akaratukon kívül meghatározó, közismert történelmi események. Ám minden embernek, így nekem is, saját időszámítású élettörténete van, ami nem mindig igazodik a XX. századi egyetemes és magyar történethez.
Életemből érdektelen a nyomorúságában is boldog gyermekkorom, amikor hároméves koromban elvesztettem apámat, és félárvaként, nagy keservesen felnevelt anyám. Színes elbeszélései a selmecbányai felmenőimről, különösen nagyapám szerencsét kereső, elszánt aranybányászkodásáról, örökre megmaradnak emlékezetemben. Talán ez is indítást adott sorsom alakulásának, amikor jó szerencsét keresve nekivágtam a nagybetűs életnek.
A véletlen szerencsének köszönhettem, hogy a nagy világégés után, 1946 őszén, fiatalon, tizenöt éves kamaszként, majdnem Franciaországban ragadva, rövid ideig Párizsban éltem. Ernst Hemingway 1950-ben írta: „Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhová vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep.” Ez a megállapítás nem írói túlzás, mert a Párizs utáni nosztalgiám vándorként végigkísérte életutamat.
Ifjúkorom kezdetén a rádiótechnika izgalmas világa ragadott meg, de aztán tizenkilenc éves koromban nagy illúzióktól vezérelve – Petőfi Sándor soraival – „Katonának száműzött balvégzetem” és „A katonasághoz ifjúságot vittem”… A katonaélet, a különböző sorsfordulataim és tanulmányaim végül felnőttkorban megadták a várva várt „pályabért”: hadtörténész, kutató lettem. Ebben nem kis szerepet játszottak a ma is sokszor idézett XIX. századi klasszikus hadtudósi és hadtörténészi elődök példái. Késői hadtörténészként, a zaklatott XX. században élve kezdhettem el a számomra legrokonszenvesebb XIX. századi magyar hadtörténeti és tudománytörténeti kutatásaimat a hazai és külföldi levéltárakban.
Az öregkorom végéről vagy inkább már az aggkorom küszöbéről visszatekintve közel négy évtizedes szakmai-tudományos tevékenységemre, bevallhatom, hogy nem sikerült kiugró, általános elismerést kiváltó művet alkotnom. Ezt azonban nem tekintem kudarcnak. Hosszúnak mondható hadtörténészi pályám értelmét az adja meg, hogy a levéltárakból kibányászott ismeretlen kútfők feldolgozásával valószínű néhány ténnyel és összefüggéssel gyarapítottam a XIX. századi magyar hadtörténetet és tudománytörténetet. S ami talán ennél is fontosabb, hogy az archívumok kincsesbányáiból olyan forrásokat tártam fel, amelyek segítségével új adalékokkal sikerült talán objektívabbá, árnyaltabbá tenni a nemzet emlékezetében elevenen élő Batthyány Lajos, Bolyai János, Kisfaludy Károly, Kiss Károly, Kossuth Lajos, Mészáros Lázár, Petőfi Sándor, Széchenyi István és más jeles személyiségek katonáskodásáról, hadügyi és honvédelmi nézeteiről kialakított történeti képet.
Bizakodom abban, hogy a legjobb tudásom szerint készült munkáim hozzájárulhatnak egy olyan hazai történeti látásmód kialakításához, amely nem elfogultan néz szembe a velünk élő nemzeti múlt történetének realitásaival. Ezt az igen szubjektív életrajzi torzómat azzal a nem utópista kívánsággal fejezem be, hogy remélem, unokáim már egy emberhez méltóbb társadalomban és világban fogják életüket leélni.
