Szürke falak málló vakolatát, kapuk leszakadt szárnyát, járdák repedéseit, macskakövek domborulatát nézem, megyek a Rákóczi út forgatagában, látom messziről a Keleti pályaudvar sárga homlokzatát, megyek a Dohány utca vén házai között, a Rózsák terén átvágok a volt szegényháznál az úttesten, elérem a Rottenbiller utcát, ott van a ház az István út sarkán, kétemeletes épület tenyérnyi előkerttel… ahol születtem.
Rottenbiller utca 21.
A földszinten pékség, a kemencéből kivett friss kenyerek illata, a gang korlátja, a szoba-konyhás lakás…
Aztán egy vörös salakos kerthelyiség Óbudán. A Schlosser-ház, apám bérelt vendéglője, szemben a villamosremízzel. A téglagyáriak a söntésben fröccsöznek, délelőtt a bőrkötényes szódás becipeli a tele üvegektől nehéz ládákat, felhajt a nyári melegben egy korsó jéghideg házmestert… Óbuda szűk sikátorai, a Hármashatár-hegy, a Bécsi út sarkán a trolejbusz végállomása, stráfszekerek és batár formájú, ponyvás tetejű automobilok… Harmincöt év telt el a századforduló, tizenöt év a trianoni országdarabolás óta, még friss a Monarchia felbomlásának, a véres háborúnak az emléke, hadirokkantak kéregetnek a pesti utcákon: vásott katonazubbony, térdig felkötött fél nadrágszár, mankó, alázatos tekintet.
És a budai Várnegyed. Országház utca 20. Tömzsi falak, bolthajtás, a kapu két felén simára kopott kerékvetők, gótikus kőcsipkék a ház homlokzatán. Az udvaron százesztendős vadszőlőtőke, felfut az emeleti gang korlátjára, befedi indáival a kockás abrosszal terített asztalok felett a kerthelyiséget. Kicsiny vendéglő, anyai nagyapám üzlete, szolid vendégek. Kasznár nagypapa esténként előveszi bécsi citeráját, halkan pengeti, nagyanyám dúdol hozzá…
Az utolsó békeév nyarán kitárul egy új világ, apám szülőföldjének tája, Sopron megye, Nagycenk. Uradalmi major, ahol nagybátyám az ispán, ott laknak a hátsó udvar hosszú, magas magtárépületének a végéből kialakított emeletes lakásban. Cukorgyári gazdaság, de a gyár már évek óta nem működik, tejüzemmé alakították át, a majorban két nagy istállóban a tehenek, a szecskázóból a takarmány erjedő szaga keveredik a csordogáló trágyalé bűzével.
Hajnalonta gumirádlis fogatok viszik a pasztörizált tejet kannákban, literes üvegekben Sopronba. És a műhelyek varázslatos világa! Szíjjártó, lakatos, bognár, kovács… Napestig a mesterek körül bóklásztam. Früstök-, meg uzsonnaidőben egy kis gazos sarokba telepedett az egész társaság rozsdás ekevasak, félrehányt boronák, elvásott kerékabroncsok közé, ott hevertem velük én is, mindennél jobban érdekeltek a régi történetek, az olykor vaskos tréfák… ahogy később, apám pesti vendéglőjében is a mindenféle alakok, a művészkalapos piktor, a csokornyakkendős színész, a galvanizálómester, aki alig tudott magyarul, mindig csak zwei deci fehéret kért, úgy mondta, hogy cvádeci! Bitte, cvádeci!… És a betérő idegenek, az esténkénti ismerős törzsvendégek, az adomázó, kártyázó férfiak…
Mindez már sehol sincs, csak az emlékezetemben, mint ahogy ezer szilánkra zúzott tükör cserepeiben vetül vissza részletekben a kép, úgy villannak fel ezek a mindent meghatározó emlékek. Mauriac mondja, hogy az ember minden fontosat megél kamaszkoráig. Hát a század bőségesen gondoskodott élményről! Kitört a háború, bombák zúdultak ránk, a férfiakat elvitték, láttuk a gyilkolást, gyermekfejjel megismertük a gyűlölet tobzódását, láttunk sok halált, részünk volt sokféle rettegésben. A terror évei után új félelmek támadtak, évtizedek teltek el lelki-szellemi ellenállásban-dacban, közben egyszer részünk lehetett az emberi csodában, amikor a nemzet rövid időre megmutatta igazi arcát, de aztán megint el kellett takarnia. Három évtized telt el, míg végre szabaddá lettünk, így jutottam el én is az ezredfordulóig, húzkodva magam után, miként az egész ország, az eltelt évtizedek gönceit…
De bárhogyan is volt, a mienk volt, az enyém is volt ez a század. Nem dicső, de más nem adatott. Ebben és ebbe születtem, itt születtem, itt nézem a múlt szilánkokra hullott tükörcserepeit. Mindegyik szilánk történetet tükröz. Szép, szomorú, gyalázatos vagy reményteljes történetet.
Ezeket írtam eddig. S írom még ezután is, amíg csak tudom.
