Készülő regényemben a hajdani diákéveimről is szó esik. 1942-ben lettem a budai ciszterci gimnázium tanulója. Az alábbi részletet szeretettel ajánlom a mai tizenhat éveseknek.
Tánciskola. Bámultuk a lányokat a zenére várva, mennyi nő, és mind a másé, a terem túlsó sarkában parádéztak intézeti egyenruhájukban. Végre megszólal a zene, a tananyag, és harcba indulunk, hódítani akarunk dumával, külsővel és belsővel, igen, ez az egyetlen célom, imponálni ennek a varkocsosnak. Jelenleg ő az én kiszemeltem, a majomszigeten már elrendeztük a felosztást, kettő van neki, két barna copfja, előre lógatja, nem a hátára, feszesen be van fonva, ott díszlik a nyersselyem blúzon, mint két kis méretű kígyó, és pontosan ott ér véget mind a kettő, ahol a blúz kidomborodik egy kicsit, van esze, épp ott: ahogy táncol és mozog a nő, a két varkocs azt a két halmot simogatja, úristen…
Egy úrral előbbre!, intézkedik a tánctanár, csak graciőzen, halljuk az instrukciót, derűsen mondja, de reménytelenül. Én most épp a kis molettal táncolok, így nevezzük egymás közt (van még anyajegyes, colos, grüberlis, nagy kevély, Rita Hayworth meg mopszli), csak graciőzen, tehát finoman, könnyedén, légiesen, én a papám negyvennégyes cipőjében összeérintem a bokám, és meghajolok búcsúzóul, agyő, kis molett.
És máris szemben állok a varkocsossal, eljött a pillanat, teljes hat percig ő a partnerem. Tangó következik erről álmodtam, még a reggeli fohászkodásomba is beleloptam, add, hogy ne feleljek matekból, és add, hogy a tangónál a varkocsost kapjam, ámen. És most itt van, mosolyog, mint régi ismerősre, és kecsesen vállamra ejti a kezét, hát én ebbe beleőrülök, jobbomat gyöngéden elhelyezem a hátán, belém nyilall, mit csinálsz, ne a hátát fogd, a lapockáját, te idióta: a derekát! Lejjebb csúsztatom a tenyerem és közben tréfásan mosolygok, tisztában vagyok a tangóval, a kisujjamban van, ez a kedvencem, ezt tudatom is a nővel, ő rábólint, én is szeretem… Ő is szereti, ő is szereti, ez talán üzenet? Hát már itt tartunk, alig hat táncóra után, hogy mind a ketten ugyanazt szeretjük?…
Gyerünk a hódítással, el kell érni, hogy ámuljon, hogy fölnézzen rám, szöveg kell, TÉMA, amire felfigyel, amitől megszédül. Még három és fél perc lehet a hatból, addig nálam a nő, és egyformán imádjuk a tangót… Lágyan szól, a dizőz énekel, a szöveg is nekem dolgozik, valami történt akkor este, a szívem magánál maradt… Vezetem a nőt, félfordulat, közelebb kerülünk, összesimulunk, a zakóm, a térdem, mindenem érzi a varkocsost, összeértünk egy másodpercre, most akartam bedobni egy témát, ott van a belső zsebemben egy cédulán nyolc téma, ebből most kettő is eszembe jutott, érzem az illatát, valami csodás ibolyaszappan lehet, ez a mennyország. Mártika, mondom halkan, kicsit a füléhez hajolva, az osztályunkban a jövő hónapban lesz egy tanulmányi kirándulás pleisztocén kőzet meg oligocén maradványok (ötös számú téma, nem a legjobb, de ez legalább eszembe jutott), elfogadná, Mártika, ha hoznék magának egy darab diluviális…
És akkor, ahogy bal kezemmel a jobb kezét fogva az arcába nézek, meghitt pillanat, bizalmas beszélgetés ringató ütemre, arcán látom a boldogító igent, elfogadom, Géza, azt a dilu… micsodát, persze, ez már hódítás, fél győzelem, elönt a büszkeség, magamhoz szorítom, és akkor döbbenten tapasztalok valamit, valami rettenetest, vérvörös lesz a nyakam, a képem, de tehetetlen vagyok, nincs rajta hatalmam, tőlem függetlenül működik és aláz meg, tesz lehetetlenné. A varkocsos kicsit kérdőn néz rám, történt valami, Géza? Én habogok, úgy látszik, nem észlelt semmi rendkívülit, vagy csak úgy tesz, mert nem akar a föld alá süllyeszteni…
Egy megváltás a tánctanár felharsanó szava, egy úrral előbbre! Szerelmem kicsit értetlen mosollyal búcsút int, és csak később, hazafelé baktatva jut eszembe egy harmadik feltételezés: hátha föl se fogta a nő, mert ezzel az anyaggal csak az érettségi előtt fognak egészségtan órán foglalkozni…
