Ha jól emlékszem, még nem voltam ötvenéves, amikor egy rádiós kollégám – egyébként a Rádióújságban – igen megtisztelt azzal, hogy „a legsokoldalúbb rádiós újságírónak” titulált, amiből annyi igaz, hogy valóban sok mindennel próbálkoztam a rádióban. Műfajilag is, hiszen még huszonévesen és „külsősként” novellákat fordítottam, sőt tudomásom szerint az én fordításomban jutott el először a szélesebb hazai közönséghez a klasszikus kínai irodalom egyik gyöngyszeme, A vörös szoba álma című regény, amely húsz-egynéhány részben hangzott el a Magyar Rádióban még az ötvenes években. Akkor és később is írtam rádiójátékokat, az újságírás ábécéjét viszont a Rádió hírszerkesztőjeként tanultam meg. Rádiótörténeti érdekesség, sőt talán nemcsak érdekesség, hogyan hasznosította a Magyar Rádió hírszerkesztősége az ismert politikai korlátok ellenére a hatvanas évek elejétől a nagy nyugati rádióállomások és mindenekelőtt a BBC híreit, mégpedig oly módon, hogy reggeltől estig működő rádiófigyelő szolgálatot hozott létre, ahová természetesen nyelveket beszélő munkatársakra volt szükség. Így lettem a hírszerkesztőség munkatársa, igaz, a hierarchia legalján, és főleg angol nyelvtudásomat tudtam csak használni, de tapasztalatom alapján ma is állítom, hogy minden újságírónak a hírszerkesztőségben a hírekkel kellene a pályát kezdenie. A továbblépéshez is meglehetősen széles körű nyelvismeretem lett a biztos alap, hiszen hét nyelvet beszéltem, köztük olyan viszonylag ritka nyelveket, mint a kínai és a japán, ezekre támaszkodva kerültem később a hírszerkesztőség élére, majd hosszú éveken át „ügyeletes főszerkesztőként”, magyarán egyfajta olvasószerkesztőként felügyeltem a híradásokkal párhuzamosan a tájékoztatási műsorok gerincét alkotó krónikákat, miközben a Magyar Rádió utazó tudósítójaként szinte az egész világot bejártam Afrikától és Latin-Amerikától Ázsiáig, főleg azonban a Távol-Kelet országait. Úti beszámolóim az írott sajtóban is megjelentek, de képes riportokat, sőt riportsorozatokat is készítettem, több mint egy tucat könyvet írtam, főleg útikönyveket a Távol-Keletről, és szakértőként, külpolitikai kommentátorként, műsorvezetőként dolgoztam megint éveken át a televízióban, ahol számomra különösen emlékezetes húszrészes sorozatom az ősi kínai kultúráról és egy másik (talán 12 részes) sorozat, amely a japán kultúrtörténetet, szokásokat, gondolkodásmódot vitte képernyőre. Távol-keleti ismereteimet, élményeimet hosszú éveken át személyes találkozókon is megoszthattam – nyugodtan mondhatom – egy ország nyilvánosságával azokon az előadásokon, amelyeket többnyire újra és újra visszatérő vendégként tartottam Zalaegerszegtől Nyíregyházáig és Szombathelytől Békéscsabáig, sokszor zsúfolásig megtelt nagy kultúrházakban, máskor néhány tucat érdeklődő előtt egészen apró falvakban.
A teljességhez tartozik, hogy az elektronikus sajtó és egyáltalán az újságírás számomra részben második pályakezdés volt, mivel az egyetem elvégzése után diplomata voltam, sajtóattasé a pekingi nagykövetségen, bár azt megelőzően viszont még egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan a Népszava szerkesztőségében is dolgoztam. A kettő közt „kapocs” talán a közlés vágya, a kommunikáció, hiszen végső soron nem olyan nagy különbség, ha valaki a külügyminisztérium számára ír jelentést az 1955-ös nagy kínai árvízről, vagy a szélesebb nyilvánosságnak mutatja be újságíróként például az úgynevezett kulturális forradalom Kínáját. Némileg függetlenül a pálya későbbi alakulásától (információs főszerkesztő, adófőszerkesztő) a nagyvilág iránti érdeklődésem is, amely talán azzal kezdődött, hogy még tizenéves sem voltam, amikor például a francia klasszikusokat olvastam, ismerkedtem a régi Kelet-kutatókkal, a két Vámbéryvel, Lóczyval, Baktayval, Cholnokyval, az egykori nagy utazókkal, Stein Auréllal vagy Sven Hedinnel stb. Akik ismernek, vagy ismerni vélnek, azt mondják, hogy az a bizonyos „keleti életfilozófia” mindig jelen volt szemléletemben, magatartásomban, munkámban és gondolkodásomban, ezt én is vallom, bár magaménak érzem a „latin kultúrát” is és nemcsak a nyelvet, amit a középiskolában nyolc éven át tanultam. Apám, akitől karácsonyra, névnapra, születésnapra mindig kizárólag könyveket kaptam ajándékba, mindig egy-egy latin bölcsességet írt a belső címlapra. Egyszerűket, mint azt, hogy Ora et labora (Imádkozzál és dolgozzál), de bonyolultabbakat is, mint például Quisquid agis, prudenter agas et respice finem, ami magyarul: „Bármit teszel, okosan tedd, és gondold meg a végét.” Kár, hogy a bölcsességeket nem mindig tudtam hasznosítani…
