A nyájas olvasó jóindulatú elnézéssel tekint a fenti sorra, és lemondóan rebegi: Ki lehet ez? és: Mi lehet ez? Hát ilyenkor vagyok csak igazán zavarban: valóban, ki is vagyok én? Mélyebb (és mások számára nagyon unalmas) részleteket elkerülve röviden csak annyit, hogy felmenőim között az Osztrák–Magyar Monarchia majd minden közösségéből származik ős, sőt Észak- és Nyugat-Európából is, híven tükrözve a különféle nációk békés együttélésének lehetőségét, már ha nem zargatják őket.
Drága szüleim gondosan neveltek, majd 1953-ban férjhez mentem Drégely László festőművészhez, és boldogan éltünk 1990-ben bekövetkezett haláláig. Harminchét legszebb éve életemnek.
Most jön a második kérdés: mi az, hogy „jelmeztervező”? A jelmeztervező az az ember, aki elhiszi magáról, hogy egész élete során képes lesz színésznőket és színészeket rábeszélni, meggyőzni, hogy a színpadon estéről estére viseljék az ő általa kitalált és ő szerinte pontosan a szerephez és az előadáshoz illő ruhadarabokat. Hát ennél jobb vicc kevés van a világon! Tekintve, hogy az emberek születésüktől fogva, csak úgy, maguktól értenek irodalomhoz, művészethez (az ne tévesszen meg senkit, hogy legjobb barátunk is így kezdi a ledorongolást: „Bár igaz, hogy nem értek hozzá, de…” tovább nem folytatom, úgyis tudjuk, mi következik), szóval, szent hitem, hogy a világon a legnaivabb emberekből lesz jelmeztervező. De nem baj, ennek így kell lennie. Azért vagyunk a világon, hogy emberül tanuljunk. És erre a színház a legalkalmasabb. Ott aztán vége-hossza nincs a tanulásnak, roppant szórakoztató módon, egy életen át sem lehet megunni. Illusztrálásul álljon itt egy rövid történet, nem velem esett meg, de büszkén vállalnám.
Negyven évvel ezelőtt az egyik pesti színház premierre készült, és egy igen jó nevű, de már idősecske és zsémbes hajdani hősszerelmes roppant idegesen mindent kifogásolt a jelmezén. Miután a jelmezcsata nagy nehezen véget ért, eljutottak a kiegészítőkig. Ott azonban megmakacsolta magát, és a sétapálcát nem akarta elfogadni, nem és nem, mindet visszautasította. Volt a botok között egy igazi jó darab, fekete ébenfa pálca, ezüst agárfej fogantyúval, pont a szerephez illett, nagyon kedvesen kínálgatták, az öltöztető, segédrendező, kellékes, sőt a rendező is, hiába. Ekkor cselhez folyamodtak. Az emeleti öltözőszoba ablaka egy grundra nézett, ahol külvárosi vagány csemeték tanyáztak. A segédrendezőnő titokban az ablak alá állt, a tervező pedig benyitott a nyűgös úrhoz, kezében három sétapálcával. – Kedves Imre, válassz a botok közül, holnap főpróba, döntsünk végre. – Nem, nem és nem, ócska vacakokkal akarsz ott tündökölni, neked fogalmad sincs, édes lányom, annak idején milyen finom és ízléses sétapálcák voltak! – De nézd, Imre, ez egy igazi elegáns darab, valódi ezüstfejjel, ez se jó? – Ez a legvacakabb az összes közül! – rikoltotta bőszen a durcás öregúr, és akkor a jelmeztervező dühös lett: – Úgy? Ez a legvacakabb? Akkor dobjuk is ki a fenébe! – és egy lendülettel kivágta a nyitott ablakon, ki a grundra, ahol a vásott utcakölykök zsákmánya lett… volna, ha a segédrendezőnő el nem kapja. De ezt Imre nem látta, és jajgatni kezdett: – Mit csinálsz, te őrült?! Ez volt a legjobb, micsoda szép darab! – Ekkor a jelmeztervező az ablakhoz lépett, és így szólt nyugodtan: – Eszterke, felhozhatod, elfogadta!
