Szüleim postatisztviselők voltak. 1944 szeptemberében, Románia „kiugrása” nyomán, menekülnünk kellett, mivel apám olyan komoly szolgálatot tett a postának a műszaki berendezéseket elszállítani akaró románokkal szemben, hogy maradásunk esetén a biztos halál várt volna rá. Szentendrére kerülvén az államosított volt ferences gimnáziumban jártam ki az utolsó osztályt 1950-ben. A megelőző évben szüleim elváltak. 1950-ben nagy késéssel vettek fel a budapesti ELTE Történettudományi Karára, ahol 1955-ben államvizsgáztam kitűnő eredménnyel és kaptam diplomát középkori régészet szakos muzeológusként. Az egyetemen, sok más kiváló tanár mellett, László Gyula és előadásai tettek rám nagy hatást, de nem lettem egyszerűen az ő követője.
Alig több mint egyesztendős magyar nemzeti múzeumbeli szolgálatom után, az 1955 nyarán sikeresen letett felvételi vizsgám alapján, hároméves aspirantúrára utazhattam a Szovjetunióba, Leningrádba, melyet később – kérésemre – még egy évvel meghosszabbítottak.
1958-ban, az 1956-os pamíri expedíció és az 1957-es volga–urali tanulmányutam végeztével, Baskíriában ásattam egy XI. századi – valószínűleg ősmagyar – temetőben, a szentpétervári egyetem költségén. 1959-ben Pszkovban sajátítottam el a várásatás alapelemeit, és részt vettem az Alsó-Volga menti kazár régészeti expedícióban. Hat köztársaságban járhattam tanulmányutakon akkor és a későbbi években.
1959 októberében érkeztem vissza Magyarországra, itt álltam lakás nélkül, feleségem éppen gyermeket várt. Ideiglenesen beköltöztünk új munkahelyen, az MTA Régészeti Kutatócsoportja székházába. A később tudományos intézetté átalakult kutatócsoportban harminckét esztendőt tölthettem el. Időközben egyszer két, máskor meg másfél esztendőt dolgoztam mint vendég főmunkatárs a SZUTA Régészeti Intézetében Moszkvában, ami ismételten óriási lehetőségeket adott a kutatáshoz.
1975-ben sikerült elérnem, hogy létrejöjjön az első szovjet–magyar közös régészeti expedíció, amely nyolc év alatt, hét nyáron át végzett sikeres ásatásokat a Don-völgyi Majackoje területén. Idehaza Fenékpusztán és részben még Csolnokon és Herpályon végeztünk közösen nagyszabású feltárásokat. Sajnos az akkori intézeti igazgatónk döntése nyomán mindezek torzók maradtak 1983 után.
1991 utolsó napjaiban az intézet akkori igazgatója (eredetileg állatorvos) váratlanul nyugdíjba küldött, jóllehet az 1976 őszén Budapesten benyújtott és ott sikeresen megvédett tudományok doktora fokozatra érdemesített dolgozatom alapján még hetvenéves koromig dolgozhattam volna. 1991-től a Miskolci Bölcsész Egyesület Történettudományi Tanszékén kezdtem el oktatni a magyar őstörténetet, miközben az MTA kutatási ösztöndíjat biztosított számomra az ELTE BTK Belső-ázsiai Intézete keretében működő altajisztikai kutatócsoportban, ahol tanítani is kezdtem újra (1984 után az ELTE különböző tanszékein oktattam). A Miskolci Bölcsész Egyesülettől saját elhatározásomból 1996-ban váltam meg.
1992 decemberében dr. Hegedüs Loránt püspök meghívására részt vettem a Református Egyetem megalapításában a következő esztendő őszén. Ott a magyar őstörténetet és a régészet alapjait oktattam, majd a tanszékvezető halála után rám bízták az egyetemi Történettudományi Intézet vezetését, és rövidesen a dékánhelyettesi és egyéb tisztségeket is elláttam. 1998. szeptember elsejével ettől is meg kellett váljak egy sajnálatos rektori döntés folytán. Egy időre visszatértem mint külső oktató az ELTE BTK Belső-ázsiai Intézetébe, ahol Mongólia és Belső-Ázsia őstörténetét oktattam, majd 1999 őszétől az újonnan alapított pécsi egyetemi Ázsia Központba hívtak meg tanítani, ahol két szemeszteren át oktattam Szibéria őstörténetét és Mongólia őstörténetét. (1996-ban az ELTE történelemből is habilitált.)
Minderre az jogosított fel, hogy még 1985-ben megkaptam a „címzetes egyetemi tanár” címet, valamint hogy mint a magyar munkacsoport vezetője 1961 és 1990 között tizenként alkalommal ásattam Mongóliában a mongol és a magyar akadémia közös expedíciója keretében. Látni akartam a mai nomád életet a helyszínen, és kutatni akartam az ázsiai hunok és a türkök régészeti anyagát azok őshazájában, hiszen mindkettőnek vannak magyar őstörténeti vonatkozásai.
1991-től feltárásokat vezettem a Szatmár megyei Panyola község határában felfedezett IX–XI. századi falu területén egészen 1999 nyaráig. Ez az emlék valószínűleg lengyelekkel rokon népcsoport nyomát rejti. Az ásatás folytatását a földtulajdonos megakadályozta.
Változatos, érdekes életet élten. Eddig még semmi sem tántorított el fő célomtól, a magyar őstörténet kutatásától.
