Hetven táján az ember már jócskán a célegyenesben jár, és tisztán látja a célt is, melynek nemes formáját már a régi görögök is kultiválták. Valaha agyagból vagy nemesfémből készült; ma állítólag műanyag járja, de dobozt is adnak hozzá. Majd kiderül.
Szerencsés pillanatban születtem: még éppen sikerült igazi nagypolgári gyerekkorban részesülnöm, mielőtt mindent elmostak volna a század roppant, szennyes hullámai. Felnőtté már ezek csapdosása közepette váltam. Tizenhárom éves koromban keresztanyám, Bajor Gizi, apám első felesége szabadított ki a nyilasok kezéből, akik túszul ejtettek, mert bujkáló apámat keresték. Tizenöt voltam, mikor nagybeteg apám 1946-ban meghalt a karjaimban. Tizenhat, mikor első ízben nem emigráltam Amerikába. Ebben a döntésben szerepe volt annak is, hogy a ciszter gimnáziumi osztályban már nagyon erős baráti szálak fűztek többek közt bizonyos Abody Bélához, Latinovits Zoltánhoz – elképzelhetetlen volt nélkülük az élet. Tizennyolc és elsőéves bölcsész voltam, mikor 1949-ben tökéletesen apolitikus özvegy anyámat egy abszurd politikai kirakatperben súlyos börtönbüntetésre ítélték. Megint Bajor Gizi volt a mentőangyal: Rákosit addig ostromolta tucatnyi fantasztikus levelével, amíg el nem érte, hogy anyámat ideiglenesen szabadlábra helyezzék, s engem megtűrjenek az egyetemen; tragikus halála után anyám visszakerült a börtönbe, majd más befolyásos barátok közbenjárására megint csak ideiglenesen szabadult. A forradalom alatt ezért döntött úgy, hogy disszidál – akkor történt, hogy másodízben nem emigráltam Amerikába. A Szépirodalmi Kiadó lektora voltam (Csernus Tibor híres Három lektor című festményén az egyik), olyan kollégák közt, mint Réz Pál, Domokos Mátyás (a másik kettő), Kálnoky László, Vas István, Juhász Ferenc, Szász Imre. Főnökünk, Illés Endre, gyönge író és még gyöngébb jellem, de kiváló kritikus és kiadói szakember volt, akitől sokat tanultam. 1958-ban, a megtorlások tavaszán annyira félt, hogy védekezésből följelentett mint nagypolgári kozmopolitát, és kirúgatott, de úgy, hogy öt évig nem tudtam elhelyezkedni. Szabadúszó lettem, ami akkoriban nem volt éppen biztonságos megélhetésnek mondható. A lektori munka keservesen kiharcolt kis győzelmeit – egy-egy háttérbe szorított író könyvének kiadatása az infernális kultúrpolitikai körülmények közti alkalmas pillanatban – a műfordító jutalma: a kezem alatt megszólaló, angol, amerikai, német írók tőlem kapott hangja váltotta föl. Műfordítóvá gyúrtam magam. A mások szövegeiben lehettem szabad. Nyelvtudás birtokában az ember javaslataival befolyásolni is tudta a kiadókat, a színházakat, vagyis valamelyest tágíthatta a lehetőségek körét. Egy sor könyv után első bemutatott fordításom, Arthur Miller remeke, a Közjáték Vichyben 1965-ös pazar vígszínházi előadása mindjárt színháztörténetet írt (nem miattam), s a fordító mámoros boldogságát sohasem felejtem el. Ma alighanem én vagyok a legtöbbet foglalkoztatott színházi fordító. A szabadúszó életnek 1964-ben Boldizsár Iván, a Kádár-korszak emblematikus figurája vetett véget hívásával: legyek a The New Hungarian Quarterly irodalmi szerkesztője. Elvállaltam, mert mindig is izgatott a magyar kultúra határokon túli, főleg nyugati sorsa. Az évek során fontos eredményeket értem el, elsősorban az élő költészet angolra fordíttatása, kinti kiadása, vezető angol és amerikai költők bevonása terén. A rendszerváltozás óta főszerkesztője vagyok a megújult angol nyelvű folyóiratnak. Amerikába aztán többször is eljutottam, látogatóba anyámhoz, majd 1988-ban Fulbright-ösztöndíjasként, 1989-ben a University of Texas vendégtanáraként. Mindkét házasságomból kibújtam; túlságosan szerettem a nőket, s ők is engem; csak tudnám, miért? Két remek egyetemista fiammal jó kapcsolatban élünk. Életem legnagyobb élményei közé tartozik, hogy egészen közelről ismerhettem olyan csodálatos embereket, mint Bajor Gizi, vagy a legnagyobb magyar szobrász: Ferenczy Béni, atyai barátom, és felesége, Erzsi. De nagyon büszke vagyok Vas Istvánék, Weöres Sándorék, Nagy Lászlóék, Keresztury Dezső, Cs. Szabó László, Déry Tibor, Pilinszky János, Mándy Iván, Kormos István barátságára is. Munkamániás vagyok. Nem boldogságra születtem. Nem vagyok jóban magammal. Introvertált, indulatot, sérelmet lefojtó alkat vagyok, sokféle betegségem nyilván pszichoszomatikus eredetű, de ezen már nem tudok segíteni. Ha még egyszer születhetnék, majdnem mindent másképpen csinálnék.
