Második házasságából születtem apámnak, aki 1943-ban nyugalmazott gimnáziumi tanárként (63 évesen) halt meg. Erős egyéniségétől át kellett vennem a „családfői” feladatokat, s kötelességteljesítő hajlamaim így még inkább kiteljesedtek. 1941 és 1949 között végeztem gimnáziumi tanulmányaimat, 1948-ig a ciszterci rend budapesti Szent Imre Gimnáziumában, majd az államosítások után annak utódjában, egy igen színes egyéniségekkel és tehetségekkel teli osztályban – hála bölcs osztályfőnökünknek is mindezért. Hatvanhármunk közül tizenöten voltunk az osztályban kitűnő rendűek. Már tizenegy évesen elhatároztam, hogy tanár leszek, tizenkét évesen, hogy egyetemi tanár (apám egy barátja mondta ugyanis, hogy akkor a saját kutatásaim eredményeit adhatom elő), tizenhárom évesen, hogy latin szakos, tizennégy évesen, hogy görög szakos. Karrierem („hosszú ívű” volta mellett) nyílegyenes lett, s vágyaim tökéletesen beteljesültek. A felmerült nehézségek sohasem akadályoztak igazán: 1945-ben (48 napos ostrom után) budai villánk leégett (apám könyvtárával), 1956 után nagyon szeretett öcsémet (és féltestvéremet: bátyámat is) többévi börtönre ítélték (s a velem azonos vezetéknevűekből még ötöt is 1945 után), s mindezt kibírta (párttagságok nélküli) karrierem.
1949-ben magyar–latin–görög szakosként „azonnal” bekerültem a bölcsészkarra, s harmadéves koromtól latin–görög szakosként folytattam tanulmányaimat. Az indoeurópai összehasonlító nyelvészetet tagadó-tiltó marrizmus Sztálin általi megbuktatása után az 1952 végén újra felállított indoeurópai nyelvtudományi tanszékre 1953 júliusában azon a címen kerültem tanársegédként, hogy professzoraim úgy vélték, én vagyok az, aki ebbe magam is bele tudok tanulni, miután az ilyen jellegű oktatás előzőleg „tiltottan” szünetelt.
1956-ban két főből álló tanszékünket megbízta a minisztérium az indológia szak oktatásával is, s eddigre annyira beletanultam már a szanszkritológiába is, hogy az óind stúdiumokat kezdettől fogva, azaz 1957 óta én oktatom. 56 őszén megkaptam az engedélyt, hogy beadhassam kandidátusi disszertációmat, s bár ezt (öcsém miatt) 1958-ban megvonták, kérés nélkül visszakaptam a lehetőséget 1962 tavaszán, s így ez évben beadtam, s 1963 tavaszán megvédtem szanszkritológiai kandidátusi disszertációmat, 1962-ben pedig megjelent már a Sukaszaptati című szanszkrit, igen „ékes” nyelvű novellagyűjtemény is fordításomban. Rövidesen, még ez év őszén adjunktus lettem, majd 1970-ben docens, míg 1995 tavaszi, indogermanisztikai disszertációmmal való habilitálásom után 1996 óta egyetemi tanár vagyok, 1987-től pedig tanszékvezető is voltam. A szanszkritológia területén folytatott (főként a szanszkrit novella- és meseirodalom területére vonatkozó) tudományos munkásságom mellett az általam is tanított indoeurópai nyelvészeti munkásságom legteljesebben a latin nyelvészet területére terjed ki. A latin mondattant, amit 47 éve tanítok is, teljesen új rendszerem alapján dolgoztam ki, s a latin igeragozás alakulására vonatkozólag is merőben új eredményeimmel világossá tettem mindazt, amit évszázadokon át nem oldott meg előzőleg a tudomány. Tanulmányaim magyarul főképpen az Antik Tanulmányok című folyóiratban jelentek meg, amelynek 1965-től szerkesztőbizottsági tagja is voltam, majd 1975-től felelős szerkesztője is 1990-ig, angolul pedig főképp az Acta Antiqua Hungaricában, amelynek 1991 óta vagyok szerkesztőbizottsági tagja. Az 1958-ban megalakult Ókortudományi Társaságnak kezdettől (egykor legfiatalabbként) vezetőségi tagja lettem, s 1991-ig alelnöke is voltam. Tevékenységem fő céljának ugyanis 1945 után (gyermekkorom óta) a latin–görög tanulmányok fennmaradásáért való munkálkodást tartottam, s e célnak rendeltem alá életemet, munkásságomat. E célt szolgálta az MTA Ókortudományi Bizottságnak, amelynek 1963 óta vagyok a tagja, az 1970 és 1990 közötti titkárakénti munkásságom is. Oktatói tevékenységem fő területe viszont már a szanszkritológia területére esik, amelynek hazánkbeli szakkénti meghonosítása szintén az én tevékenységemhez fűződik. E területen igen magas mércét állítok föl, 30–35 kezdőből kettőt-hármat fogadok csak kétévente tanítványunkká. A tanszéken végzett tanítványaim viszont tudományszakunk fellegváraiban: Oxfordban (korábban Heidelbergben is) és Indiában szereznek további tudományos minősítést még, s vannak olyanok is köztük, akik Oxfordban vagy Cambridge-ben már tanítanak is, e helyeken ugyanis nagyra becsülik az úgynevezett budapesti indológiai „iskola” képzését, eredményességét. Sok egyéb tudományszervezői tisztséget is betöltöttem, de munkásságom során nem magamat akartam kiteljesíteni, hanem céljaimat beteljesíteni oktatói, tudományszervezői és tudományos munkásságommal.
Első házasságomat 1957-ben kötöttem, a másodikat 1975-ben, a jelenlegit 1993-ban. Azon igyekeztem életem során, hogy valamivel minél szebb legyen körülöttem a világ, de közel sem tartottam ezt annyira szépnek, hogy egy gyermeknek is életet mertem volna adni, így gyermekem nincs, csak a másokéit igyekeztem okítani, de megelégedetten és egészségben élek.
