Hároméves lehettem, amikor Anyu azt mondta, hogy Apu nem minket szeret. A kisújszállási házban hallgattam ezt, és ez volt az első, legkorábbi emlékem. Házban?! Bérelt lakásunk volt csak, a nagy világválság utáni években Apu kilencven pengős tisztviselői fizetéséből akkor se, azután se tellett házra. Mert Apu minket ugyan nem, de másokat bizony szeretett. Bőkezűen. Második emlékem egy nagy csattanás. Megláttam Aput hazafelé jönni a hivatalból, vidáman, társaságban. S az árkot fedő átjárón rohanni kezdtem hozzá: „Apu, Apu!” És egy biciklis elcsapott. Aztán a szamárköhögésre emlékszem, a nagyon magas csillagos égre, amikor az udvaron Apu vigyázott rám. Azt mondják, nagyon hasonlítottam rá. Szajkóztam én is: „Csupa apuja kislány.”
Fekszem az ágyon, kezem összekulcsolva a fejem alatt. Vasárnap van. Apu ugyanígy feküdt vasárnaponként, ha nem ment dolgozni. Mert mindig hajnalban járt; ahogy mondták, zseniális főkönyvelő volt. Hajnalban dolgozott, keményen, este jöhetett a szórakozás, az ital, a kábulat. A mások szeretése.
Anyu más volt. Tizenkilenc évesen ment férjhez, és addig, amíg én, tizenegy év után, meg nem születtem, Apuról szólt az élete. Apu soha nem hagyta el, de amikor már nem tudott – miattam – vele menni, megkeseredett, boldogtalan lett. Biztosan voltak még köztük fellángolások, hiszen utána kilenc évvel – már Mezőtúron – megszületett a húgom, Évácska, a kedves, az összekötő kapocs, akit igazán és őszintén szerettek mind a ketten.
Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor Soli Deo Gloria táborba indultam, Szárszóra. És az állomáson Anyu megcsókolt! Azért emlékszem a csókra, mert engem nem becézgettek, engem bedugtak a gimnáziumba fél-bennlakónak – akkor így hívták a napközit –, és otthon Évácskát szeretgették. Ráadásul egy felelőtlen nagynéni, akinél nyaraltam, heccből azt mondta, hogy tulajdonképpen az ő gyereke vagyok, csak ő nem akart engem, ezért anyáméknak adott. Ez kell egy kiskamasznak! Meg a háború! Mert az aztán kiverte belőlem a szeret-nem szeret játékot. Ráadásul szerelmes lettem – idézőjelben talán, bár ez (is) igaz szerelem volt – egy karpaszományos zászlósba, akinek volt egy aranyfoga. És 44 októberében egy katonai autóbuszban az Aranyfogúval menekültem! Rajtunk kívül Lidi, a barátnőm meg egy tábori lelkész jött Pestre. A géppuskatűzben félve bújtam az Aranyfogúhoz.
– Hány éves vagy? – kérdezte.
– Tizenöt leszek – válaszoltam. (Naná, két év múlva.)
A nyomorúság akkor összefogta a családot. A háború után azonban újra lángolt a családi háborúskodás. Közben Szegedre költöztünk, és én, református létemre, a zárdába iratkoztam be. Akkor menekültem a vallásba. Jó néhány év múlva érhettem meg saját, külön bejáratú felvilágosodásomat Rousseau Emile-jének, a savoyai vikárius vallomásának segítségével. És azt hiszem, ettől kezdve akartam, próbáltam magam „megmutatni”. (Nekik. Hogy én is érek valamit.) Közben ismét Mezőtúr, majd Szolnok következett, a fordulat éve… Soha nem voltam sem üldöző, sem üldözött. De akkor, az érettségi után – később az igazgatónőtől tudtam meg – az ipszilonom miatt nem küldhették tovább egyetemi felvételi kérelmemet. Arisztokratául cseng a nevem! Ha tudták volna, hogy nagyanyám, Rivasz Tóth Péterné három elemit végzett egyszerű asszony…
De Nagyanyámról nem elég ennyi. Ha bennem valami spiritusz van, azt tőle örököltem. Távol éltünk egymástól, de ő volt az, akiről tudtam, hogy feltétel nélkül szeret. És én is őt. A kunokra jellemző í-ző szavaira, tapasztalatból leszűrt bölcsességére, tanácsaira, mondásaira, szentenciáira máig emlékszem. Neki köszönhetem plebejus voltomat, rövid mondataimat, meg persze a dolgok leegyszerűsítésére való hajlamot.
Érettségi után nem egyetemista, hanem „segédszínész” lettem, majd könyvtáros. Hányan gúnyolják manapság az estin, levelezőn végzett félművelteket! Hát én is így végeztem. Felvételi nélkül, második évfolyamon kezdve – nagy protekcióval – könyvtár szakon. Közben, egy rosszul sikerült házasság után, újságíró lettem, majd televíziós szerkesztő. Egyedül maradtam véglegesen, de találkoztam életem nagy témájával, amely búvópatakként a hatvanas évektől kezdve meghatározta – kis túlzással – az életemet, kapcsolataimat, írásaimat, barátaimat (valószínűleg ellenségeimet is). Ez ma is az élő magyar textilművészet. Olyannyira, hogy vezetője lettem a szombathelyi textilgyűjteménynek, majd munkatársa az Iparművészeti Múzeumnak. Rendezhettem kiállításokat, írhattam kedvemre.
Megmutattam? Már nem volt kinek.
Fekszem az ágyon, kezem összekulcsolva a fejem alatt. Lehet vagy fél öt, számba veszem a mai napot. Friss fejjel, még pizsamában megírok egy cikket, tizenegyre megyek egy textileshez, akinek kiállítást fogok rendezni, este megyek a Vigadóba, egy megnyitóra. Utána talán bekapcsolom a tévét, felbontok egy egri muskotályt. „Csupa apuja kislány”…
