A Vajdaságban (vagy ahogy akkoriban mondtuk: a Bácskában) születtem, s többnyelvű környezetben nőttem fel. A kisváros többsége német ajkú volt, családom egyik fele németül, másik fele magyarul beszélt. Otthon is e két nyelvet használtuk, viszont szerb elemi iskolába jártam. A háború ezt a háromnyelvűséget megszüntette, de a kétnyelvűség megmaradt. Gimnáziumi éveim nem voltak könnyűek, a budapesti Érseki Gimnáziumban magas volt a színvonal, sokat kellett pótolnom; a II. osztály a bombázások miatt csonka maradt, 1944 áprilisában hazaküldtek bennünket. A bajai cisztereknél folytattam a gimnáziumot, az iskola államosítása után azonban fegyelmi úton elbocsátottak, és csak kétéves késéssel tudtam a budapesti Fazekas gimnáziumban leérettségizni. A bajai III. Béla Gimnáziumnak és a Fazekas gimnáziumnak nagyon sokat köszönhetek. A ciszter tanárok felkeltették érdeklődésemet a vallás, a pszichológia és a filozófia iránt, a Fazekasban két kiváló tanárnak köszönhetem szépirodalmi érdeklődésemet. A bajai évek alatt tanultam meg szeretni a zenét és a képzőművészeteket, és Baján kezdtem el komolyabban nyelveket tanulni (franciát, angolt, szerb-horvátot).
A háborút és a felszabadulást, majd a kommunista hatalomátvételt gyerekfejjel félve, szorongva éltem át. Láttam véresre vert partizánt és csetniket, láttam a Budapestre bevonuló Wehrmachtot, átéltem a zsidók deportálását, figyeltem a Budapest felé vonuló amerikai bombázókat, s a redőny résein át lestem a Bajára bevonuló oroszokat. Szerb királyság, magyar királyság, német megszállás, nyilasuralom, orosz „felszabadítás”. Nem sokkal később már a marxizmusról vitatkoztam népi kollégista osztálytársaimmal, majd jött a megfélemlítés: osztálytársaim közül többen eltűntek. Két évig Sztálinvárosban dolgoztam raktárosként, majd jött az érettségi, és felvetődött a nagy kérdés, hogyan tovább. Leginkább a pszichológia és a filozófia érdekelt, de 1952-ben egyik sem jöhetett szóba. Mivel a nyelvek is érdekeltek, jelentkeztem az Idegen Nyelvek Főiskolájára is, de természetesen nem vettek fel. Így a Szegedi Tudományegyetemen lettem majdnem merő véletlenségből matematika–fizika szakos hallgató, a fizikát elviseltem, a matematikát kimondottan szerettem. Kiváló matematikatanáraimra ma is tisztelettel és szeretettel gondolok vissza (Rédei László, Kalmár László, Szőkefalvy Nagy Béla), óráik komoly intellektuális élményt jelentettek. Közben néhány barátommal át-átrándultunk a bölcsészkarra, hogy meghallgassuk Halász Előd és Baróti Dezső egy-egy előadását. Minden héten legalább kétszer egy mintegy tízfőnyi baráti társaság gyűlt össze nálam, hogy filozófiai kérdésekről vitázzunk vagy zenét hallgassunk. Szegeden élénk volt a zenei élet, Vaszy Viktor állt a zenekar élén, a konzervatóriumban gyakoriak voltak a kamarazenei hangversenyek.
1956-ban végeztem, majd egy évig a Soltvadkerti Általános Iskolában tanítottam (a matematikán kívül tornát, földrajzot, majd németet). A soldvadkerti év sem tűnt el nyomtalanul, ma is több volt tanítványommal tartom a kapcsolatot. Soltvadkerten szembesültem először egy többvallású közösséggel, s vasárnaponként hol az evangélikus esperesnél, hol a református tiszteletesnél, hol a katolikus papnál ebédeltem, s lett is ebből baj elég. 1957-től a Bajai Német Tannyelvű Gimnáziumban tanítottam, s közben levelező tagozaton a német és francia szakot végeztem. Nyelvészetről nem volt fogalmam, az egyetemen nyelvet és nem nyelvészetet tanítottak. A nyelvészettel egy véletlen folytán kerültem kapcsolatba. Bajai tanárkodásom idején látogatók jöttek Budapestről, többek között a német tanszékről is. Egyikük (Hutterer Miklós, később egyetemi tanár) megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem nyelvészettel foglalkozni, matematikai képzettségem és nyelvtudásom alapján szinte predesztinálva lennék a modern nyelvészettel való foglalkozásra – mondta ő. Így kerültem kapcsolatba az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének egyik munkatársával (Szépe Györggyel), aki ellátott megfelelő szakirodalommal. Néhány évvel később már az MTA Számítástechnikai Központjának voltam a munkatársa (a Nyelvtudományi Intézet nem jöhetett szóba, mert nem volt nyelvészvégzettségem). A hatvanas években megnyílt előttem a világ mind szellemi, mind fizikai értelemben.
1963-ban jártam először külföldön (Svédországban), amit egyre több külföldi út követett. Az első, svédországi út meghatározó jelentőségű volt, mert ennek köszönhetően 1969-től több éven át voltam vendégprofesszor Svédországban. Nyelvészeti szempontból azonban az 1965-ben elnyert Ford-ösztöndíj volt a legfontosabb, amely egyéves amerikai tartózkodást tett lehetővé. Amerikai ösztöndíjas koromban váltam igazán nyelvésszé (34-35 éves koromban!), megtanultam mindazt, ami ilyen rövid idő alatt megtanulható volt. Az elméleti nyelvészet (különösen a mondattan és a jelentéstan) és a számítógépes nyelvészet érdekelt leginkább. Egy év alatt két könyvet írtam, egyet a magyar mondattanról, egy másikat a matematikai nyelvészetről. Miközben Stockholmban egyetemi tanár voltam, itthon nem védhettem meg kandidátusi disszertációmat, a káderlapomon ugyanis az állt, hogy nem vagyok marxista (ami igaz is volt, csak nem kellett volna talán ennyire nyíltan bevallanom). Végül is néhány évvel később sikerült védenem. Doktori disszertációm védése sem ment simán: majdnem „megbuktam”, mert egyik opponensem véleménye szerint a disszertáció nem nyelvészeti témát tárgyal. Itthoni pályafutásom tulajdonképpen csak ötvenéves koromtól fogva volt zökkenőmentes. A sok nehézségért, problémáért azonban mindig kárpótolt a külföldi elismerés.
Nyelvészeti munkámban nem támaszkodtam semmiféle hagyományra, a korábbi korszakok értékes munkáit azonban szívesen forgattam. A számomra fontos és ízlésemnek megfelelő nemzetközi trendeket követtem, nem szerettem azonban (és ma sem szeretem) a szoros elméleteket, mert úgy éreztem, hogy gúzsba kötik gondolkodásomat. Ezért általában olyan kérdésekkel foglalkoztam, amelyek lehetővé tették a módszer és az elméletet szabad megválasztását. Fő kutatási területem az általános és a magyar nyelvészet, utóbbit éppúgy a nemzetközi tudomány részének tekintem, mint az előbbit.
