Olyan vidéken születtem, ahol három nyelvjárás találkozik: a csalló- és szigetközi, a rábaközi és a Bakony-vidéki. Szűkebb és nagyobb családom tagjai is nyelvjárási ízzel beszéltek. Értelmiségi családba születtem, negyedik, megkésett fiúgyermekként, és nyelvileg is védett, igényes környezetben nőttem fel. A betűkkel csak az iskolában ismerkedtem meg, mégis korán kezdtem olvasni: már az elemiben „előolvasó” voltam, s tanítottam néhány lassúbb észjárású osztálytársamat. Pedagógusi hajlamaim már ekkor jelentkeztek?
Könyves családban éltem. Apám könyvtárában ott volt a Magyar Remekíróknak szinte teljes sorozata, Jókainak ötven kötete, a Szilágyi féle A magyar nemzet története. Etikát, emberséget, magyarságot, nyelvszeretetet Petőfitől, Jókaitól, Aranytól, Balassitól, Adytól, József Attilától tanultam (lenyűgözött nyelvi gazdagságuk). És tanítóimtól, a gimnáziumban bencés és világi tanáraimtól. Jó magyar- és történelemtanáraim voltak. Ők adták kezembe az első irodalmi, néprajzi, történelmi tanulmányköteteket. De ők neveltek irodalomértésre és főleg gondolkodásra, emberségre, kötelességtudásra is. Nyelvtanóránk nem nagyon volt. A magyar grammatikát latin-, német-, franciaórákon verték belénk tanáraink. Főleg a latin tanulásának is köszönhetem, hogy az egyetemen a nyelvészet felé orientálódtam. Szabó Dénes, Pais Dezső, Bárczi Géza, Benkő Loránd és mások előadásain és szemináriumain nemcsak a nyelv történetével, rendszerével ismerkedtünk. Tájékozódtunk a szakirodalomban, megtanultuk a filológiát, a pontosságot. Megtapasztaltuk, hogy egy-egy témakör kibontása érdekében milyen sokfelé kell kutakodni, milyen utakat kell bejárni, mint kell kritikával olvasni a szerzőket, egy-egy szó, név, helynév mit árul el nyelvünkről, történelmünkről, gondolkodásmódunkról stb. Hatalmas bizonyító anyagot felsoroló, kristálytiszta logikájú példát mutattak a szintetizáló gondolkodásra is. S mindegyiküktől „eltanultuk” a munka fegyelmét, a felfedezés örömét. Előadásaiknak „valóságtartalmáról” gyermekeim és unokáim beszédét figyelve győződhettem meg. Családom felém áradó szeretete mindig erős támasza volt munkámnak.
Az egyetem után a Nyelvtudományi Intézetben Gáldi László osztályában évekig gyűjtöttük a magyar irodalom remekeiből a készülő nagyszótár számára az értelmezendő szavakat. Gáldi professzor rendszeresen beszámoltatott munkámról, beszélt saját kutatásairól: tágította látókörömet. Közösen dolgoztuk ki a nagyszótár szerkesztési elveinek tervezetét. Egy alkalommal arra figyelmeztetett: ha meg akarok maradni a pályán, évente meg kell írnom legalább négy cikket vagy két tanulmányt, vagy legalább egy könyvet. 1955-ben hozzákezdtünk a Petőfi-szótár anyaggyűjtéséhez, majd szerkesztéséhez. Szikrázó szellemű munkatársakkal dolgozhattam együtt: Szabó Dénes, J. Soltész Katalin (csodálatos például a Babitsról szóló könyve), P. Eőry Vilma, Somogyi Magda, Büky Béla – nem szólva azokról „deklasszált” elemekről, akik az ötvenes–hatvanas években óradíjasaink voltak. (Szinnyei Merse Jenő egykori kultuszminiszter, Zimándi Pius István, Péterffy monográfusa és sokan mások.) A Petőfi-szótár szerkesztési elveinek kidolgozása ösztönzött, hogy végignézzem a magyar íróiszótár-kísérleteket (ezekről A magyar írói szótárak kérdései címen írtam), s hozzákezdjek a József Attila-szótár anyaggyűjtéséhez. A Petőfi-szótár több mint 25 évi munka után meg is jelent. A két szótár olykor gályarabságnak is tűnő munkálatai közben – minden kéziratukat, fogalmazványukat, életükben kiadott műveiket végigolvastuk, minden szavukat külön cédulára kiírtuk – döbbentem rá igazán, milyen összefüggések, a való életnek és a léleknek milyen mélységei rejlenek e két – mai koromból visszatekintve: siheder korú – költőnek egy-egy szava, kifejezése, fordulata mögött, mennyit kínlódtak, gyötrődtek ők, a nyelv művészei is a nyelvvel a gondolat megfogalmazásakor, s milyen gazdag, hajlékony is nyelvünk. Erről – s arról, hogy mi rejlik egy-egy szöveg szavai mögött – próbáltam számot adni néhány verselemzésben és egy Petőfi motívumrendszereiről szóló tanulmányban, jóval később pedig, már 1980 után – többek között – egy Kossuth-, Móricz Zsigmond- és Cs. Szabó László-szövegnek az elemzésében. De ezek a munkák már más „korszaknak” is az eredményei.
1964-ben – hosszú vívódás után – elvállaltam a rádióbemondók beszédoktatását. (Kezdetben azért, hogy pénzt kereshessek a József Attila-szótárhoz.) A munka, melyet – később a tévében és egyetemeken, főiskolákon is – tanítva s tanítványaimtól is tanulva végeztem, szenvedélyes kutatási témává vált. A nyelvészet felől közelítve egyre nagyobb mértékben foglalkoztattak az értő-értető szövegtolmácsolásnak, majd a szöveg és a hangzásforma összefüggéseinek kérdései. Különösen akkor, amikor az 1965-ös egri kiejtési konferencia után, 1966-ban bekapcsolódhattam a Kazinczy-versenyek bírálóbizottságának a munkájába.
Ezek a feladatok új világot nyitottak. A hangzó beszéd gazdagságának világát. A legfőbb gondot az jelentette, hogy az értő/értető szövegmondás törvényszerűségei még nem voltak feltárva, s a kiejtés vizsgálata ekkortájt még nem lépte át a mondat határait. Rádiós munkám vezetett rá annak vizsgálatára, hogy milyen összefüggések szabják meg a szövegszerkesztés és a kiemelés-értelmezés eszközeinek használatát a különböző kommunikációs szituációkban és szövegműfajokban. Ez és a Kazinczy-versenyek tapasztalatai vezettek el ahhoz a felismeréshez, hogy kell lennie „szövegfonetikának”, hiszen a hangzásforma fő meghatározója maga a szöveg. A legfontosabb ilyen tárgyú – már a szövegtan felé is elkanyarodó – tanulmányaimat az A szöveg és hangzása, valamint a Kazinczy-versenyekről szóló kötetekben gyűjtöttem össze. Elekfi Lászlóval most rendezzük sajtó alá a – régóta várt – Kiejtési kézikönyvnek a mondatfonetikai eszközök használatával foglalkozó részét.
Az Országos középiskolai tanulmányi verseny egyik témája az ifjúság megszólalási gondjairól szólt. A dolgozatok, melyeket bíráltam, a magam gyerekkori görcseit idézték fel, s szinte rákényszerítettek a Beszélgessünk a beszédről című könyvem megírására, s később – más szerzőkkel együtt – a Nyelvi illemtannak elkészítésére.
Az Édes anyanyelvünk versenyek, egyetemi, iskolai, rádióbeli oktatói munkám tapasztalatai arra ösztönöztek, hogy a beszélő, a hallgató, a mondanivaló, a műfaj és a beszédszituáció összefüggéseit vizsgáljam meg: mit tegyünk, hogy valóban azt mondjuk, amit mondani szeretnénk, hogy a hallgató valóban azt értse belőle, amit közölni akarunk vele. Két könyvem is foglalkozik a közéleti retorika kérdéseivel: a Közéleti beszédünk és A korszerű retorika alapjai. Ezekben próbálom igazolni Illyés Gyulának azt a megállapítását, hogy „a jó magyar írás és beszéd tanítását a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni”.
S a jövő? Ha életem határai engedik, oktatói munkám, kisebb-nagyobb cikkek, tanulmányok írása mellett még néhány nagyobb munkát is szeretnék elkészíteni és befejezni.
Ha megkérdeznék, mi volt életem értelme, ezt válaszolnám: az, hogy egy életen át anyanyelvemről tanulhattam, hogy anyanyelvem törvényszerűségeit vizsgálhattam, hogy taníthattam, hogy gondolkodni taníthattam, hogy az anyanyelvről szerzett ismereteimet az anyanyelvemen adhattam át tanítványaimnak, olvasóimnak.
