Marosfalvi Antal

festő, restaurátor (Szombathely, 1931. május 6.)

    Már a születés évéből sok minden kiderül; milyen életre szóló benyomások érik az embert, hogyan alakul sorsa. Az eszmélés éveiben meghatározó élmény volt tűzoltó-bombatűzszerész édesapám szerény családi házában a fenyegető háborút megelőző sok aggodalmas félmondat, majd maga a háború öt éve. Éppen a kisgyerek-, a nyiladozó kamaszkor éveiben.
    De éppen ekkor, hétévesen ért a szerencse; felvettek a nagyhírű Scola Cantorum Sabariensis százhúsz tagú énekkarba, amelyet a szombathelyi püspökség tartott fenn, és amelyet a csodálatos Dr. Werner Alajos zenetudós, zeneszerző-karnagy alapított és vezetett. A kórusélet, a gyakori próbák, hangversenyek elvontak az „utcától”, fegyelemre szoktattak, és külön ajándék a zene szeretete.
    A polgári iskolát szirénaüvöltés és bombázások éveiben jártam, és 1945 (!) tavaszán fejeztem be.
    „Fiam, akarsz órásinas lenni?” – fátumszerű kérdés 45 nyarán apámtól egy újsághirdetés nyomán. Volt-e más választásom?

Ajtóm és ablakom

    Öt évig gyakoroltam – és szerettem – ezt a gyönyörű szakmát, a pontosság, kreativitás e remek iskoláját. De mit lehetett kezdeni egy segédlevéllel, amikor államosítottak? A következő, de némileg rokon szakma: általános gépipari technikusi oklevél. Ezekben az években azonban már minden perc szabadidőmet a szombathelyi Derkovits Képzőművészeti Szabadiskola műtermében töltöttem két kiválóság: Burány Nándor és Radnóti Kovács Árpád festőművész irányításával. Ők jelentik a szakma, az emberi tartás és az etikus alkotói szemlélet forrásait.
    A kenyérkereső napi munka mellett 1955 óta részese voltam a vasi festőgárda kiállításainak. 1968-ban alapító tagja a Vasi Fiatal Képzőművészek csoportjának. Húsz éven át számtalan hazai és külföldi kiállítást szerveztünk. 1976-ban felvettek az Alapba (MAOE). Első nagyobb önálló kiállításom 1970-ben volt, azóta több mint ötven, itthon és külföldön. Ugyancsak alapító tagként éveken át vettem részt a nyári Győri Művésztelep munkájában és kiállításain, ahol Győr Városáért emlékérmet kaptam.
    Nagy fordulat volt életemben – a műszaki pálya után –, hogy Szombathely képtárat épített nagy szülötte, Derkovits Gyula életműve számára. Már a megelőző gyűjtőmunka idején sokszor bíztak meg új szerzemények restaurálásával. Majd amikor már a nyitás ideje is közelgett, főállású restaurátornak alkalmaztak 1984. január elején.
    Az a tizennégy hónap életem legszebb, talán leghasznosabb szakasza volt, amikor közel kétszáz, többségében szinte romos festményt kellett egy országos jelentőségű gyűjtőhely felavatásáig bemutatható állapotba hozni. Derkovits, Dési és kortársaik művei Várkonyi György műtörténész rendezői elvei szerint és Salamon Nándor első igazgatósága alatt ott függtek a 2000 négyzetméternyi kiállítótermek falain 1985 februárjában az ünneplő közönség előtt. A Kultúráért kitüntetést kaptam érte.
    A következő éveket a Savaria Múzeumtól átvett, ugyancsak megviselt állapotú gyűjtemény helyreállítása töltötte ki. Ezekből 1987 októberében Ötven restaurált kép címmel nyitott kiállítást a képtárban Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Ez a kiállítás hozta meg nekem a nívódíjat. Vajon befogadott a szakma diploma nélkül?
    Az önálló festői pálya és a restaurátori szolgálat boldogítóan egészíti ki egymást; amit az egyikről tanulok, hasznos a másikban. De ami még fontosabb: toleranciára, befogadásra, megértésre tanít a másság, a másé iránt. Ugyanakkor arra a meggyőződésre jutottam, hogy egyetlen út van számomra: kerülni, ami divat, mert uniformizál, meg kell őrizni a saját arculatot, még ha nem jegyeznek a felkapottak között, akkor is. A másik nagy szenvedélyem, az utazás is arról győzött meg, hogy a kiállítótermekben ragályként burjánzó gegparádé unalmas, már szinte arctalan. Arra törekszem, maradjak én.
    Ez évben volt egy önálló kiállításom, aminek azt a címet adtam: Útközben láttam. Az eszmélésem óta eltelt fél évszázad összegzése. Erről Hölderlin egy gondolata jut eszembe: „Engem a zúgó ligetek zengése nevelt fel, / …szeretni a virágok között tanultam.” Vagy Weöres Sándort idézzem? „Alattad a Föld, fölötted az ég, / benned a létra.”