Az ember nem üresen indul az úton. A meghatározó: anyám, apám szeretete, érzelmeik, testük harmóniája. Aztán: ami jön. Ha szerencsém van, szemben, ha peches vagyok, a hátam mögött és meglepetésszerűen lép elém, váratlanul, amikor védtelen, felkészületlen, kiszolgáltatott vagyok. A körülmények, ahogy mondani szoktuk. Egy tanító, a barátság, a szerelem, a szeretet, a társ, egy festmény, amire rácsodálkoztam, egy segítőkész mondat, mozdulat, de az indulat, a gyűlölködés, a félreértés is. Déry Tibor valahogy így fogalmazott: „Az ember élete során több dologhoz súrlódik, és néha tüzet fog.” Apám, anyám és ez a „néha”, ez lennék én.
Az ember menet közben sok mindennel, sok mindenkivel találkozik. A történtek többsége elfelejtődik, csak néhány marad meg. Vonzóvá válik vagy taszítóvá, néhány beépül. Egy mozdulat, néhány pillanat, egyórányi beszélgetés, egy kinyújtott vagy visszahúzott kéz… Mind élmény. De hogy meghatározóvá válik? Nehéz, talán a legnehezebb meghatározni, hogy ez valóságként vagy szerepként jelentkezik majd. Nekem túl sok volt, amit meghatározó élménynek nevezhet az ember. Az osztrák tavak hegyekkel védett nyugalma, Bernstein a televízióban, önzésem: Ránki Dezső zongoraestjének hangulatomhoz igazodó részlete, Budai beadásából Kocsis fejesgólja, amikor Kovács beérte Kucot a Népstadionban, klasszikus festők Krisztus-ábrázolása, ha Krisztusban felismertem a festő korának emberét, fiam pettyes labdája a szoba közepén, a mauthauseni gázkamrában egy hiányzó zuhanyrózsa, egy magatehetetlen, víztől dagadt lábú öregasszony egy bűzös miskolci pincelakásban, ahogy a szalmazsákja alól kiveszi háromfelvonásos drámáját, hogy jutassam el a miniszterhez, Déry Tibor mondatainak tökéletessége, Ruttkai Éva, amikor elsírta magát egy rádióműsor készítése közben, mert helyettem is sírt, Radnóti Miklós füzete viharkabátja zsebében, ahogy József Attila fogalmazott: „hiányod átjár, mint huzat a házon”, vagy az, ahogy Pilinszky János katolikus magyar költő mesélte: egy fényképen látta, amikor egy feketébe öltözött öregasszony a fehér murvával beszórt úton a halál felé lépked, és ő későbbi életét tette arra, hogy megállítsa az időt és az idős nénit azon a fényképen, hogy ne tehesse meg a halálhoz vezető utat. De ez csak néhány a sokból, mert minden meghitt mozdulat, mondat, szó igazított rajtam valamit, ellenőrizte addigi önmagam, javított, rontott, sokszor meg is zavart. Rohantam mindig, és így sok találkozásom volt.
Furcsa fiatalságom volt. A logikus, általánosítható út ez lenne: egyedüli igazságok, persze a tévedések sora, később a tévedések felismerése, majd így, ezekkel a kiigazított tévedésekkel együtt élni, ha lehet és ha hagyják. Nekem – még tizenévesen és gyanútlanul mászkáltam a világban – hadat üzent egy Hitler Adolf nevű festő, és én éppen akkor nem tévedhettem, amikor az életben talán a legszebb, legfontosabb a tévedés szabadsága. Pillanatok alatt kellett döntenem embertelen helyzetekben, ösztönösen, tapasztalatok nélkül. Döntéseim – ekkor – hibátlanok voltak. Ha nem így lett volna, most nem lennék. Elbizonytalanodni, döntéseim helyességében kételkedni később kezdtem. Reakció előző magabiztosságomra? Az állandó változások kényszere? De mert ismertem a vélt magabiztosság örömét, ezért ragaszkodtam tévedéseimhez is, bár néha tovább, mint kellett volna.
Volt az életemnek egy időszaka, amikor kiközösítettek, és ezt a kiközösítést törvénybe is iktatták. És én, aki egyszerre szeretnék református, görögkeleti, zsidó, ír, angol, fehér és fekete bőrű lenni, tokiói, casablancai, londoni, texasi és budapesti, amikor ezt a törvényt túléltem, elkezdtem keresni az embereket. A kor, akkor – a mi romantikus korszakunkban – beszélgetésből állt. Ültünk a Duna-part lépcsőin, a hidak egyik része még legyilkolva a folyóban – meghazudtolva korunkat, mert erőszakkal felnőtté tettek –, szelídebben vagy üvöltve, lehetett mondjuk éjszaka egy óra, azon vitatkoztunk, hogy Lukács György, hogy a szociáldemokrácia, hogy Rajk László. Majdnem összeverekedtünk, cipeltük és ragasztottuk az ártatlan házfalakra a pártok plakátjait, összevesztünk szüleinkkel, barátainkkal, magunkkal, hogy másnap azért a gombfocicsapathoz kölcsönkérjem a centert tegnapi legádázabb közéleti ellenfelemtől, mert – akkor ezt jól tudtuk – a vita átmeneti, a barátság örök. Örök… Néha elnémultam, mert csak így lehetett kibírni.
A televízió felé indultam, de elfogyott a hely, a rádióban még volt, és kedvesen fogadtak. Akkor talán mindegy is volt, már szerettem volna az agyam kipróbálni. És mert a hűtlenségeimen belül néhány – fontosnak tartott – emberhez, dologhoz nagyon hűséges vagyok, ott is maradtam a Bródy Sándor utcában. Képekben gondolkodom inkább, de ez nem volt hátrány. Szóval: a kezdet adódott. Aztán hívtak mindenfelé, de maradtam. Egy ideig szerelemből, azután kedvetlen hűségből, kíváncsiságból, mert még mindig szeretném, ha megértenék, amit mondok, ha megértenék, hogy nem magamért mondom, s még abban az időben is, amikor méltatlannak éreztem, ami velem történt, mert méltatlan, ha nem kíváncsiak az ember gondolataira.
Nem a világnak akarok bizonyítani, és talán nem is bizonyítani, csak feleltem, felelnék néhány ember örömtelien kérdő nézésére. Apámnak értő mondatait, anyámnak dicsekedve simogató kezét köszönném, s annak a néhány embernek, aki érti, amit mondok, aki büszke rám, elfogultan vagy elfogulatlanul, mert szeret. Nem akarok eminens lenni, de tíz év késéssel kezdtem. Mindenhová tíz év késéssel érkeztem, ezt be akartam hozni, amit csak nagy energiával lehet, és ez összetéveszthető sok mindennel, mondjuk azzal, hogy eminens akar lenni az ember. Esetleg a fiamnak akarnék bizonyítani? Alig hiszem. A fiam bőre alá, az agyába, a lelkébe csupán a tapasztalataimat szeretném belegyömöszölni, bár tudom ennek lehetetlenségét, mert mindenki csak saját, kipróbált, jól bevált boldogtalanságai árán lehet boldog. Igyekezetem arra irányul, hogy abban segítsek neki, hogy ne kelljen minden boldogtalanságot kipróbálnia.
Mindig szerettem volna eljutni a falig, nem hősiességből, nem a mártíromság akarásából, de mert szerettem volna kipróbálni mind magam, mind a falat. Nem lehetne-e egy kicsit tovább? – diktálták illúzióim. Akkor szerettek érte, mit mondjak, nagyon szerettek, még olyanok is szerettek, akik ma régi „ellenállóként” rohangálva, akkor elgyávulva, ezt ma elfelejtve, újkori egyistenhívőként, memóriavesztésesen nem szeretnek, mert már elviselni sem képesek múltbeli magukat.
Állandóságom – úgy tűnt – idejét múlta, felcímkézhető lett, s a címkézés lehetősége után vágyakozók fel is címkézték. Anarchistából mindenféle más lettem, ettől szomorú, ettől indulatosabb, mint kellett volna, de hálás is voltam, mert éppen azok kezdtek el nem szeretni, akiktől elvártam, hogy ne szeressenek, de indulataimat félretolva köszönetem most azoké, aki örömeim, konfliktusaim mögé nézve észrevették kínlódásaimat is, elismerésem azé a néhányé, akik bocsánatot kértek, mert ez a század nem a bocsánatkérések százada. Nehezen emésztettem meg, hogy a csak felületen mászkálók, a kapkodó igehirdetők (régiek vagy újak), a publikusság felé ácsingózó sandák miket tesznek, mondanak, írnak. Amikor ocsúdtam, nem megújulni akartam, azt csak rossz kompromisszumok árán lehetett volna, csak egy igyekezetem maradt: megpróbálni tisztázni a félreértéseket, megkülönböztetni a valódit a méltatlantól. Igaz gondolatokkal találkozni. Megérteni Ahmatovát, Malamudot, Márquezt, Singert, a gondolkodni akarókat, az erőszakot elutasítókat, megérteni azokat, akik az ésszerű, másokat fel nem horzsoló megoldásokat kínálják, és tiszta aggyal választani tudni több lehetőség közül. Megértetni magam és megérteni másokat. Nagyon pontosan: megtalálni egy „ellopott” magatartásformát és néha a csendet, ami után mindig vágyódtam.
Nem hiszem magam tévedhetetlennek. Sőt. Csupán azt hiszem, hogy van néhány igazságom. Azt védem. Ehhez hívok segítségül egy nagyon okos embert. Több is volt ennél, bölcs. Füst Milánnak hívták. Ő mondta: „Azt feleled nekem, hogy amit mondtam, az nincsen egészen így. Semmi sincsen egészen így – felelem én. Vagyis minden, mit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, s a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy neked éppen a tizenhatodik tetszik a legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.” Ezt a bukást vállalni kell.
