Nem tudom, hogy most beszámolót kellene-e írnom, vagy elszámolást kellene-e adnom az életemről. A beszámoló hosszú lenne, mint mindenkié, akit közelről érintett a második világháború, a rendszerek és rezsimek sorozatos változása, a forradalmak, vagy legalábbis a „mi” saját forradalmunk, 56 szele, és túl személyes is. Az elszámolás meg nehéz. Mégis ezt próbálom.
Tulajdonképpen soha nem akartam semmi „lenni”. A dolgok történtek. A tanácstalanság sodort annakidején a közgazdaság-tudományi egyetemre. Mannheim Károly mondott egyszer olyasmit, hogy az megy szociológusnak, aki nem elég tehetséges ahhoz, hogy matematikus legyen, és aki nem elég türelmes ahhoz, hogy történész legyen. Velem is nagyjából ez történt, azzal a különbséggel, hogy amikor én kerültem egyetemre, akkor épp nem létezett szociológia. Maradt a közgáz.
Az első munkahelyemet, a Központi Statisztikai Hivatalt sem választottam. Elsőéves egyetemista voltam, és valamiből meg kellett élni. Aztán ott ragadtam tizennyolc évre. Ott tanultam életemben a legtöbbet. Máig ott lennék, ha el nem küldenek, s ma már igazán mindegy, hogy miért. Ez volt egyébként a szerencsém, mert így a sodródást abba kellett hagynom. Az első választott munkahelyem tényleg akkor, 1969-ben lett, nevezetesen az MTA Szociológiai Kutatóintézete. És már lehettem vagy ötvenéves, tíz-tizenöt év tanítással és nagyjából ennyi könyvvel a hátam mögött, amikor először és utoljára szerettem volna „valami lenni” – egyetemi tanár. Közel hatvanéves voltam, amikor idáig eljutottam. 1988-ban alakult meg az ELTE Szociológiai Intézetén belül a szociálpolitika tanszék, és ott lettem tanszékvezető.
A témákat azonban, amelyeken dolgoztam, nagyjából 1956 óta szinte mindig magam választhattam, ami inkább szerencse, mint érdem. A kutatások szakkérdésekre kerestek választ, de indítékuk sokszor a felháborodás volt. Felháborodás azon, hogy miért olyan igazságtalanul egyenlőtlenek az emberek életesélyei? Miért élnek olyan sokan nyomorúságban, a társadalom peremén?
A válaszok keresésére 1958-tól adódott lehetőség. A KSH-ban egy kis csoporttal elkezdhettük a jövedelmek eloszlásának vizsgálatát, azután a nők helyzetének felmérését, majd 1961-től a társadalmi rétegződés kutatását. Innen vitt az út a szegénység kutatásához, de ezt ott Kemény István végezte be. Én a Szociológiai Intézetben foglalkoztam tovább a „régi” kérdésekkel. Fontos állomások voltak az iskolakutatások, a struktúraproblematika folytatása, a szegénypolitika áttekintése, s mindezek közös elemeként – nagyjából a hetvenes évektől kezdve – a társadalom- és szociálpolitika köré szerveződő vizsgálódások. Vagyis mindig az volt a kérdés, hogy hogyan alakulnak egyenlőtlenségek és kiszolgáltatottságok, hogy melyek a mögöttes okok, s hogy hogyan befolyásolhatják mindezt társadalmi intézmények és mechanizmusok, mondjuk az iskola vagy a szociálpolitika.
A szerencséim egyikéhez tartozik, hogy mindig nagyszerű kollégáim voltak, és sokaktól sok segítséget kaptam. A névsor kitöltené a hetven sort, hadd említsem hát csak azokat, akik már sajnos nincsenek: Gábor Lászlót, Háber Juditot, Tánczos Gábort, Várhegyi Györgyöt.
Nem tudom megítélni, hogy mit csináltam jól és rosszul. Azt azonban hiszem, hogy a kérdéseimet fel kellett és fel kell tenni. Hiszem, hogy nem csak az az érvényes tudás, amely leírja, hogy milyen a társadalom. Miért épp olyan, amilyen? Kinek jó ez, kinek rossz? Ha sok az emberi szenvedés, és ebből sokat nem a természet, hanem a társadalom berendezkedése ró ránk, akkor a társadalomkutatónak azt is meg szabad, talán meg kell kérdeznie, hogy lehetne-e másképp. Sokak szemében ezek értékterhelt, tehát nem tudományos kérdések. Csak az a „tehát” nem olyan magától értődő. A társadalomtudomány sose foga lezárni azt a vitát, hogy lehet-e értékmentes társadalomtudomány, mert erre a kérdésre nincs értékmentes válasz. Ha ez így van, akkor talán az én kérdéseim is jogosak és érvényesek voltak.
Hetven év nagy idő. Nem adatott meg sem az apámnak, sem a nővéremnek, sem a férjemnek. De azért folytatni kell, amíg lehet. És nem is csak kell – sok az öröm is. A gyerekeim, akik hiába őszülnek már lassan, nekem gyerekek maradnak. Az unokák, akik mind a fejemre nőttek, és akik minden újabb találkozásra meglepetést tartogatnak. Tájak, amelyeket még egyszer vagy először látni szeretnék, munkák, amelyeket szeretnék még elvégezni. Kötelezettségeim is lennének: jóvá kellene tenni hibákat, meg kellene követni azokat, akiket akarva-akaratlanul megbántottam. „Hol mit kezdtem, abban véget…” – ez túl nagy kérés lenne. De az talán nem, hogy ameddig folytatom, addig ne kelljen elárulnom sem értékeket, sem embereket.
