Eredeti keresztnevem állítólag a kórház ügyeletes ápolónőjének köszönhetem, aki abból kiindulva, hogy ha már Petőfi, akkor legyen Sándor, ezen a néven jelentett be.
Apám korán meghalt, semmi emlékem nincs róla. 1943-ig egyetlen kis szobából álló lakásban éltünk anyámmal és nővéremmel, özvegy anyámnak nyugdíj nélkül többre nem futotta. Hatéves koromig magam kitalálta játékokkal játszottam, többnyire egyedül. Elemista koromtól kezdve megváltozott az életem. „Magános apró emberből” „közéleti személyiséggé” váltam: iskolai ünnepélyeken én mondtam az ünnepi beszédet, folyamatosan szerepeltem iskolai színielőadásokon, és tanítottam arra rászoruló osztálytársaimat, akik fizetségére viszont mi voltunk rászorulva. Apám hiányát azonban nem éreztem, sőt büszke voltam arra, hogy a családban alig tizenévesen én lettem a férfi.
Anyám erejét meghaladó áldozatokat hozott értünk, beíratott a gimnáziumba, mert azt akarta, hogy legyen belőlem „valaki”. Minthogy kitűnő tanuló voltam, tandíjmentes lettem, így tanulmányaim folytatása különösebb anyai megterhelést nem jelentett.
A szó, a szöveg, az irodalom szeretetét magyartanárom tovább növelte bennem, s tizenhárom éves koromtól kezdve egyre erősebbé vált a meggyőződésem, hogy ezek tanulmányozásának fogom szentelni az életem.
Életemnek 1941 és 1945 közé eső szakaszát azonban nem csak felejthetetlenül szép, hanem mélyen bevésődő – többnyire a háború okozta – fájdalmas élmények is gazdagították.
Azt, amit „hitnek” szokás nevezni, az élet nagy kérdéseire választ keresve nagyobbrészt én teremtettem magamnak. Ez a keresés tett tevékeny tagjává az akkor már egyre inkább illegalitásba kényszerülő katolikus ifjúsági mozgalomnak is, aminek politikai következményei döntő módon meghatározták további életem.
Magánúton letett érettségimet követően két évig dolgoztam egy ipari üzemben, majd – több kísérlet után, amelyek eredménytelenségének nem felkészültségem hiánya volt az oka – 1951-ben felvételt nyertem a Debreceni Egyetemre matematika–fizika szakra. Ez a lehetőség volt adva, de az akkori körülmények között ezt kívánta racionalitásom is.
Egyetemi tanulmányaimat nős emberként kezdtem el. E házasságból öt nagyszerű gyermek született, unokáim jelenlegi száma tizenöt.
1955-ben kezdtem el matematika–fizika-tanári pályafutásom a Debreceni Zenei Gimnáziumban. Az irodalomhoz sem lettem hűtlen, tanári tevékenységemmel párhuzamosan irodalmi színpadon működtem, majd 1957–1961 között német nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet is szereztem.
Szakdolgozatom írása közben világosodott meg előttem, hogy a matematikai gondolkodásmód igen jól hasznosítható a modern nyelvészeti kutatásban. Hogy ebben a kutatásban elmélyedhessek, Budapestre költöztünk, ahol szinte minden lehetséges időt kihasználva modern nyelvészettel kezdtem foglalkozni, annak tárgytartományát kezdettől fogva egy speciális „szövegtan” irányában tágítva. Ebben az időszakban ragadt a kezdőbetűjére zsugorodott Sándor keresztnevem mellé írói névként a János.
Persze mindez korántsem ment olyan olajozottan, ahogy e sorok olvastán tűnhet. Az olykor emberfelettien sok kenyérkereső munka s főleg a folyamatosan rám nehezedő politikai helyzet okozta stressz következtében 1964 és 1968 között hatszor volt gyomorvérzésem, amiknek végül operáció vetett végett. Az operáció után életösztönöm 1969-ben Magyarország elhagyására késztetett.
Két évig Svédországban éltem, ott szereztem általános nyelvészetből doktori címet, amire sajnos Magyarországon a legmagasabb szintű szakmai támogatás ellenére se nyílt lehetőségem.
Ettől kezdve – főleg ami életem szakmai oldalát illeti – minden szinte mesébe illő módon ment: 1971-ben az akkortájt létrehozott Bielefeldi Egyetem (Németország) hívott meg professzorának, ahol a szövegtani kutatás egyik legjelentősebb európai centrumának létrehozásán működhettem közre, majd folytattam oktató- és kutatómunkát tizenhét évig. Onnan 1989-ben a patinás olaszországi Maceratai Egyetemre kaptam meghívást, ahol jelenleg is oktatok, ezúttal nyelvfilozófiát és szemiotikát, kutatási területem mindkettő nézőpontjából a multimediális kommunikációra kiterjesztve. A nyolcvanas évek közepétől kezdve újrarendeződött Magyarországhoz való viszonyom is, tíz év óta tevékenyen részt veszek a szövegtan hazai kutatásában és oktatásában.
S ha most arra a kérdésre keresek választ, hogy minek köszönhetem, hogy a sok nehézség ellenére viszonylag jó egészségben s szakmai eredményekben folyton gazdagodva értem meg hetvenedik életévem, a következőket mondhatom: a szinte „eleve elrendelés”-szerű hivatástudatnak, amely azon túl, hogy mindig elegendő erőt adott a mindennapi munkához, kiapadhatatlan energiaforrást jelentett és jelent számomra magához az élethez is; életfilozófiámnak, amely egyrészt mindenhez úgy engedett viszonyulni, hogy sohase lehet tudni, mi mire lesz jó, másrészt minden esetben az éppen adott helyzetből kiindulva tudott céljaim eléréséhez egyre közelebb vinni; s végül, de nem utolsósorban azok önfeláldozó szeretetének és segítőkészségének, akik magánéletem vagy hivatásom gyakorlása egy-egy szakaszában mellettem álltak, illetőleg állnak, illesse ezért mindannyiukat ez alkalomból is szívből jövő köszönetem.
