Tizennégy évesen olyan szerettem volna lenni, mint Mikszáth Kálmán. Még a rajz is tetszett róla, az a nehéz, súlyos és nyugalmas termet, barátságos arca a nagy bajszával, ahogy ült és pipázott. De legjobban az írásai tetszettek, a Szent Péter esernyője, meg a Jó palócok kötetének elbeszélései, főleg amiatt, mert tudtam, hol lakott. A falunktól körülbelül másfél kilométerre van Horpács, ahol Mikszáth annak idején egy kúriát meg egy kis birtokot kapott. Nagyon tetszett nekem, hogy egy író kúriát kap azért, mert ír. Azonkívül mindenütt csak Mikszáth neve hallatszott, az iskolában, az ünnepségeken. Voltak Mikszáth utcák mindenütt, amerre csak jártam az én vidékemen. Azt mondták, hogy a palócok írója volt. Hogy Balassagyarmaton is élt, s hogy ez a vidék az, ahonnan a témáit összegyűjtötte, itt élnek azok az emberek, akiket megírt. Próbáltam is felfedezni egyik-másikukat, és fel is fedeztem, rájuk ismertem. S elragadott, magával sodort a nagy szerencse lehetősége, hogy egyszer én is így fogok majd írni, hiszen én is itt élek, itt lakom. Sovány, vézna, mezítlábas gyerek voltam, és tizennégy évesen megírtam az első regényemet, ami a kastélyban játszódott, pontosabban inkább a majorban, a béresek között. Körülbelül húszoldalnyi volt egy nagy kockás füzetben, amiből később, vagy harminc év múltán szinte az egészet átmentettem egyik regényembe.
Első tizenhat évemet egy börzsönyi faluban töltöttem, Nagyorosziban, szüleimmel és négy testvéremmel. Körülöttem a Börzsöny, a drégelyi vár, és közvetlen közelünkben a fenyves, az erdő, a dimbes-dombos mező, ez a színes, gyönyörű táj. A kertünk is egy valóságos erdőcske volt. Ott szereztem első élményeimet a természetről, a bogarakról, a madarakról, gyíkokról, békákról és arról a mérhetetlen sokféle növényről, amely abban a kertben szabadon nőtt. És persze állataink is voltak, tyúkok, kacsák, libák, malacka és nyulak és kecskék, s az apám méhese… A házunk előtt pedig reggel-este elvonult a csorda. Hatalmas patájú lovak húzták a szekereket szénával, gabonával. Az én gyerekkoromban még voltak idős parasztemberek, akik bő vászongatyában jártak, mezítláb vagy fatalpú saruban, úgy dolgoztak. Egy kicsi, ősi világ volt ez, amit olyan hosszú időn át nem találtam többé. Ez az emlék kísért a fővárosba is, amikor kollégista lettem, majd katona, és később újságíró. Mindenütt megőriztem a falu, a természet közelségét. Újságírói munkám többnyire a faluhoz kötődött, irodalmi munkásságom is erre épült, a régi élményekre és az újakra.
Írónak készültem, semmi más nem akartam lenni.
Három éve meghalt a feleségem, s akkor úgy gondoltam, életformát kell változtatnom. Visszavágyakoztam a faluba. És most itt vagyok, ami olyan, mint Horpács, ahol van egy kúria, van egy udvarház és száz lélek.
Újra falun élek, Vindornyalakon, vannak birkáim, van egy csikóm, vannak lovaim, kutyák, macskák, állatok vesznek körül, és millió és millió madár. Egy erdő a kert, csak diófa van tizenhét darab, és szilva, barack, alma, meggy és mogyoró, tényleg egy erdő az alig fél holdon. És a ház is öreg, vastag kőfalakkal, fával fűtök, cserépkályhákban. Jól érzem magam mind télen, mind nyáron, és megpróbálok dolgozni még, írni hetvenévesen. Úgy érzem, hazajöttem, itt vagyok újra a falumban, abban a megálmodott világban, ahová Mikszáth is került idős korára. Azt kívánom, a Jóisten adjon még erőt, hogy amit gondolok, érzek és hiszek, megvalósíthassam, megírhassam, és átnyújthassam azoknak, akik olvasni szeretnék.
