Tíz évvel ezelőtti gyűjteményes kiállításom ismertetője úgy találta, hogy szokatlan művészi pályát futottam be. Norvégiában élő magyar festő vagyok, nem Magyarországon született norvég festő. Ez így volt igaz akkor is, ma már még inkább. Noha az év jelentős részében Norvégiában lakom, de szülővárosomban, Budapesten is van egy otthonom, és mindkét országban gyakran kiállítok, viszonylag élénk sajtóvisszhanggal megbecsülésre méltó szerzőktől. Képzettségem talán kevésbé szokatlan, de változatos. Gimnazista koromtól vettem részt szabadiskolai rajzképzésben, körülményeim úgy hozták, hogy az akkori magyar művészet legjelentősebbjeinek sorába számító mesterek irányítása alá kerülhettem. Később a budapesti egyetemen folytattam művészettörténeti tanulmányokat, a szakma klasszikusai voltak tanáraim, okleveles művészettörténész vagyok. Ezután az Iparművészeti Főiskolán voltam két évig tanársegéd és egyben vendéghallgató: tanító és növendék.
1956 után férjemmel menekülni kényszerültünk, de ezáltal alkalmam nyílt tanulmányaim folytatására és gazdagítására is: két évig a bécsi, két évig az oslói Művészeti Akadémia növendéke voltam, miközben, azután is, azóta is odaadóan látogattam az európai múzeumokat és műemlékeket. Kiállításokon is rész vettem ezekben az években, önálló kiállításaim is voltak Bécsben, Zürichben, Párizsban, Hollandiában, de ezek csak próbálkozások voltak: egyéniségemet csak a hatvanas évektől kezdtem kibontakoztatni. Először spontán-expresszív festői formában, majd organikus-botanikus elemekkel dúsítva. A hetvenes években humánanatomikus fragmentumok lettek képeim főszereplői, tudatos hatására a régi nagy művészeti korszakok impulzusainak. A hellenizmus, a reneszánsz, a manierizmus, Andrea Mantegna, Dürer, Michelangelo motívumai mutatkoznak a fő vonásaiban absztraktnak tűnő vásznakon. A nyolcvanas években készült képeim konkrétabbak, mondhatni realisztikusabbak, de a fejlődésben alig van törés: ezúttal az antik, reneszánsz-barokk építészeti és szobrászati elementumok nem direkt jelentkeznek, hanem mint gyerekkorom és fiatalkorom urbánus környezetének töredékei, a XIX. század végi Budapest és Bécs utcáinak oly sok történelmi vihart átélt néma tanúi, néhol egy elhagyott nyaralóhely villakertjeiben tanúskodva egy eltűnt világról. Ezek a képek részben precíz reprodukciói a még látható valóságnak, többnyire részletekből konstruálva, kollázsmódszerrel, de tradicionálisan festve. Ugyanakkor kollázsokat is készítettem, fotografikus, grafikus és festett-rajzolt kivágatokból.
Tizenöt éven át minden nyarat és húsvétot a Lajtától nem sok percnyi járásra innen, de a szakadozó vasfüggönyön jócskán túl álló kis nyári házunkban töltöttem, közel Bécshez, de viszonylag közel a fellazuló határokon túli Budapesthez is.
A kilencvenes évek második felében még egy tematika jelenik meg képeimben. Kövek, kőmezők, kőszakadékok. Norvég tengerpartokról, hegyekről, de a mediterraniumból, sőt a Káli-völgyből is. Itt-ott rég felhasznált kövek, várak, várfalak törmelékei, pusztuló sírkövek. Néhol szabadjára engedtem képzeletemet, és nem csak a megkövesedett, de az izzó lávát is megfestettem, ellene küzdő és alatta zuhanó emberi figurákkal. Lehet, hogy az egész utolsó működésem egy végképp letűnt világ pusztulásában és maradványaiban meglevő szépséget akarja kifejezni.
