Bár Budapesten születtem, gyermek- és ifjúkorom színhelyét, Kaposvárt érzem-tartom „szülőfalumnak”, Somogy megyét pedig szűkebb hazámnak. A Kaposvári Zeneiskolán zongorázni és hegedülni tanultam (1939–1944), nyolc évig énekeltem a Fiúgimnázium kórusában (1941–1949), két évig pedig a Kaposvári kórus felnőtt vegyes karban (1947–1949). Gyulai Gál János és Lendvai Ernő érettségije után utóduk lettem a gimnáziumi istentiszteletek orgonista székében (1943–1949).
Ezeket az alapélményeket bővítette új irányban – annak két síkján – az igazi népzenével való találkozásom. Tizenegy-tizenkét éves koromtól kezdve számos nyomtatott népzenei kiadványt olvastam-böngésztem végig, majd 16-18 évesen a régi stílus utolsó nagyszerű képviselőivel találkozhattam Somogyban, Baranyában, Tolnában, Zalában és Bács-Kiskunban. Amikor felvételizni mentem a Zeneakadémiára, huszonegy falu háromszáz dala volt tarsolyomban. Ezek a „pusztafülű lejegyzések” mind közvetlen hallás után készültek, mert gépi hangfelvételre csak 1955-től kezdve volt módom.
A Zeneakadémián két tanszakot végeztem el: a zenetudományit és a zeneszerzőit. Főtanszaktanárom Kodály Zoltán és Szervánszky Endre volt, további felejthetetlen tanáraim pedig: Molnár Antal, Lajtha László, Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Bartha Dénes, Nagy Olivér, Legány Dezső, Járdányi Pál és Lendvai Ernő (akinek akkoriban jelentek meg nagy vitákat kavaró első Bartók-elemzései). Fáradhatatlanul folytattam a helyszíni népzenegyűjtést – kiterjesztve egyre több vidékre, majd a határokon túlra is –, és máig tartóan bekapcsolódtam a népzene terjesztésének, közművelésének munkájába (törődés a hagyományőrző és -ápoló együttesekkel, műsorkészítés, illetve szakértői közreműködés a rádióban és televízióban, tanítás tanfolyamokon és időnként főiskolán, egyetemen is, népzenei tankönyvfejezetek írása, táji gyűjtemények összeállítása, népzenei hanglemezszerkesztés, részvétel népzenei találkozókon stb.).
Fő munkám 1958–1998 között: részvétel az MTA központi népzenei gyűjteményének gyarapításában, zenei rendszerének kidolgozásában és továbbfinomításában, meg az összkiadás-sorozat – A Magyar Népzene Tára – szerkesztésében (legintenzívebben a VI. és VII. kötetben működtem közre, részfeladatokat végeztem korábban már a IV–V. kötetben, majd a VIII.-kal kezdődőekben). A magyar népzene rendszertanán és változásvizsgálatán kívül összehasonlító vizsgálatokat végzek szomszédaink és rokonaink népzenéjével, s a népzenei-műzenei, a néptánc- és az irodalmi kapcsolatok témavilágában.
Külföldi tanulmányutak tekintetében a „sors” (vagy az „élet”) bánásmódja furcsán ellentmondásos számomra. Például ahová 15-16 éves korom óta vágyódom (Kelet-, Közép- és Dél-Ázsia), oda még egyszer sem sikerült eljutnom; de ahová nem terveztem utazást, oda ilyen vagy olyan egyezmény keretében kiküldetést kaptam (Egyiptom, Kuba).
Mintegy másfél tucat kifejezetten tudományos és fél tucat ismeretterjesztő könyv várja kidolgozását, illetve befejezését. Remélem, lesz elegendő időm s erőm rájuk.
A magunk mögött hagyott évezredet igen ellentmondásosnak ítélem (mind általában, mind pedig a népzene s a komoly zenekultúra területén). A XX. századi érem pozitív oldalán a legnagyobb vívmánynak, eredménynek, értéknek, sőt: világpéldának tartom Bartók és Kodály életművét tudományban és művészetben, illetve emberségben és magyarságban egyaránt. Egyetértek tehát azokkal a művelt emberfőkkel, akik szerint Bartók és Kodály a XX. század két legnagyobb magyarja. Igéik maradéktalan valóra válását azonban sok negatívum fékezi, torzítja, sőt egyre jobban veszélyezteti. Tisztelőik, követőik előtt még igen sok és nehéz küzdelem áll. Boldog vagyok, hogy gyarló adottságaim szűkös keretei között a ő ügyüket szolgálhatom.
