Textiltervező iparművész vagyok, ma már nyugdíjas. Férjem Schrammel Imre keramikus, fiam Schrammel Zoltán építész. Ikerváron születtem, Kőszegen érettségiztem 1950-ben. 1950–55-ig a Magyar Iparművészeti Főiskola textilszakos hallgatója voltam, majd a főiskola és az Iparművészeti Vállalat közös üzemeltetésű szövöttanyag-stúdiójában terveztem. A vállalat később kizárólagosan az Iparművészeti Vállalat tulajdonába került, de ez a tervezők munkaviszonyában nem hozott lényeges változást. Innen mentem nyugdíjba 1987-ben.
Munkásságomat a lakástextil-tervezésnek szenteltem, és a több mint harminc esztendő alatt megszámlálhatatlan mennyiségű bútorszövet hagyta el a vállalat szövőüzemét, melyet én terveztem. Voltak évtizedek, amikor az ország bármely áruházába léptem be, a saját szöveteim köszöntek vissza a kárpitozott bútorokról. Hittem abban, hogy fontos feladatot teljesítek avval, hogy jó minőségű és szép megjelenésű szöveteket alkotok, melyek rengeteg otthont és közösségi épületet tesznek színessé. Éppen ezért nem is erőltettem, hogy öncélú kiállítási tárgyakat is alkossak, mert szövött anyagaim esztétikai értékét elegendőnek tartottam. Az már a korszak farizeus gyakorlata volt – amit így visszafelé láthatunk tisztábban –, hogy az iparművészet valódi feladatát nem tekintették olyan minőségűnek, mint a kiállítási tárgyakat. A kritika csak azzal foglalkozott, ami a kiállítótermekben jelent meg, holott éppen azok nem szerepeltek az általános üzleti kínálatban.
1968-ban megalakítottuk a Prizma 13 művészcsoportot, azzal a szándékkal, hogy munkásságunkat a kiállítás-látogató közönség is megismerje. Ennek keretében sikeres kiállításokat rendeztünk kül- és belföldön. A Prizma-kiállításokra filcből szerkesztett állatfigurákat, valamint kárpitokat is alkottam. Ezekre a kritika is jobban felfigyelt, holott én a szövött bútoranyagaimat értékesebbnek tartom ma is. Meggyőződésem, hogy ha nem a hiánygazdaság szocialista viszonyai között telnek alkotóéveim, ma valamelyik világcég sztártervezőjeként büszkén tekinthetnék vissza munkásságomra. Így a magyar ipar sorsában osztoztam, de terveim értékére így is emelt fővel gondolok. Minthogy csupán egy életünk van, tervezői pályámat a hazai szocialista iparművészeti kultúrpolitikai keretei között kellett gyakorolnom.
1958-ban a brüsszeli világkiállítás magyar éttermének bútorhuzatait az én szöveteim alkották. Részt vettem az iparművészeti kiállításokon és textilbiennálékon. A Prizma 13 művészcsoport valamennyi kül- és belföldi kiállításán szerepeltem.
