Válogatott futballista negyedik gyermekeként láttam meg a napvilágot. Testvéreim, Armand, József és Norbert mellett, édesanyánk szerető irányításával, igazi családi „harmóniában” indult el életem. Kispest, Salgótarján, Veszprém, Budapest-Zugló lettek állomásai neveltetésemnek, követve apánkat „hivatása” útjain.
Fasori evangélikus gimnázium, a háború, Armand testvérem korai elvesztése, majd egy hetedik osztályos iskolai incidens lettek meghatározói életutamnak.
Az incidensről (idézet a könyvemből): még kis gimnazistaként döbbenettel kellett megélnünk az elfogadhatatlant. Egy bebörtönzött püspökért (Ordas Lajos) elejtett igaz szóért, a saját tanítványa (Madisz-titkár) rúgatja ki a kiváló tanárt, három nap leforgása alatt. És az iskola világhírű. Az esemény csattanója, hogy míg életre szóló „inspiráció” érkezik vele felülről számomra – segítsd az elesőket, keresd s harcolj az igazságért –, az osztály, negyed század múlva, érettségi találkozón, nem is emlékszik a történtekre!
A következménye: az érettségin „elbuktattam” magam, áthatva azzal a gondolattal, hogy nem akarok hazug értelmiségi léttel élni korommal, de megfelelni a kapott üzenetnek legjobb erőim szerint.
A teológia helyett (ifjúsági elnök voltam éveken át a Keresztény Ifjúsági Egyesületben) így kerültem aztán a színészfőiskolára. Az iskola és számos szavalóverseny győztesét hová is irányította volna a Sorskerék. És kezdetét veszi „önvállalt kálváriám”, egy életen át…
Osztályelsőként kell repülnie a fasoristának, klerikális ifjoncnak, hamleti vágyakkal szívében-agyában, hogy aztán hat vármegyén át cipelje „felszenteletlen papságát” színpadról színpadra, egyre nagyobb ütközésekbe kerülve a színházak politikai uraival: a művészet valódi hivatása tisztaságáért!
Szolnokon ért 1956 lázálmas októbere, ahol mint az Alföld „Petőfije” fújtam ébresztőt honfitársaimnak, s ahonnan ifjú forradalmárok teherautón, csirkehalom tetején menekítettek ki, még jó időben. Így a színházat néhány hónap múlva a Szózat „szavalatom” nyithatta meg, sok nagyszerű „segítő” védelmében!
Nehéz évek jöttek, de „hoztak” is olyan valakit, őstehetségű kolleginát – Kopetty Liát –, aki égből való szövetségesem lett, szolgálataim hű társa, s rövidesen fiunk, Armand (mára a Madách Színház kitűnő művésze) édesanyja.
Pályám legjellegzetesebb vonása: az érte – a művészetért – való fellépéseim. Hogy „mit s hogyan” játszottam év mint év s persze egyre jelentéktelenebb módon, háttérbe szorítja a társulati üléseken elhangzott retorikáim – pályatársakért, s egy már „nem létező” hivatáspályáért, lévén az már „nagyüzem”, egy blaszfémikus politikai irány eszköze, kiszolgálója (önhibáján kívül)!
Negyvenévesen már egyetlen „vidéki” színház se fogadott magához, mint „etikusnak” becézett csodabogarat, szállóigével: fizetett ellenséget. A sok pártiskolás-outsider rendező/vezető győzelme volt ez a „választottság” felett, mely azonban számomra a sikertelenség sikerességét adományozta, későbbi éveim alapozásául.
A barátok ekkor ismét kezet nyújtanak. Az ugyancsak alacsony színvonalú budapesti Bartók Gyermekszínház kínál fel egy státusra kettőnknek szerződést, s vele soványka kenyeret, mely azonban rövidesen „első” önálló lakásunkhoz segít, immár negyvenöt évesen.
Lia nélkül nincs jóformán színielőadás (45 évesen „száműzni” fogják) a Színházban, engem „elmélyíteni enged” (nem foglalkoztatva) igazságkeresésemben, olvasmányaim vonalán. És még valami… szembe ülteti velünk e Színház a pszeudo-egzisztens világ „hatalmai” legújabb áldozatait: a budapesti kisiskolásokat.
Az „üzenet” mindig felülről, azaz legmélyebb lelkiségünkből érkezik hozzánk. Érkeztekor a dolgunk ennek méltó fogadása.
A következményei pedig, kronológiai sorrendben most már.
– Esztétikai tantárgykísérlet iskolában. – Önálló nevelőszínházi „kísérlet” a Művelődési Központban. – Pályamű a Bartók Színház négykorosztályos „diákszínházzá” átalakítására, melynek eredménye magasabb fizetési státusba emelődés. Pont. – A Humánesztétikai Egyesület és Alapítvány alapításai. Már jogi személyként új, korszerű, humán nevelést serkentő „diákszervezet” kezdeményezése: az ifjúság felszabadulása és döntőképességére emelődése céljából. – Az Egyesület „tudományos és művészeti társasága” tagjaival egy új, kultúra típusú felsőfokú iskola tananyagtervezése, illetve a létesítés előmunkái. Keretében íródik meg 1969–99 között: az Alapmű a 3. évezrednek tudományos esszém, mely az egykori „magas tudás-őstudás” anamnéziájával, azaz a világegyetem és benne az ember újragondolásával, keresője a már „mi dolgunknak”: egy igazabb-igazságosabb világ (III. évezred) megteremtéséért! – Színész-, emberképző iskola, a Humánia Drámai Műhely alapítása, mely háttértámogatás hiányában megszakításokkal működik, Kopetty Lia vezetésével. – Végezetül: Tanulmányom a Magyar Köztársaság kormányának, komplex kultúraprogrammal, az ország morális megújulása, nemzeti felemelkedés, valamint a közép-európai felzárkózás segítése (céljából), a szabadabb légkörben élő európai népek színvonalára. A program egyben „pályázó” is, egy kultúrpalota-objektum elnyerésére.
Életem s törekvései, a fentiek jegyében és házastársi szövetségemben, így alaposan összekapcsolt Michlet egy gyönyörű összegezésével: „Embereket formáljatok, s minden rendben lesz (avagy megváltozik a világ)!”
Adja az Ég, hogy legyen ereje-okossága-hite „utódjainknak”, hogy ez meg is valósulhasson !
Amit mi „tehettünk érte” – az értelmesíti életünket!
