Sárosi Gábor
színművész (Mándok, 1931. március 24.)
Nagypolgári ficsúr, de tehetséges – ez volt a hivatalos véleménye tanáromnak a Színművészeti Főiskolán 1954-ben. Hogy ficsúr voltam-e, nem tudom, polgári voltomat viszont vállaltam, vállalom ma is, és színészként is polgári jegyekkel éltem végig a pályámat, amely érdekes és színes volt. Talán mert mindig „más vallású” voltam: református létemre a piaristáknál vagy az evangélikus gimnáziumban erősebben fejlődött ki bennem a tolerancia mások iránt vallás, politika és életmód terén, melynek jó hasznát láttam Luzernben, mert ebben a svájci színházban 24 nemzetből állt az együttes, sintoistáktól evangélikusokig. Természetesen 1949-ben „osztályidegen” lévén csak segédmunkás, majd villanyszerelő lehettem, így vettek fel a főiskolára, de harmadévben úgy döntöttek, „ilyen polgári típusra” nincs szükség a szocreál színházban. Dermesztő érzés volt, de szerencsémre éppen akkor kerestek bemondót a rádióba. Felvettek, és Bán Gyuri, Erdey Klári és mások mellett voltam ott, de az első hívásra elszerződtem az Operettszínházba, ahol a legendás Csárdáskirálynőben játszhattam egy kis szerepet, majd elkezdődött énekes színészi – bonviván – pályám, mely kb. 35 évig tartott.
Németh László: Galilei (Maculano szerepében)
|
1956-ban már Kecskeméten énekeltem a Marica grófnő bonvivánját, s ezt a szerepet még sokszor játszottam németül és oroszul is később.
„Ellenforradalmi magatartásomért” egy év szilenciumot kaptam, sok kellemetlenséggel, mert megcsináltam a repülőtéren a Szabad Katona József Rádiót, de gyönyörű szerepeket játszhattam, és ott ismertem meg feleségemet is, akivel azóta is boldogan élek. Csak 1960-ban szerződhettem Pestre a Petőfi Színházba, majd utána az Operettbe kerültem vissza, már olyan csodák partnereként, mint Honthy, Feleky, Latabár, s a Csárdáskirálynőben már én voltam a bonviván. Véletlenül – mert ez mindig nagy szerepet játszik ezen a pályán – meglátott a luzerni Stadttheater igazgatója, és szerződést ajánlott. Ugyancsak véletlenül, valakinek fontos volt, hogy a meghirdetett amnesztia komolyan is hasson kifelé, és kiengedtek. Ahogy Kecskeméten lettem színész, úgy lettem itt profi, aki megtanulta, hogy a tehetségen kívül a megbízhatóság, pontosság, állandó jó kondíció elengedhetetlenül szükséges a sikerhez. Játszottam még Bernben, Churban, majd jött a Lakatos–Malonyai-rendelet, és én dönthettem, disszidálok vagy sem, s mivel mindenki, akit szerettem, itthon volt, hazajöttem.
Rögtön két színház tagja lettem (Győr és Kecskemét), majd hozzá még Szabadka. Rengeteget utaztam, mert közben még vendégszerepeltem Bécsben, Dortmundban, Duisburgban, Kijevben.
Meghívtak a Bartók Színházba egy Ránki-operában, majd szerződtettek, és ott maradtam 1991-ig, nyugdíjazásomig, bár közben az épületnek három neve is volt az én időmben (utoljára Arany János).
Közben alapító tagja voltam a szekszárdi Deutsche Bühnének, felsőfokú nyelvkurzust végeztem Boppartban, ebben a tündéri, Rajna menti városban megismertem és ismerhettem a német irodalmat Heinétől Erzensbergerig, megtanultam becsülni a svábokat, jó szerepeket játszottam a Brémaitól a Koldusoperáig, s csak az volt a baj, hogy mindez Szekszárdon volt, messze.
Aztán egyszer elmentem a BM Duna Palotába, és beleszerettem az Evangélium Színházba. Ez 1993-ban történt, és azóta csodálatos prózai szerepeket játszottam – Márai Sándor: Kassai polgárok, Németh László: Galilei, Sík Sándor: István (Vazul), sőt még azt is megértem, hogy Hercegh Ferenc-darabban, a Hídban játszhattam, így nyugodtan érezhettem mint polgár, aki a színi pályán töltötte az életét, hogy hazaérkeztem egy érdekes és színes életpálya után.
Megdöbbenéssel olvastam viszont nemrég egy fiatal, túlfoglalkoztatott színész nyilatkozatában, hogy ő „prostituált, ha kell, lefekszik a rendezőnek”. Erről az jutott eszembe, igaz, hogy nincs semmiféle kitüntetésem, címem, rangom, de nem is prostituáltam magam, sőt nyugodtan visszaadtam szerepet, ha nem tetszett, és fel is mondtam, ha kellett.
Sajnálom, hogy ilyen mélyre süllyedt ez a szakma, gyomorforgató, giccsekkel teli produkciókkal és ilyen etikai színvonalú emberekkel.
Ez már nem az én színházi világom.