Bényi Árpád

festőművész (Dicsőszentmárton, 1931. március 23.)

    Erdélyben születtem. Ott rakták meg tarisznyámat tervekkel és az emlékezés parancsolatával, hogy legalább indulatokban éljen tovább az elhagyott bölcső melege, a feledésbe merülő kultúrák képe.
    Akik a Küküllő partján jöttek a világra, azok fokozottabban érzik, hogy számos elintéznivalójuk van ezen a világon, hogy nyomot hagyjanak, mit nem fújhatnak el a forgószelek.
    Családunk 1940-ben Marosvásárhelyre, 1944-ben Csornára menekült, majd Debrecenbe költözött. Ezért középiskoláimat Marosvásárhelyen kezdtem, Győrben folytattam, s végül Debrecenben, a Református Gimnáziumban fejeztem be.
    A főiskolai évek előtt a Debreceni Szabadiskolában Tamás Ervin és Félegyházi László, Szegeden a főiskolán Winkler László voltak a mestereim, mivel a Képzőművészeti Főiskolára származásom miatt nem vettek fel. Előbb főiskolai, majd egyetemi diplomát szereztem.
    1956-ban egyik fametszetem felhasználásával plakátot csináltunk, amiért négyévi börtönbüntetést kaptam. Szabadulásom után segédmunkásként dolgoztam, festettem, rajzoltam.
    1966-ban első önálló kiállításomat a Hatalom bezáratta. Pesszimizmussal, elidegenedéssel vádoltak szakmai kifogások helyett. A szakma válaszaként 1967-ben felvettek a Művészeti Alapba. 1975-től vagyok tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének.
    1975-ben műtermes lakást kaptam Debrecenben a művésztelepen. Azóta is itt élek.
    Hosszú szabadúszó évek után 1980-ban meghívtak a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola rajz tanszékére, ahol több mint egy évtizedig voltam a tanszék vezetője. Közben 1987-től a KLTE Történelmi Intézetében vendégtanárként művészettörténetet adtam elő. Főiskolai tanárként mentem nyugdíjba 1995-ben.

Kertem virágai

    Tanulmányúton jártam Lengyelországban, Litvániában, Ausztriában, Velencében, Párizsban.
    Művésztelepeken dolgoztam Tokajban, Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Kazimierzben, Potzdamban, Palangában, Berekfürdőn, Hajdúszoboszlón.
    Csoportos kiállításokon szerepeltem a Műcsarnokban, a Nemzeti Galériában, Berlinben, Nagyváradon, Lublinban, Oslóban, Rómában, Moszkvában és az USA-ban.
    Nagyobb egyéni kiállításaim voltak Debrecenben a Medgyessy Teremben, a Déri Múzeumban, Szolnokon az Aba-Novák Teremben, Budapesten a Fényes Adolf Teremben, a Nagyváradi Képtárban, a Lublini Képtárban, Ausztriában Linzben és Salzburgban, Nyíregyházán a Jósa András Múzeumban, Siófokon a Kálmán Imre Múzeumban, Karcagon a Nagykun Múzeumban.
    Művészi munkásságomért a következő díjakat kaptam: Csokonai-díj (1976), Medgyessy-díj (1979), Holló László-díj (1991), Debrecen Kultúrájáért-díj (1993), Csokonai-díj (1996).
    Művészeti tevékenységemért 1998-ban a Parlamentben vehettem át a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét. 1999 óta Debrecen város díszpolgára vagyok.
    Munkáim megtalálhatók hazai és külföldi múzeumokban, egy nagyméretű pannóm látható Debrecenben az Aranybika Szálló Hajós Alfréd Termében.
    A festői forma természetét elemző könyvem Ecset és stafeláj címmel 1998-ban jelent meg a Barbaricum Kiadó gondozásában.
    A hatvanas-hetvenes években számtalan pályatársammal együtt én is leszűkítettem mozgásteremet a festőállvány és az ablak közötti néhány méterre. A tenyérnyi műhely szinte predesztinálta a képtér redukcióit. Akkor létezésem természetes motívumai voltak az ablakok, a szűk nyíláson keresztül látható világ, üres asztal, vekker. Minden segített abban, hogy szűkítsem szókincsemet, hogy a képtérben is tőmondatok felé törekedjek. Képeim világa ma is csupa redukció. Amit felületes ítélkezők „témának” neveznek, az nálam teljesen hiányzik. Nincs sztorija a képeimnek. Arra törekszem, hogy amit tartalomnak neveznek, azt az ecsetmozgás hordozza. Kerülöm a hígítót, hogy a sűrű festékmassza képes legyen megőrizni az ecset „ujjlenyomatát”, a kézjárás „bűnjeleit”, tétova vagy ideges mozgásának nyomait.
    Néha engem is csábít, hogy hangsúlytalan formahatárokkal, üdítő festőiséggel összemossam a közelit a távolival, de úgy érzem, hogy görény járta terepen minden virágsziromnak ujjongó hangsúllyal kell megjelenni, hogy azok a szirmok madárröptű járásával, másféle terek kínálatával kiszakítsanak a mából, és egy jobb világ ígéretével tartsák ébren az ember jobbik felét.
    Van egy hely ezen a világon, egy különös rezervátum, ahol a dimenziók keverednek az érzékszervek számára is. A képkeretbe zárt sík és tér közötti létezés senkiföldje ez. Itt nem fognak az ész átkai, tiltásai. A tényeknél fontosabbak a sejtések és az indulatok. Itt a törpe nagyobb lehet az óriásnál, a véges találkozik a végtelennel, hiszen a kiterjedés nélküli tér határtalan. A képtérben a sík elmozdul, és olyan minőséggé válik, ami a tér és sík között lebeg. Egyetlen tisztességes út vezet ehhez a minőséghez. Azt kell tisztázni, hogy a festő keze nyoma miképpen kötődik a síkhoz, és hogyan a térhez. Mert a kép tere se nem sík, se nem tér, hanem ez is, az is. Igazán egy olyan töredék dimenzió, ami a határok átlépésével drámai erejű érzéseket szakít fel. Néhány arasznyi helyen a végtelen és a véges az evidencia erejével kezet foghat. Egy csendélet egésze lehet a csend élete, de a részletek, amik még nem szerveződtek tárgyi formává, vagy már formaértékké nemesültek, megidézhetik a csend ellentétét: feltépett sebek pokoli fájdalmát. Egy virág szirma mielőtt virággá válna, jelentésében határtalanná tágulhat az elhallgatás erejének többletével. Ezzel több a forma értéke a tárgyi formánál.
    Színek mezején nincsenek érvek. A mindenség és a képek világa között alkalmatlanok a logika törvényei. A kép ott szólal meg, ahol semmivé foszlik a szó, ahol belefeledkezik az ecset az anyagba, ahol színröggé csomósodik az indulat.
    Évezredek művészi örökségét úgy tekintem, mint a teremtés továbbfolytatását. Van Gogh, Csontváry, Kondor képei mind az Evangélium folytatásai. Bennük tapinthatóan találkozik a végtelen és a konkrét pillanat érzékisége, mint a gondolat és a tett természetes szimbiózisa.
    A művészet indirekt eszközökkel, spontán erők szervezésével olyan létezését indítja meg a teremtő szellemnek, amiben egyszerre van jelen az érzéki kapcsolat a világgal, a spontán és szervezett megfigyelése a világnak, az elmélkedő meditálás, az erők koncentrálódása a tevékeny gyakorlat és intenzív cselekvés emberformáló ereje. Ennek felismerését hiányolom az egész mai közéletben.
    Festők dolga ebben a még ember lakta világban, hogy csendes együttlétre hívja azokat, akik már elengedték egymás kezét, s hogy a rámába zárt arasznyi létezés embermeleget kínáljon, s hogy kihűlt kispadok helyett képek közé gyűjtse a zajtól és szórengetegtől megzavart indulatokat.