Avar István

színművész (Egercsehi, 1931. március 20.)

    Hiszek az életben. Aki manapság hetvenéves Európa e viharvert vidékén, az a Magyar Királyságban született, élt a Magyar Köztársaságban, a Magyar Népköztársaságban, és beleöregedett az új Magyar Köztársaságba. Ha számvetést készít, mit tett és mit tettek vele, bizony megrendülhet. Megrendítheti az élet.
    Hiszek a munkában. Már gyerekkoromban megszállott voltam. Amit rám bíztak, nem tudtam nem komolyan venni. Apám, ha este tízkor, sötétben átküldött a hatodik szomszédhoz, ha félve, ha pityeregve is, de megmakacsolva magam nekiindultam. Ez a konok megszállottság végigkísérte az életemet. Kálmán György mondta egyszer színházi munkáimra értve, hogy „megszállott állat” vagyok. Hála istennek, megelégedett színész voltam. Rengeteg feladatot kaptam mindig. Jó szerepeket. És a színház mellett ott volt a film, a tévé, a rádió, a szinkron. Ez kitöltötte az életemet. Keményen be voltam fogva. Anyámnak szoktam mondani viccesen, ha panaszkodott, hogy már megint hetek óta nem látott: „De milyen büszke leszel majd a koporsómnál, hogy a fiad a munkába halt bele.” Fontos az életben, hogy az ember érezze a pillanat örömét. Nekem ezeket a pillanatokat a munka, a körülötte teremtődött varázslatos légkör, a kollégákkal töltött idő jelentette. A mi szakmánk speciális szakma. Együtt vagyunk, dolgozunk, közben történik ez-az. Mi feltupírozzuk, sztorikat gyártunk, továbbmeséljük, és észre sem vesszük, hogy a magánéletünkben is folytatódik a munka, nincs vége a színdarabnak. Egy dolgot sajnáltam és sajnálok most is, hogy ezt a családom, leginkább a fiam sínylette meg. Kevés időm jutott rájuk. Eszemmel azonban be kellett látnom, hogy a munka hiánya, a munkával meg nem keresett pénz hiánya megkeserítette volna együttléteinket.

Marshall Karp: Örömszülők (Abe Dreyfus szerepében, partnere a Mildredet alakító Tolnay Klári)

    Hiszek a baloldali értékekben. Sorsomnál fogva elég korán kialakult a világnézetem, és ez mind a mai napig nem sokat változott. A gyereksorsot – a szegénységet, a nélkülözést –, azt a kemény világot magammal vittem, és ez meghatározta szinte minden tettemet. Baloldali gondolkodású embernek vallom magam, de ez nem kötődik semmilyen párthoz, személyhez vagy rendszerhez. Leginkább értékekhez kötődik. Rettenetesen együtt tudok érezni a szegényemberekkel. Nem a lumpenekkel, hanem a tisztességes, becsületes, rengeteget dolgozó, mégis semmire nem jutó emberekkel. Hogy a tehetséges jobban él, az természetes. Hogy a többet dolgozó jobban él, az természetes. Sajnos nem így dőlnek el a dolgok. Te rosszul dolgoztál, szegény maradtál, te pedig jobban dolgoztál, azért lettél gazdag. De nem így történt. Egyszer csak kiderült, hogy ebben az országban van százezer milliárdos. Hogy? Mitől? Tehát a baloldaliság nekem nem az oroszokat, a bolsikat, a Sztálinokat, Rákosikat stb. jelenti, hanem egyfajta plebejus elkötelezettséget. Mert emlékszem, nekem gyerekként miért volt nehéz. Már tizenkét éves koromban betont talicskáztam. Apám munkanélküli volt, aztán kiment a frontra. Ministrálás közben kérdeztem magamtól a prédikációt hallva, hogy miért kell megáldani a magyar fegyvereket. Aztán, amikor nagyobb lettem, a koalíciós időkben, arra döbbentem rá, hogy itt valami kegyetlen harc folyik, hogy itt gyűlölködni kell, utálni kell valakit, mert más a véleménye. És folytathatnám napjainkig. Többször próbálkoztam, hogy a magam baloldali világnézetét beazonosítsam a különböző rendszerek teremtette világgal. Megéltem hetven évet, négy rendszer váltotta egymást közben, de egyikkel sem tudtam fenntartás nélkül azonosulni.
    Hiszek a magyar beszédben. Mióta eszemet tudom, azt papolom, hogy a nyilvánosság előtt szereplő embereknek kutya kötelességük retorikával, a helyes magyar beszéddel foglalkozniuk. A főiskolán is ezért tanítok immár majd húsz éve. Az ember még főiskolás korában úgy gondolja, az lesz az igazi, ha majd én fogok itt tanítani. Ez lehet hiúság (nem áll távol a szakmánktól), lehet tisztességes becsvágy, lehet karriervágy vagy hajlam a pedagógiára, az én esetemben azonban, azt hiszem, a helyes színpadi beszéd iránti megszállott elkötelezettségem a döntő. Sok-sok kudarc ellenére ezért tudtam kitartani ennyi éven át.
    Hiszek Vörösmarty Mihályban. „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán.” Mert el kell jönnie egy jobb kornak, amikor gyerekek milliói nem halnak éhen, amikor százezreket, milliókat nem tartanak állati sorban a világ különböző tájain, amikor nem fegyverrel fejezik be a szócsatákat, hanem egy olyan világ lesz, amelyben nem kell félni, jó élni és kellemes visszaemlékezni, ha az ember hetvenéves és számvetést csinál.
    Hiszek önmagamban. Fizikálisan mindig olyan állapotban voltam, hogy nem szerettem volna egy pofont kapni magamtól. Na, ez most már nem így van, és már nem is lesz így, de a betegségtől nem hagyom magam legyűrni. Tudják: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Elpusztítani lehet, de legyőzni nem.”