Édesapám kisiparos volt, édesanyám a háztartásban dolgozott. Két fivérem középiskolai tanárként ma is szülővárosunkban él. Voltaképpen mindent ennek a helynek köszönhetek, azokat a szellemi indíttatásokat is, melyeknek kamataiból ma is élek. Ebben a soknemzetiségű városban, ahol magyarak, tótok, zsidók, cigányok, sőt románok is éltek még akkoriban, boldog gyermekkorom volt, noha igen szegényesen éltünk, de körülményeink nem határozták meg sorsunkat, csak felszívódva színezték azt. Édesapám művészlélek volt, aki azonban belső ösztönzéseit élete során csak amatőr festőként, kényszeres szabadidejében fejezhette ki. Édesanyámat, aki szintén parasztcsaládból származott, olthatatlan tanulási vágy feszítette, amit gyermekeire ruházott át, mivel körülményei sajátját nem engedték kiteljesedni. Mindketten olvasó emberek voltak, és a könyv- és betűszeretetet már az iskola előtt belém plántálták. Ezt az evangélikus elemi iskola a harmadik osztálytól kezdve az osztályszekrényben tartott könyveivel megalapozta és kiteljesítette. Életemet így 1939 óta szakadatlanul hömpölygő könyvfolyam partjain és habjai között töltöm. A helyi gimnáziumban 1945 és 1949 között az ifjúsági könyvtárat kezeltem, párhuzamosan pedig a Városi Könyvtárban éltem le az iskolai órák utáni szabadidőmet könyvtári önkéntesként. Itt a felejthetetlen Féja Géza vezetése alatt álló soknyelvű és tartalmú, mintegy harmincezer kötetes könyvtárban tárult ki előttem és néhány diáktársam előtt a teljes szellemi világ.
Az itt nem őshonos Féja Gézát 1945-ben a sors kényszere sodorta az általa egyébként töviről hegyire ismert Viharsarokba és Békéscsabára, itt azonban személyes varázsa, szellemi képességei és tudása révén valóságos „szabadegyetemmé” változtatta a korábban alig létező könyvtárat a csabaiak és köztük önkéntes diákmunkatársai számára. Aki innen az érettségi után a budapesti bölcsészegyetemre került az ötvenes évek legelején, annak csak annyi dolga maradt, hogy a „gleichschaltolt” tanintézetet látogatva elválassza az ocsút a búzától, azaz a valódi professzorokat a bot- és pártcsinálta „pedellusoktól” – és ismereteit gyarapítva haladjon a maga útján, és kövesse Goethe mondását: „Wahr ist, was fördend ist.”
1954-től kezdve a Tudományos Akadémia Könyvtárában dolgozva valósíthattam meg ezt a goethei szentenciát. Másik szellemi mesterem a szintén könyvtáros Hamvas Béla volt, akinek a negyvenes években megjelent első könyveit még a békéscsabai könyvtárban ismertem meg. Alapvető mondandójú gondolatokat vetett papírra a könyvtáros hivatásáról, többek között az elfogulatlanságról, az egyetemes tájékozódás lehetőségéről és egyben kötelességéről; ezt a gondolatát Goethéére rímelve fogalmazta meg: „Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.” Ez az elmúlt évtizedekben különösen aktuális egyetemes kívánalom valóban a könyvtárakban vált leginkább teljesíthetővé: lehetett és volt miből választania a keresőnek. Itt ismertem meg a lehető teljességgel Hamvas Béla akkor is még szétszórtan, a harmincas–negyvenes évek folyóiratainak hasábjain rejtőző munkásságát, és Féja Gézáét is. A két életmű eleinte divergálni látszott: a szociográfus és az irodalomban is a népi-nemzeti vonatkozásokat kereső és felmutató Féja Gézáé és az egyetemes ember alapjait kutató és kifejező Hamvas Béláé – mindketten elkötelezettek voltak. Írásaikból kiderült és a személyes kapcsolatainkban is megnyilatkozott, hogy Féja Géza a szellemi elmélyülést és az egyetemes tájékozódást éppúgy követelményként támasztotta önmagával és barátaival szemben mind írásaiban, mind személyes megnyilatkozásaiban, mint ahogy Hamvas Béla is alapvetően tisztázandó feladatnak tekintette a magyar népi és a nemzeti sajátosságok feltárását és megfogalmazását – és ezt mindketten a maguk sajátos eszközeivel meg is tették.
Hamvas Bélával ugyancsak a sors rendeléséből eredően 1958-ban ismerkedtem meg személyesen, természetesen az akadémiai könyvtárban. A két mester szellemi és mindennapi életemben csodálatosan kiegészítette egymást, és személyes kapcsolatunk, amely összefonódott kettejük még a harmincas években megalapozott barátságával, mindkettőjük haláláig, 1968-ig, illetve 1978-ig elevenen éltetett. Az hamar világossá vált előttem, hogy Hamvas Béla sorsa és életműve mostohább és enigmatikusabb Féja Gézáénál, akinek művei az 1945 utáni elhallgattatás után, ha nem is mind, de 1957-tel kezdődően mégiscsak megjelenhettek. Hamvas Béla 1948-ban történt kiiktatása a magyar szellemi életből azonban az egyedül üdvözítőnek hirdetett materialista és marxista–leninista és szocialistának nevezett világnézettel szemben általa nyíltan megvallott metafizikus és „vallásos” alapállása okán radikálisan megtörtént, és életében véglegessé vált. Megjelent, de még inkább kiadatlan művei megismerése akkor csak nagyon kevesek számára volt lehetséges. E művek megismerését és szellemi hátterük, a hagyomány általa legteljesebben kifejtett gondolatának felderítését tűztem ki célul magam elé még a hatvanas években. Életében róla és műveiről azonban csak a világnézeti elutasítás és alpári kritika hangján lehetett volna megemlékezni, ezért csak a hetvenes évek elejétől jelentek meg róla írt tanulmányaim. A hagyomány gondolatának jelenlétéről csak mások, elsősorban az akkori kortárs amerikai írók, a „beat-nemzedék” képviselőinek, elsősorban Jack Kerouacnek és J. D. Salingernek a művei kapcsán szólhattam. Hamvas Béla műveivel és a hagyomány gondolatával kapcsolatos nézeteim összefoglalására a nyolcvanas években kezdtem Hamvas-monográfiám megírásába, melynek két kötete már megjelent, a harmadik nyomdában van, a negyedik befejezését pedig ez év végére tervezem. Angol, francia és német nyelvű művekből készült és megjelent fordításaim, valamint hozzájuk fűzött tanulmányaim is a hagyomány gondolatkörének megismertetését szolgálják. Ezt lehetne többek mellett közel hetven év termésének tekinteni.
