Egy csütörtök délelőtt 11 órakor születtem Zentán, az akkor még Újsor utcában egy ablak felőli ágyban, dominánsan Vízöntő családban. Ha egy napot várok, pénteken, 13-án születtem volna. Nádfedeles szülőházam lebontották régen, s mert a város lakossága nem szaporodik, hanem fogy, helyébe nem épült még új ház. Most épp vadrózsabokor virít anyám szülőágya helyén. Egyik öregapám nagygazda lett volna, de belebukott a fokhagymába a világkrízis idején, másik öregapám falusi kovács volt, aki tizenkét évet vándorolt Zentától Munkácsig. Anyai nagyanyám haláláig megélve tudtam, mi az, hogy nagycsalád. Mert a nagymama asztalánál „Mi-mengyink!”, „Mi-pistánk!”, „Mi-Jánosunk!”-ként egyformán volt otthon a szolgabíró, az ötláncos sültparaszt, a szállási nagygazda, a falusi kántortanító s a herélt nadrágú kishivatalnok. Apám lehallgatott, és végigvizsgázott öt szemeszter után azért nem lett orvos a Szegedi Egyetemen, ahova 1920 után szökve jártak át a határon, mert hirtelen meghalt gyermektelen nagynénjének a férje, fiatalon. Pedig neki volt az első autója Zentán. Ebből a családból nőttem én, s nevetve mondtam sokszor: én vagyok az osztálytalan magyar társadalom! Ezen összetolt asztalok a lámpáinak fényénél mondvacsinált volt minden más tan, amiből akkor vizsgázni kellett.
A régi Jugóban, a „Csak államnyelven beszélj!” táblák alatt a történelmet meg a földrajzot szerbül bifláztuk úgy, hogy egy büdös szót nem értettünk belőle. Egyetlen, akkor bemagolt mondatát ma is tudom a szerb történelemnek. Így lettem 1941-ben a „Zentai M. Kir. áll. Gimnázium” elsőse, véletlenül épp a „C” osztályban. Tán sosem lettem volna fél lábbal „néprajzos”, ha nem Eszes Feri bácsi a cserkészparancsnokom a „628-as Botond csapatban”, meg, ha rövid időre is, nem Banó István az egyik magyartanárom. És még sokan mások, akik közül sokan „ejtőernyősöknek” számítottak volna, de nem voltak azok. Mert „ejtőernyősöknek” hívták az idevalósiak azokat az anyaországiakat, akik „egy kufferral jöttek, s vagont bérelve menekültek 44-ben”, s akik lecsetnikezték a délvidéki magyarokat, és ezért kupán sem volt szabad őket vágni.
Apám érettségim előtt egy hónappal köhögte ki utolsó falat tüdejét. Anyám varrásból iskoláztatott minket. Mert híres varrónő volt, tömérdek menyasszonyruhát megcsinált életében, csak iparengedélye nem volt soha. Mindig sok varrólánnyal dolgozott mégis, pedig „fölszabadítani” sem tudott („Nem baj az, Jucikám! Csak varrni tanítsd meg a lányomat!…” alapon). Gyerekkorom az inspektoroktól, ellenőröktől való rettegésben telt, minden zörgetésre szétrebbenő lányok kuncogó bujtatása közepette, s a mindenféle hatalom növekvő gyűlöletében, amely nem ad, csak elvenni akar mindig. (A parkolási díjat ma is a legnagyobb gazemberségnek tartom.)
Numerus clausus címszó alatt a belgrádi egyetemre nem fértünk be. Sokunkat, vajdasági magyarokat, átdobtak a messzi Zágrábba. Akaratlan csináltak így Zágrábból magyar diákvárost. Mire észhez tértek volna, késő volt, mert aztán akiket Szarajevóba, Ljubljanába vettek fel, az első év letudott vizsgái után azok is átiratkoztak Zágrábba. (A nép által ellátott, országos hírű diákmenza is működött „a Körben”, míg be nem csukatták.) Nekünk, ijedt „gólyáknak” az öreg diákok keresték a lakást, intézték a menzát, s pótolták a messze magunk mögött hagyott otthon szagát, fönt, a Zágrábi Magyar Kultúrkörben, aminek nevéhez mi ragasztottuk az Ady Endrét. Hiszen ezen nőttünk otthon, meg Németh László A minőség forradalmán, meg Illyés Magyarokján, meg Veres Péter Mit ér az ember, ha magyarján, meg Szabó Dezső Elsodort faluján, meg Kodolányin, meg Tamásin, Nyírőn egyszerre, meg a többi ilyenen, akik a magyarságban gondolkozást gimnazistaként igazították belénk úgy, hogy ha valami, hát ez csak természetes. Vagy nem?… Ezzel a teherrel a vállunkon csináltuk végig a szocializmus évtizedeit, amikor ennek az ellenkezője volt az alapszabály.
Zágrábból évente négyszer jöhettünk haza féláron. (Az acélt edzik így.) Két átszállással néha 18-20 órába is tellett az 500 kilométeres vonatozás. A csillogó polgári élet külsőségeit és formaságait imádó, ringató horvát fővárosból kiszakadva háborítatlan bámulhattuk órák hosszat a tücsökzizegéssel, béka-u-úzással teli szlavón éjszakát. Tudtuk: átérve a Dunán még a felhők is lejjebb szállnak néhány száz méterrel. Gombostól az alig 30 km-re lévő Szabadkáig legalább háromszor igazoltattak durván mogorva, szőrös, fegyveres rendőrök. Mert itthon akkor ment a padlássöprögetéses, bajuszszaggatásos, elhurcolásos kényszerbeszolgáltatás. „Anyu! Bírod?!” „Te csak tanulj, kisfiam!…” S azt is tudtuk: nem talpon maradni nem lehet.
1956. január 31-én ütöttek orvosdoktorrá Zágrábban. Aztán mindjárt a búcsúhajcihő a Körben. Az éjféli gyorsra úgy tettek föl. Csak a tenger sok integető baráti tenyér emlékét őrzöm ma is. Reggel mundérban ébredtem Belgrádban, a tartalékos katonaorvosokat képző tiszti iskolában.
56-ot mundérban éltem át tehát, itthon, ezért nem mehettem segíteni, s ez tán jobb is volt így, mert kilukadt volna a bőröm alighanem.
A „nagybani” hatáskör otthonról hozott varázsában lettem epidermiológus szakorvos, három év szakosítás után Belgrádban, hogy ez a sűrű, forró főváros is mögém kerüljön. És lettem az első olyan epidemiológus a Vajdaságban, akinek erről szabályosan szerzett, háromnapos vizsgával szentesített szakosítása is van. Szóval nem pártkáder.
Hazajöttem Zentára, és megszerveztem a törvényileg épp akkor előírt új, elemző-tervező szolgálatot, amit Egészségügyi Központnak hívtak. Nagyszerű iskola volt ez számomra. A csecsemőhalandóság „száraz” adatai kézzelfogható tartalomként vezeték- és keresztnevet kaptak. („Ki az apja? Ki az anyja?! Mért halt meg az a gyerek?!”) Hazaverbuvált, válogatott káderekkel építettük a kórházat, s a morbiditásstruktúra mutatói alapján a szolgálatokat. Részletekre bontva követtük az eredményeinket, s kenyeres pajtási összevillanással koccintottunk rájuk. Búcsújárásban jöttek látni: Hogy csináljátok? És amikor egy pártkonszolidáció hullámában a leváltandó osztályfőnökök (ki Németországba, ki Svájcba, ki máshová) szétszaladtak, énrám is rámkérdeztek: „Január elsejétől kész a lakás! Jössz? Nem jössz? Most már nem húzhatod tovább!”
1967-től így lettem az Újvidéki Orvosi Fakultás tanársegédje is mint a Közegészségügyi Intézet egyik járványtanos főorvosa. A nem fertőző tömegbetegségek járványtana lett a választott, izgalmas problémaköröm: 162 szakcikkem rá a tanúm. Az úgynevezett „nagydoktorátusi” értekezésemet (a méhrák járványtanából) 1975-ben védtem meg. 1988-ban lettem egyetemi tanár. Vezetésemmel hatan megírtuk a rák járványtanáról szóló tankönyvet elsőként az egész keleti blokkban, meg még három szakkönyvnek vagyok a szerzője, illetve társszerzője.
A „B” alatt a néprajzot írtam be az élet akadémiáján. Szalagos útjelző kopjaként: nyolc dallamos gyűjteménykönyvem úttörő jellegű volt akkor a világnak azon a táján, ahol élek, s az volt a többi könyvem is: gondoztam és sajtó alá rendeztem az első (262 oldalas) naiv önéletírást a Délvidéken, meg egy szépen illusztrált könyvet a dél-Tisza-vidéki vadvirágos hímzésről. Vajdasági magyar erotikus és obszcén népmeséket tartalmazó köteteim (66, 77, 88, 107 trufa egymást nem fedő anyaga) eddig négy kötetben terjedtek, ma szinte felfoghatatlan példányszámokban (50 ezer, 75 ezer), s én tudom, hogy nem tőlük lett romlottabb a világ. Szociográfiai tartalmú könyveim közül a Szakad a part (Forum, Újvidék) kapcsán Mocsáry-díjat kaptam 1999 októberében, az Így éltünk a Délvidéken (NAP Kiadó, Bp.) pedig az év könyve lett 2000 májusában a szociográfiák kategóriájában. Sorba szedve s tekintve át mind a 17 néprajzi könyvem: hungarológia az valamennyi!
Életem vezérlő gondja: a magyarság kihalásának objektív veszélye különböző kis- és nagyhatalmak sikeres bábáskodása közepette. (Figyelem! A társadalmi jólét emelkedésével szabályszerűen esik a gyerekszám! A polgári jólét kényelemigénye a nemzetgyilkos tényező!) No meg a bőrömön át naponta zsigereimbe vésett felismerés, hogy „a sírt, hol nemzet süllyed el” korántsem megdicsőült arcú „népek veszik körül”, s hogy ennek a hülye, öngyilkos pusztulásnak hogy lehet útját állni. Ehhez az én öt gyerekem kevés.
