Halmy Miklós

festő (Erdőbénye, 1931. február 8.)

    Azt hiszem, nem mondok semmi újszerűt azzal, ha kijelentem: legelső mozdulataimban is az élet valóságát kutattam. Az Élet értelme, titkainak feltárása, megértése volt tetteim mozgatója, vagy legalábbis azok megsejtésének vágya – még öntudatlanul is – valami belső kényszer révén, mely túlnőtt kérdéseimen is.
    Kezdeti művészi kísérleteimben is, szonettekben, festészetben, szobrászatban is elsősorban az élet valóságából, mélyebb valóságából merített élmények realizálása volt kényszerű-keresett-vállalt célom. Végső soron sohasem a „művészet” jelen, polgári, kanonizált formájában volt a becsvágyam, de a művészet eszközeit találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy az általános vagy speciális létélményemet kifejezhessem segítségükkel. Ma már, bizonyos eredmények birtokában, rég túl vagyok azon, hogy bármilyen művészeti stílus kereteinek, formáinak eltanulása vagy kiteljesítése, esetleg túllicitálása lenne munkálkodásom motorja. Tehát sem avítt, sem modem, sem avantgárd, sem tiltott, sem támogatott, sem megtört alkotói magatartás önmagában nem vesz rajtam erőszakot. Nekem ennél többre van igényem! A szinte gyermekkoromban feltett, az erdők csendjében elkiáltott miértjeimre azóta is keresem a válaszokat, s azt is nyugodtan bevallhatom, hogy több a válasz nélkül maradt, sőt megválaszolhatatlan kérdésem ma is, mint amit már békésen magam mögött hagyhatok. Egyedül a Létből, nem pusztán az egyéni vagy közösségi életből, de magából az oszthatatlan egyetemességből merített s elnyert élmények megragadása a belsőleg kényszerített, de vállalt célom, és feladatomnak ezt tartom.
    Korom mélységesen földhözragadt, materiális létformája a legkomolyabban elszomorít, s az emberi közeljövendőre nézve legalábbis aggasztónak látom. A világűrbe kilőtt technikai csodák is a földön elburjánzott testi s szellemi tisztátalanságot exportálják, most már naprendszer-méretekben, maguk mögött hagyva az általánosan megszédített s elkábított embert a maga nyomorúságával együtt, az áhított s ígért „megoldást” messze elkerülve, mintegy megfutamodva előle! Materiális „megoldás” nem létezik!

A jó reménység foka

    Csakis a szellemében felszabadult ember azonosulhat a Lét teljességével, az összefüggések „teljes” belátása s lehető megértése oly élmény, mely egyedül nyújtja a megbékélést, az emberi sors alkotó vállalását kicsinyességében és határtalanságában egyaránt. Csakis az olyan alkotó tevékenység érdekel s tölt el örömmel, mely ezt az utat célozza meg, mely a Természet nyílt s rejtett törvényeinek útján jár, mely az öntelt európai egoizmust feladva, egyénieskedő exhibíciókról lemondva érti a Nagy Művelet csízióját, azt igyekszik teljes létével megérteni, érzékelni, megvalósítani, s ennél nem kíván többet, mert ennél többet nem is képes nyújtani.
    Minden részlet, részművelet, akár akarjuk, akár nem, ebben az egyetemesben gyökerezik, annak legbelsőbb lényegével azonos, s az ember nem akarhat tudatosan olyat, mely szembeáll ezzel a Valósággal. Úgy tűnik, ez a Valóság a maga félelmetes teljességében még nem tudatosodott az európai ember agyában, de történtek már hatalmas és tiszteletre méltó kísérletek a kultúrák születésének hajnalán arra, hogy a lehető legdrámaibb mélységekig feltárják az ember viszonyát a kétfejű végtelenséghez, többszörös végességének tényét a szellemében kitárult határtalansághoz. A dolgok nevén nevezése nem az újkori Európa élménye és vívmánya.
    Közelebbről: a már létükben megszűnt, de szellemükben állandóan jelen levő Magas Kultúrák (Egyiptom, Szumér, Mohendzso Daro, Kína, prekolumbiánus Amerika, Óceánia) művészetükben legalábbis látható módon jeleket adtak arról, hogy a Világegyetem erőivel kielégítő viszonyban voltak, nem győzőkként és legyőzöttekként, s nem bűnbe esettekként és választottakként, de az Univerzum kitüntetett polgáraiként. Úgy gondolom, ez az a többletélmény, amely éppen súlyos hiányával van jelen az újabb, felvilágosult korokban. Amiként a Föld fizikailag egyre jelentéktelenedett a csillagok kórusában, úgy vesztette egyre inkább jelentőségét, értékét és minőségét az ember maga is, kinek egyre inkább a fizikai léte lett a döntő, ugyanakkor, amikor éppen a fizikum lett egyre értéktelenebb. A probléma ennél jóval komplikáltabb, de ez is elegendő annak jelzésére, hogy valami történt az emberiséggel az „aranykor” után, ami többek közt talán azt is megmagyarázza, hogy a ma emberét miért nem boldogítja rakétáinak jelenléte a űrben. Ez az az ellentmondás, melynek feloldásával a modern kornak kell szembenéznie, s végül is rendeznie! Vagy…? Ezek az Ősök valamit tudtak!
    S ez a „valami” az, ami izgatja a fantáziámat, s az ember legkomolyabban felfogott érdekében meg is kell azt ismernünk. Amennyire az lehetséges egyáltalán. Mindenesetre én sok kérdésemre innen, az Őskultúrákból kaptam a választ, gondolataim tisztázódásában és megfogalmazásában is megértő segítségemre voltak, nyelvezetemet is szinte tőlük kaptam, különösen akkor, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy nyelvet beszélünk. Historia est magistra vitae!
    Bonyolult lenne itt elmondani, hogy a magyar néphagyomány szellemében, tartalmában s formailag is ebbe a körbe tartozik, s végtelenül örülök, hogy saját kertünkben terem az a gyümölcs, mely sok súlyos gondunk megemésztésében megsegít s lényeges kérdéseink tisztázásához is elvezet.
    Ugyanilyen bonyolult lenne elmondani, hogy a hagyományok szellemi tartalma, a szellemileg kiüresedett modern művészetek formái hogyan ötvözhetők törésmentesen egy keretben, s hogy e kísérletben hatalmas energiák rejlenek, s egy új, tisztább aion létezését engedik sejteni.
    A többi már részletkérdés és műtermi munka!