Nehéz hetven sorba – ahogy kérték – besűríteni hetven év történetét. Életrajz dióhéjban? Nem ezt várják tőlem, hiszen bizonyos adatokat megtalálhatnak az érdeklődők a Ki kicsodában.
Egyik versemben ezt írtam: „göcseji magyar mediterrán lettem”. Kálócfától, ahol születtem és Zalalövőtől, ahol gyermekkoromat töltöttem, hosszú utat jártam be külföldön, mígnem 1992-ben hazatértem, hogy a jezsuita világnézeti-lelkiségi-kulturális folyóirat, a Távlatok főszerkesztője legyek. Természetesen életemet és munkásságomat meghatározta az a tény, hogy jezsuita lettem (hivatalosan 1953-ban léptem a rendbe, de már 1950, a szerzetesek szétszóratása óta tartottam a kapcsolatot a jezsuitákkal). 1953–56 között „zugjezsuita” voltam: magyar–francia szakos főiskolai-egyetemi hallgató, közben novícius. 1956 november végén elöljárói utasításra külföldre szöktem. Kilenc hónapos ausztriai tartózkodás után Belgiumba kerültem: Leuvenben végeztem rendi filozófiai és teológiai tanulmányaimat, 1963-ban Brüsszelben pappá szenteltek. Párizsban teológiai doktorátust szereztem, és – az eredetileg tervezett belgiumi teológiatanítás helyett – a Vatikáni Rádió magyar műsorának szerkesztője és vezetője voltam 25 éven át.
A vallási híradáson túl fő feladatomnak tartottam a II. vatikáni zsinat tanításának megismertetését és az „aggiornamento” (korszerűsödés) segítését Magyarországon. De a rádiós munka mellett előadásokat és lelki gyakorlatokat is tartottam Európa-szerte, sőt egyszer Kanadában is. Munkatársaimmal szerkesztettünk, fordítottunk és kiadtunk biblikus és teológiai segédkönyveket, megjelentettem a rádióban elhangzott világnézeti és teológiai sorozataimat, és elkezdtük hazaküldeni e vallásos könyveket. Ezen kívül is jelentős irodalmi tevékenységet folytattam, írtam, fordítottam (H. de Lubac, F. Varillon…) Alaposabban foglalkoztam Pázmánnyal (vö. a Pázmány Péter emlékezete című gyűjtőkötetet és A teológus Pázmány című monográfiámat). Válogatásokat adtam ki főleg francia szerzők vallomásaiból, bevezetőkkel: F. Mauriac, G. Marcel, Varillon, Emmanuel, Teilhard de Chardin stb. Francia fordításaimért később megkaptam az Illyés Gyula-díjat. 1981-től versekkel is jelentkezem. Igazában költeményeimben vallok magamról, hitemről, életproblémáimról, szerelemről, halálról…
Bár az is igaz, hogy amikor mai írók és gondolkodók életművét elemzem, hívő, kereső és nem hívő szerzőkkel párbeszédet folytatok, magamról is vallok: Isten- és értelemkeresésemről, szorongásomról (az egzisztencialista szorongás ez, amelyet Ágostontól Pascalon át Blondelig és Teilhard de Chardinig annyi hívőnél is megtalálunk). Mert a hívőnek sem adatik meg itt a teljes látás: „tükör által homályosan” látjuk meg, vagy inkább sejtjük meg a misztériumokat.
Az ezredfordulóra átalakult korunk szellemi helyzete: túljutottunk talán a nihilizmuson; megbuktak a totalitarizmusok; a „gyanú mestereit”, a vallási illúziót leleplezni akaró Marxot, Nietzschét és Freudot is gyanúsítják (legalábbis ideológiájukat); a marxista–leninista harcos (politikai) ateizmusnak is bealkonyult; a negyed századdal ezelőtt divatos „Isten meghalt”-teológia is halott. Terjednek – nyugati változatban – a nagy keleti vallások, szaporodnak a szekták, új próféták „új korszakot” jövendölnek. Mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenség nem probléma. A szekularizmussá vált szekularizáció, tehát a teljes evilágiság terjed: az emberek megvannak Isten és vallás nélkül, vagy pótvallásokat keresnek. Hogy igaza lesz-e a különben szkeptikus, nem hívő Malraux-nak, nem tudjuk. Neki tulajdonítják e kijelentést: „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz.”
Mindenesetre a szekularizáció, a kulturális forrongás, a kor szellemi válsága nem marad hatás nélkül a hívők, a keresztények, sőt a papok-egyháziak körében sem. A mai keresztény hite megpróbált hit. A hit és a hitetlenség határvonala saját szívünkön keresztül húzódik. Amint vannak „hitetlenül hívő” költők, úgy vannak „hívő istentagadók” is, éspedig a következő értelemben: állandóan tagadnom kell a magam alkotta, hamis istenképet; a hitetlenekkel folytatott párbeszéd során megkérdőjelezem saját hitem tisztaságát, igaziságát.
Magamévá teszem híres teológus rendtársam, Henri de Lubac paradox vallomását/figyelmeztetését: „Mindig elismerni, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálni a hitemhez tapadó hiányosságokat, sohasem elégedni meg hitem jelenlegi minőségével, visszautasítani a hit és a magatartás mindenfajta farizeusságát: mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van. Éppen ellenkezőleg: ez annyi, mint megmutatni neki tetteimmel – amennyire ez tőlem függ –, hogy nincs igaza.”
Hetven körül az ember számadásra készül, visszapillant a megtett útra. Én ezt úgy teszem, hogy hálát adok mindenért az Úrnak, aki meghívott Fia Társaságába, és erőt is adott a néha nehéz hűséghez. Álljon itt összefoglaló vallomásként Te Deum című versem: „Most hallgassanak a pusztulás prófétái / mert önfeledten dicsérni akarlak Téged / mert elvakít kitörő Dicsőséged / magasztallak mert énekelni jó / mert az öröm örökkévaló! // Mint bozótban vagy asztagon / harsogó tűz végigfut rajtam az öröm / előre látom jobbodon jövőm / már előre Neved magasztalom / mert számon tartod könnyeinket / a hegyről magaddal vitted szíveinket // Bár zúg a tenger szenvedés / most mégsem sóhajtozom / a teremtéssel nyögve / a vajúdás a születés / kezdete – ha majd újraöntve / feltámad a világ s mi benne / Glóriád eloszlat minden sötétséget / de én már most dicsérlek Téged / az újulást új dallal elővételezve // Magasztallak mert énekelni jó / mert az öröm örökkévaló / Dicsőség Néked!”
