Sipos Zsófia
festőművész (Hidasnémeti, 1931. január 27.)
Hidasnémetiben születtem, 1936-ban költöztünk Debrecenbe. Így utólag visszagondolva látom, hogy ekkor értek véget a boldog gyermekévek. Különös, hogy mennyire élménydús és színes, vidám évek voltak, melyeket nem tudok felejteni, pedig még hatéves sem voltam költözésünkkor. Ekkor én minden délelőtt a konyhaasztalon rajzoltam, festettem, míg édesanyám főzött. Megírtam első levelem karácsony előtt a Jézuskának, melyet nemrégen találtam meg, és ez azért érdekes, mert e levélben hatévesen már előre megfogalmaztam egész élethivatásomat. Kértem ugyanis egy babát, babakocsit és színest tizenkétfélét. A gyermekek iránti szeretet és a festőpálya iránti vonzalom kísért végig, s lett számomra a legfontosabb életem során.
Iskoláimat a Dóczi elemiben, majd gimnáziumban végeztem kitűnő jegyekkel. A háború meghatározta pályaválasztásomat, 1945-ben édesapámat internálták, lakásunkban orosz katonák laktak. Mivel két nővérem is volt, édesanyám úgy döntött, hogy meg kell tanulnom varrni, ezért átíratott a Svetits intézetbe, az Ipari Középiskolába. Nehéz volt a beilleszkedés, hiszen összevissza voltak a tantermek, orosz katonai kórház volt a Dóczi és a Svetits is. Úgy érettségiztem le 1949-ben, hogy addig egyetlen osztálykirándulás sem volt, de még Budapesten sem voltam. A tanulásra kevés idő jutott, délelőtt elmélet, délután gyakorlati foglalkozások voltak, este varrtam másoknak, ritkán feküdtem le éjfél előtt. Szüleimet támogatni kellett, így aztán érettségi után férjhez mentem, de otthon laktunk, se lakás, se albérlet. Férjemet egy év múlva különféle vádak alapján Debrecenből menesztették, Pesten dolgozott, az ilyeneknek havonta kétszer indítottak egy úgynevezett munkásvonatot, ekkor egy napot töltött itthon. A lakásból 1953 telén az ÁVH kiköltöztetett minket egy szükséglakásba, melyhez nem volt sem konyha, sem fürdőszoba. Itt született meg a harmadik gyermekem. Sokan mondták, hogy felelőtlen vagyok, de ma is azt mondom, hogy a gyermekvállalás nem pénz, hanem szív kérdése. Ezekben az emberpróbáló években az iskolai emlékek (Dóczi) bennem szunnyadtak, hogy alkalmas időben csírát bontsanak, s fejlődésnek indulhassanak. Már tízévesen gyűjtöttem a reprodukciókat, albumba ragasztgattam, külön rajzra jártam, festettem, rajzoltam fáradhatatlan elszántsággal.
Szerettem Petőfi, Arany verseit, s magánszorgalomból tanultam sorba-sorba ezeket. Olvastam régi korok magyar nagyasszonyairól, ismertem küzdelmeiket, helytállásukat. Különösen Lorántffy Zsuzsánna személyisége tetszett nagyon, puritán élete, iskola- és kultúratámogató adakozásai, és nem utolsósorban az, hogy öt fiút szült. Ennek hatására is lett az egyik fiam neve Zsigmond.
1956 nyarán jelentkeztem az Iparművészeti Főiskola textil szakára, de a felvételi után átirányítottak a rajztanári szakra. Mindegy, mert ott láttam a felvételi három napján, hogy három gyermek mellett nappali tagozaton már semmit sem lehet elvégezni. Fájdalmas volt a felismerés, hiszen akkor a családban élő anyák „nem dolgozó” nőnek számítottak, megbélyegzettek voltunk, de továbbmentem az én utamon. Megszülettek az ikerfiaim, kilenc év alatt öt gyerek, és küzdelem a mindennapokért. 1963-ban édesanyám kérte, hogy ne mondjak le a festőpályáról, ő vigyáz a kicsikre, míg én rajzolni járok. Így iratkoztam be a képzőművészeti szabadiskolába, innen már megszakítás nélkül jutottam el a Művészeti Alap tagságig 1974-ben. Ez nagy boldogság volt, hiszen közben még egy aranyos, jó kislányom is született: Virág.
A festőpályám szín- és formavilágát a Felső-Tisza-vidék szépsége határozta meg. Édesanyám Nagyhodoson született, nagymamám Magosligeten. Tivadaron töltöttem gyermekeimmel nyarakat, maradandó emlékeket hagyva úgy nekik, mint nekem. Sajnos már nem járok vissza vázlatokat készíteni, a táj szomorúan megváltozott. Kivágták az ősdiófákat, szilváskerteket, a régi házakat lebontották, idegen lett ez a táj. Műtermemben az emlékeimben kutatok, s így készülnek az új képek.
Férjem meghalt, hat gyermekem közül öt alapított családot, tizenegy unoka vesz körül, az öröm és aggodalom együtt kísérnek a hétköznapokon. Évente néhányszor összejövünk, karácsonykor mindig, ekkor huszonnégyen voltunk, sajnos most már csak huszonhárman. Készülök a 2001-ben megrendezendő kiállításomra a hetvenéves születésnap alkalmából, bemutatva az eddig megtett életutat.