A jelmeztervezés a valóság, a körülöttünk lévő világ, az emberek, a drámák, a történések, a mondanivalók drámai megjelenítésének földi és égi mása.
Absztrakt tevékenység, felhalmoz és szelektál, szétbont és összerak, válogat és mindebből egy új világot, egy nem meglévő valóságot hoz létre. Múlékony, mert nem maradandó ipar- és képzőművészeti tárgyakat teremt, hanem ruhákat, rongyokat, melyek funkcióik betöltése után megsemmisülnek, esetleg raktárak mélyén porosodnak, részben új felhasználóikra várva. Titokzatos világ, amit a színház, a film, a televízió sejtet, pedig a valóság sokkal prózaibb. Különféle, valamit létrehozni akaró művészek közös, együttes erőfeszítésének terméke a színházi előadás.
Elsősorban a kemény, következetes munka a jellemzője ennek a titokzatos és magával ragadó világnak, amelynek fontos résztvevője a jelmeztervező. A szó klasszikus értelmében kollektív művészet ez, hiszen az író, a rendező, a színész mind művészi képességének legjavát nyújtva, közösen hozzák létre a művet. Ebben a munkában természetesen mindenki alapvetően a saját művészi koncepcióját valósítja meg, de a cél érdekében sok lemondással, kompromisszummal.
A jelmeztervező is képzőművészeti eszközökkel dolgozik, hiszen rajzol és fest, de munkájának végső megjelenési formája a kész jelmez, amely akkor kapja meg igazi tartalmát, amikor a színész felveszi azt és a színpadra lép. A tervezői munka sokrétű, a tér és forma, a dráma, stílus, jellem, korrajz, hangulat mind olyan tényezők, melyek megvalósítása a látványos művészi tevékenységen túl hozzáértő megvalósító tudást kíván. A tervező a művészpartnereken kívül sok olyan szakemberrel dolgozik együtt, akiket mozgósítani kell a cél érdekében. A látványtervek egy bizonyos aspektusból mutatják a tervezői tevékenységet, az alapvető motívumokat tartalmazzák, hiszen a megálmodott világot ábrázolják a képzőművészet eszközeivel. Azok a belső emóciók, amelyek a tervezőt irányítják, döntően ezeken a terveken jelennek meg.
A megvalósításhoz szükséges erőt – melyhez ma a legtöbb szívósság és energia kell – pedig az a hit adja, amely nélkül nem lehet színházat csinálni. Ezzel a hittel alkotnak egykori, ma jeles tanítványaim: Gombár Judit, Jánoskúti Márta, Vágó Nelly, Vágvölgyi Ilona, Wieber Marianne.
